English
Français
Deutsch
Italiano
Español
Endrey-Nagy Ágoston versei
Published Feb 13, 2023
Updated Feb 13, 2023
Culture
4 min
Culture
Published Feb 13, 2023
Updated Feb 13, 2023
4 min
0
Like
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
0 comments
222 readings
On Panodyssey, you can read up to 10 publications per month without being logged in. Enjoy7 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
Endrey-Nagy Ágoston versei
Contribute
Fűtetlen
Torka tele mézzel, mindig köhögve ébred.
Muslincák fröcsögnek ki száján, a vacogás
szétárad tagjaiban. Délután kiül, hogy mozgást
napozzon ízületeibe. Az erkélyen juharlevelek
zörögnek, mint utolsó fizetési felszólítások.
Ikrás beszéde úgy lassul, ahogy a tavak
hűlnek, és mire a nádasok visszavonják
a nyirkos testeket, már alig tud szólni.
Levánszorog a tóhoz. Azokat képzeli a túlpartra,
akik többé nem látogatják, virgonc, dús hajú
leszármazottjait. Hátat fordít, visszamegy.
A csövekben megkeseredik a kihűlt víz,
a gázvezetékbe beköltöztek a magány ízeltlábúi.
Gomolygó leheletét bámulja, hideg konvektoron
a döglött legyeket. Száraz fejbőrét vakarja.
A csukott ablakon át belekrákogja a ködbe,
hogy semmi közöm hozzád.
Kivillannak
„We are all Mahsa”
Negyvennégy éve kellett rájönnünk,
hogy a pórusainkat kaparászó sivatag sivatag.
Hogy a vibráló sziklák, kopárok és facsonkok
azok, amik, nem adhatunk semminek új jelentést.
Ronggyá szaggatták beszédünket és hallgatásba burkoltak,
megcsonkították életünk grammatikáját.
Leigáztak, mint egy nyelvet.
Megérzik, ha olyan jut eszünkbe,
hogy a fal szürke és a füst szürke,
a fal szürkéje a füst szürkéje, füstszürkék a falak.
Hiába belesimulni szabályaikba, ha ezek a gondolatok,
mint toronyházak ablakairól a nap, kivillannak
hidzsábunk alól. És ahogy meglátják, kirántanak a fényből
és elbeszélhetetlenre zúzzák arccsontjainkat,
belső vérzéssé pukkadnak metaforáink,
szavaink maradéka vérömleny, tolul Mahsza bőre alá.
A halánték sajgása, a kisbusz oldalához csapódó járomcsont.
Mint egy rajban, közös a fájdalom, mi mind Mahsza vagyunk,
sűrű tintaként átszivárog a tűrés membránjain
az éjszakák sötétje, felgyűlik és kiárad,
felfakad torkokból az ordítás.
Füstszürkék a falak, a rendészek tekintete héjaszárny-hegyes.
Az éjjeli hideg szétrepeszti a nappal felforrt sziklákat,
gyomrunk, szívünk összeszorul tömör csomóvá,
az éjjeli hidegben dalol. Megrepednek tőle a téglák.
Méhrózsa
Amikor megtudtad, hogy bármikor gyilkosnak kiálthatnak
a férfiak ligeteiben, elzarándokoltál a generációkon túlfújó
hamszin földjére, Sivataganyához. Az utat kiégette
emlékezetedből a láz, arra eszméltél,
a homokszín istennőhöz beszélsz, talán órák óta.
Tekintete aszóvölgy, repedezett ajkait sokáig nem nyitotta ki.
Értelek, mondta végül, nem is tudod, mennyire.
Két ujjával felnyúlt hüvelyébe,
majd kihúzott egy megtermett sivatagi rózsát.
Ez az egyetlen, amit tehetsz: tömd tele ezekkel a méhed,
egészen a méhszájig, hogy senkinek és semminek
ne maradjon hely, dörzsölj magadba homokot,
mard magad meddővé, és megmenekülsz a felelősségre vonástól.
Bárhol jársz, kerüld a petédre éhes ligeteket,
az atyák telepítette kerteket, mert ott úgy aláznak meg,
hogy a dobogás kényszerű hallgatása sem készít fel rá.
Azt is uralhatják, amit nem ismernek. És tanuld meg
a dűnebeszédet: ne állj ellen a szélnek, hagyd,
hogy szavaid, tested, elveid alakítsák és vándoroltassák.
Elhallgatott, látható fájdalom nélkül újra feldugta a sivatagi rózsát.
Másik kezével átnyújtott néhány apróbbat, majd elfeküdt és elaludt.
Egy kővel szétzúztad a kristályokat, törmeléküket szétszórtad.
Összeszorított szájjal nekivágtál a sivatagnak, keresni egy oázist,
hogy esőerdővé növeld.
222 readings
0 comments
Previous publication
2 min
You can support your favorite writers
