Anya mindig figyelmeztet indulás előtt, hogy próbáljak minél kevesebb vizet nyelni. A benne található arzéntól hozzá hasonlóan lebénulhatok. Tehetetlen fadarabként fekszik a megbarnult ágyneműn, míg én vödörbe merem a vizet és kiöntöm az ablakon.
Naponta kétszer nyitják fel a csatorna fedelét a város alatt, hogy az elrendelt vízmennyiséget elvezessék. Csak hát folyton esik az eső, így amit lecsapolnak, az másnap újra körbevesz bennünket. A vízszint egészen az ötödik emeletig emelkedik, beárad a kopott vörös téglák között, maga alá temeti a holminkat. Régebben megpróbáltunk házat igényelni a gát mögött, de a hivatal érvénytelennek találta az okmányainkat, így itt rekedtünk. Beletörődtünk a sorsunkba, anyát úgysem lehet megmozdítani.
Nem is panaszkodnék, csak hát az olaj, ami együtt hömpölyög a vízzel, az igazán kellemetlen. Beissza magát a ruhámba, elszínezi a bőrömet, a kiütéseim miatt libabőrösnek hisznek. Mocskos vagyok reggel, mocskos vagyok este, hiába merülök alá, egyre rosszabb lesz. Régebben megpróbáltam ásványvizes palackkal fürdeni, de semmit sem ért. Mert a gát mögötti önkéntesek nem felejtettek el minket, tiszta időben csónakba ülnek, vizet és élelmet osztogatnak. De ugye hatalmas ez a város, ezért nekünk kell eljutni az átvevőhelyhez, ha részesülni akarunk a javakból.
Szerencsére nem kell egyedül úsznom a szürke égbolt alatt. Ármin rendszerint velem tart. Egy helyen dolgozunk, bár még reménykedik, hogy egyszer visszaülhet az iskolapadba. Én meg azt mondom, ugyan minek? Ott a sok tanult ember a gát mögött, az áradattal szemben mégis tehetetlenek. Ármin sápadt, szőke fiúként él a fejemben. Mára szürkésbarna foltok borítják a bőrét és a haja úgy összeragadt, mintha folyamatosan zselézve lenne.
És hogy mivel telnek a napjaink? Hát foltozzuk a gátat, nehogy az áradat betörjön a gazdagokhoz. Errefelé mást úgysem lehet csinálni. A főnök a vasmonstrum hajójában szivarozva azzal hiteget, hogy egy kormányzati program segítségével átjuttatja a legrátermettebbeket a túloldalra. Ármin halvány szürke szeme felcsillan, miközben az elnyűtt zakóját igazgatva prédikál, szerintem meg ámítás az egész. Azért beszél ilyeneket, hogy kétkedés nélkül bukjunk alá a fertőbe. Bánom is én, csak az számít, hogy a fizetségemből gyógyszert szerezhessek anyának.
Kemény, nagy szemű esőcseppek koppannak a fejemen. Karkörzést végzek, felkészülök a merülésre, ám a főnök megragadja a vállamat. Azt mondja, ma engem visznek át a túloldalra, merthogy félárva vagyok, édesanyám meg nyomorék. Értetlenül megrázom a fejem. Ne ellenkezzek, dorgál meg, erre van szüksége a pártelnöknek, zabálni fogja a közmédia. Semmit sem kell csinálnom, elegendő, ha bólogatok. De hát olyan piszkos vagyok, visszakozom, mindegy, legyint a kezével, majd odaát lecsutakolnak.
Zúgó gépezet tűnik fel az égen, dermesztő szelet hoz magával. A főnök hátranyalja a két szál hajat a feje búbjáról és kivillantja az arany töméses fogsorát. Tarkón vág, hogy ne majrézzak, hanem integessek a megmentőimnek. A gépezet egyre lejjebb ereszkedik, lassan nyitja szélesre a száját.
Megszédülök az éles fényű pöttyöktől a belsejében, keresem, hogy mibe kapaszkodjak. Bármihez érnék hozzá, azt összemocskolnám. Márpedig itt aztán patyolat-tisztaság van. A krémszínű bőrfotelekből árad a fertőtlenítő szaga. Vonakodom helyet foglalni, hiába parancsol rám a főnök. És ha foltos lesz az ülés? Az már nem a mi gondunk, sziszegi, fájjon a gazdagok feje miatta.
Egy felnyírt hajú öltönyös alak lép be a kabinba, elterpeszkedik a főnökkel szemközti kanapén. Alaposan végigmér. Viszket a karom, magam sem tudom, hogy a kiütéseimtől vagy az idegességtől. A kerek ablakon át figyelem, ahogy egyre távolodunk az otthonunknak nevezett romhalmaztól. A tömbházak körül úszó hulladékok apró folttá zsugorodnak. Az esőzés egyre erősödik, a vízszint folyamatosan emelkedik, lassan ideje felnyitni a csatorna fedelét.
Megkocogtatja a vállam egy szőke néni. Málnaillatot áraszt, porcicáktól mentes a ruhája. Felém nyújtja a makulátlan tenyerét, de csupán a fejemet rázom, nehogy összekenjem. Felnevet, hogy milyen szégyenlősök ezek a gát mögötti gyerekek – mert számára mi vagyunk a gát mögöttiek –, majd elkéri a ruhaméretemet.
Tanácstalanul vállat vonok, hát mit tudom én, ezer éve öltöztem át, a pólóm úgy hozzám tapadt, mintha a második bőröm lenne. Bekísér a tusolóba, ott még többen várnak. Levetkőztetnek, valami alkoholos kencével bekennek, kefékkel tépkednek, hab csorog le a fejemről. Zuhany alá nyomnak, forró víz hámlasztja a bőrömet, hogy lemossa a makacs szennyeződést, a megkülönböztető sötét jegyet.
Gondosan megfésülnek, fekete nadrágot és hófehér inget nyomnak a kezembe. Félek felöltözni, nehogy összekenjem a ruhámat, pedig a tükörből rám bámuló idegen igazán ápoltan fest. Mégis, a kosz beitta magát a lelkembe, onnan nem súrolja ki senki sem. Megsürgetnek, hogy siessek, hamarosan földet érünk.
Lassan haladok előre a zöld pázsiton, alig találom az egyensúlyomat a szárazföldön. A főnök szorosan lépdel mögöttem. Rám parancsol, hogy ezt most ne szúrjam el. Nézzem meg azokat a cukorszínű sorházakat, ha jól csinálom, anyámmal beköltözhetünk az egyikbe. Ne meresszem rá a szemem, mondja, hát hazudott valaha is nekem?
Fekete masinák kereszttüzébe lépünk, piros pötty villog rajtuk. Kamerák, magyarázzák, hamarosan kezdődik a felvétel. Zsigeri nyugtalanság kerít hatalmába a vidám arcoktól és a heves tapsvihartól. Fogalmam sincs, minek kéne örülni. Egy fehér öltönyös alak mellé állítanak, jellegzetes kézfogásából ítélve ő lehet a pártelnök. Puha, fekete hengereket lógatnak az arcunkba, megtapogatom az egyiket. Fülsértően búg, ezen is csak nevetnek, hogy mikrofont sem láttam még életemben. A pöttyök a kamerán zöldre váltanak. A pártelnök beköszön, megkérdezi, hogy tetszik a város, azután a képembe vigyorog. Tetszik, persze, felelem, de vétek fehér nadrágot hordani, úgyis piszkos lesz. 
Ismét kórusban kinevetnek.
A tömeg áhítatos ábrázattal hallgatja a pártelnök hadoválását valamiféle támogatási rendszerről, betelepítésről meg integrációról. Felét sem értem az egésznek, de persze bólogatok, míg egy karikás szemű alak zavargást nem kelt. Utat tör magának, sürgősen beszélni akar a pártelnökkel, így adásszünetet tartunk. A jelenlévők a kihelyezett süteményes asztalok felé tódulnak, egyedül én fülelek.
Suttogva elnézést kér, a gát mögötti csatorna eltömődött, vészesen emelkedik a vízszint, ki kell menteni onnan az embereket. Hevesen dobban a szívem, magam előtt látom anya merev testét, ahogy maga alá temeti az áradat. Fölösleges pánikot kelteni, veregeti meg a pártelnök a hírhozó vállát, ha itt végeztünk, odaküldjük a csapatainkat.
Folytatódik a felvétel. Idegesen dobolok a lábammal, a percek örökkévalóságnak tűnnek. A kérdések ismétlődnek, hiába bólogatok, helyeselek. Kiszárad a szám, ráharapok, elegem van az értelmetlen makogásból, a képembe világító kamerákból. Ökölbe szorul a kezem. Vigyék már ezt a rohadt mikrofont az orrom elől, mert anya megfullad! Megfullad a gát mögött, ezek meg csak viháncolnak és bazsalyognak!
Az interjú végeztével a főnök vállon vereget. A felnyírt hajú öltönyössel koccintanak a gépen, bugyborékol a pohárban az italuk, mint ahogyan az esőcseppek csobbannak a víz felszínén. Előléptetés, új munkakör, fene se érti, miről beszélnek. Kényszeredetten kaparom az ablakot, egyszerűen megőrülök a tehetetlenségtől. Ereszkedéskor – még ki sem nyílik teljesen az ajtó – szó nélkül ugrok bele a hetedik emeletig feltörő, fagyos vízbe.
A hófehér ingem egy pillanat alatt beszürkül. Fáj a becsapódás. A víz keserű íze ellepi a számat, köpködve kémlelek körbe. A rohadt életbe! Már hiába kapálózom és küszködöm. Anyának vége, az áradat magával sodorhatta, ahogyan elhordta a társasházunk kopott falát. Az üres matracunk ott lebeg pár méterre tőlem! Hát minek ússzak tovább, kiért gyötrődjek? Elernyed a karom és hagyom, hogy lerántson a fekete mélység. A magunkfajtáknak úgysem jut semmi más, csak a fuldoklás.