Congratulations! Your support has been successfully sent to the author
Pólya Zoltán (Rákóczifalva) - Ezt kellett volna legelőször megkérdezned

Pólya Zoltán (Rákóczifalva) - Ezt kellett volna legelőször megkérdezned

Published Feb 16, 2023 Updated Feb 16, 2023 Culture
time 10 min
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
thumb comment
lecture reads
0
reaction

On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.

To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free! Log in

Pólya Zoltán (Rákóczifalva) - Ezt kellett volna legelőször megkérdezned

A folyosó este fél nyolckor harminc lépésnyi hosszú volt, tehát, ha egy lépése nyolcvan centi, akkor az még mindig huszonnégy méter. A kivilágítatlan ablakfülkékben, a foszladozó függönyök rejtekében a takarítónők által takaros kupacokba sepert vakolatdarabok porosodtak; fél fizetésért fél munkát, ugye. Cipőjének kopogása tovább visszhangzott a hámló, boltozatos mennyezet alatt még akkor is, amikor viselője a fülét hegyezve lelassított a polgármesteri iroda ajtajánál.
Mondatfoszlányokat hallott, visszafojtott feszültségről árulkodó szavakat, poharak koccanását. Valaki lenne bent az öregnél? – tűnődött, majd az udvari ablakhoz lépett. Letörölte az üvegről a kosztól szürke, ragadós párát, és kinézett a latyakos parkolóba. Csak a polgármester böhöm „négykarikás” autója állt ott.
– Nincs itt már senki sem ilyenkor – ütötte meg fülét a szó. – Elég, ha egy pillanatra másfelé nézek, és máris elkanászodik a banda. Egymás sarkát taposva tülekednek, hogy az irodámba bejussanak, pedig ...
Hóna alá szorította a mappát, és próbált úrrá lenni elszabaduló szívverésén. Eredetileg néhány sarokszámot szeretett volna csak megbeszélni a polgármester úrral a jövő évi költségvetéssel kapcsolatban, de a gyors megbeszélésből hosszú, tétlen várakozás lett és a folyosó métereinek számolgatása. Nyolcvan lépést tett meg délután oda-vissza a két bejárati ajtó között délután, a kihűlt kávéscsészét izzadt ujjai között szorítva; már régen hazament mindenki, ő viszont nem merte elhagyni posztját, nehogy a polgármester úr elmenjen anélkül, hogy akár csak néhány szót váltottak volna.
A szavak odabent mormolásba fúltak. Visszaosont, visszeres lábai sajogtak. Ez az év az utolsó, amikor végig csinálom vele ezt a cirkuszt, gondolta; utána megyek haza unokázni.
– Azon gondolkozok, hogy megválok néhány régi bútordarabtól.
Hátrahőkölt, mintha arcon csapták volna. Eddig szó sem volt selejtezésről. Valóban ráfért volna a hivatalra a berendezés megújítása, talán saját recsegős íróasztalára gondolt a polgármester úr, amit még a tanácselnöktől örökölt … Nem, hiszen attól valamiért semmi pénzért nem válna meg.
Habozott egy pillanatig, aztán lehúzta a cipőjét, úgy settenkedett megint az ajtóhoz. Pergő festékű tömörfa választotta el a benti helyiségtől, ahogy odahajolt, lehelete lecsapódott rajta. Kifújta tüdejéből a levegőt, úgy próbált meg kivenni valamit a bent zajló beszélgetésből.
– … neki a múltkor megbeszélt biznisz jut. Onnan csak csurran-cseppen, ha elég ügyes az ember.
Vajon kiről beszél?
Rászorította nyirkos tenyerét az ajtóra, mintha így bőrével is detektálhatta volna a hangok keltette rezgéseket. Volt néhány cimborája az öregnek, úgynevezett vállalkozók, akik, miután kivágták a fákat a hivatal előtt, letérkövezték a főteret, utána pedig lebetonozták a patakpartot, majd, miután újra pályázott a falu, felszedték a térköveket és csenevész fácskákat ültettek a helyükre, a patak fölé  építettek egy hidat, a patakba pedig egy szigetet, amelynek nagy hasznát vették az alvégen lakók,  mert újabban tavaszonként mindig kiönt az ő eddig békés patakocskájuk. Valamelyik ilyen vállalkozó lenne bent esetleg a polgármester úrnál?
Visszavette cipőjét. A kőpadló olyan hideg volt, hogy már sütötte a talpát. A fűtést délután lekapcsolták, a hideg úgy szivárgott be a falakon, mintha ozmózissal járt volna ki-be a holt terek között. Végig sétált a folyosón, csak hogy mozogjon egy kicsit, pillanatok alatt megtette azt a huszonöt lépést a nagyterembe vezető ajtótól a főbejáratig meg vissza. Értetlenül ráncolta a homlokát, de nem ért rá töprengeni, mert szék reccsent a benti teremben:
– Mindig is jó tanácsokat adtál.
Megdermedt. A polgármester úr sokszor hangoztatta, hogy ő aztán nem fogad el tanácsokat akárkitől, nála ne legyen senki sem okosabb. A hivatalt megtöltötte a pletykák visszhangja, amelyeket ő mindig igyekezett tudatán kívül rekeszteni, egyre szűkülő körökben kerülgetve tulajdon íróasztalát, míg végül alig maradt hely a számára. Összeszorította a száját. Jól ismerte a polgármester urat. A polgármester úr jó ember. A polgármester úr mindig hallgatott, ha gazdasági ügyekről volt szó.
– Egyre rekedtebb a hangod, barátom. Mit mondasz? Fázol? – A polgármester felnevetett karcos hangon. – Pedig ott ülsz a hősugárzó mellett. Mit gondolsz erről a helyzetről, hm?
Halkan sóhajtva engedte ellazulni állkapcsát, mielőtt még összeroppant volna. Annak az esélyét latolgatta, hogy képes lenne-e legfeljebb egy perc leforgása alatt elszaladni az irodájáig, ott felkapni a kabátját és futólépésben visszaérni, hogy még elcsípje a polgármester urat. Aztán mégis letett erről az ötletről. Ha visszamegy, akkor óhatatlanul engedni fog a csábításnak, és kimegy egyúttal pisilni is, közben pedig bekapcsolja a vízforralót, végül is két perc alatt készen van a tea … Ez már legalább öt perc, addig pedig az öreg árkon-bokron túl lesz.
Öreg. Így becézte magában a falu első emberét, pedig a leendő polgármester még friss diplomás mérnök volt, amikor ő szülni ment a nagyobbik fiával. A frissen kinevezett polgármester  visszavette őt maga mellé, visszaülhetett az íróasztalához, és végre tehette a dolgát. Utána jött még egy fiú, anya meghalt, apa meghalt, tavaly pedig megszületett az első unoka. Minden ment a maga megszabott útján. Elégedett lehetett.
Húsz lépés.
Csodálkozva méregette tulajdon papucsba bújtatott lábfejét. Némileg eltorzultak már lánykora óta a nagylábujjai, de azért ennyire nem. Gyanakodva fürkészte a szemközti ajtót, és elindult visszafelé, gondosan számolva a lépéseit, de nem jutott messzire.
– Minden tanácsodat megfogadtam. Mindenre megtanítottál, amit tudsz. Egyetlen kérdés van még, amire sohasem akarsz válaszolni … Hogyan? Hogy még mindig fázol ..?
Igen, fázok, formázták a szavakat dermedt női ajkak odakint. Minden egyes celsius foknak utána kellett szaladni és becsapni előtte az ajtót, mert, ahogy azt a polgármester úrnak ősszel levezette, egyetlen foknyi pazarlás is ennyi és ennyi forintot jelent. Homloka halkan koccant az ajtón, ujjait egyenként kellett lefeszegetnie a mappa széléről. Karomként meggörbített keze elszántan feküdt rá a kilincsre, hiszen csak egyetlen percet szeretne igénybe venni a polgármester úr idejéből, és már megy is, de ahogy a fémhez értek az ujjai, riadtan kapta vissza a kezét.
Száraz, kocogó hangra lett figyelmes. Ó, azok a rohadt egerek. Csupa dilettáns semmirekellő dolgozik itt, mintha a kötelesség csak egy pusztába kiáltott szó lenne. Magába fojtotta a torkából feltörő fájdalmas nyögést, rávette lábait, hogy mozduljanak, hogy fordítsák őt a folyosóajtó felé. Még néhány perc, és távozik a vendég. Öt lépés. Öt és fél, legfeljebb. Megfordult, vissza, a szemközti ajtóig. Éppen csak kirázta lábából a dermedtséget, és már oda is ért.
– Csupán egyetlen kérdés, és már mehetsz is. Nem kell többet megválaszolnod, ígérem.
Rádöbbent, hogyha azt szeretné, hogy az idegesítő, kocogó hang elhallgasson, csupán annyit kell  tennie, hogy összepréseli a száját. Megállt, szemben az a polgármester ajtajával, figyelte, hogyan emelkedik a tulajdon jobb keze, hogyan szorulnak ökölbe ujjai.
– Most meg mit nevetsz? Nehogy már te, éppen te kérd énrajtam számon az ígéreteimet!
A parancsoló hang mintha az ő hátán csattant volna. A mappa végérvényesen búcsút mondott a bal kezének, jobbja viszont megtagadta az engedelmességet, ujjai visszagyűrődtek, kapaszkodót kerestek. Szerencsére alig karnyújtásnyira volt csupán a nagyterem ajtaja, annak kilincsébe kapaszkodott erejét vesztve.
– Mindig megkerülted ezt a kérdést, mintha nem lenne semmi jelentősége sem. Pedig nagyon is van, mostanra jöttem csak rá, hogy mennyire.
A mappa végképp megadta magát a nehézkedési erőnek. Ha utána kap, akkor elveszti az egyensúlyát, és vele zuhan; inkább lehunyta a szemét, úgy várta kavargó gyomorral az elkerülhetetlent.
– Ha ennyi mindent tudtál, ha ennyire ügyesen tudtad manipulálni a körülötted levőket, akkor miért végezted ilyen dicstelenül? Miért lett szitokszó a neved, amikor te nem akartál rosszat senkinek sem? Miért lett bukás és összeomlás a vége a hivatali idődnek? Miért húgyozzák le a sírodat rendszeresen és miért nem akarnak rólad utcát elnevezni? Miért? Hangosabban beszélj, mert különben …
A földet érés felért egy kataklizmával. A csattanásba még az ablakok is beleremegtek, ő pedig könnyben ázó arccal osztozott a mappa sorsában. Még akkor sem nyögött fel, amikor már a hideg padlón feküdve bámulta az alig karnyújtásnyira kerülő mennyezetet. Kövér, felpuffadt arc töltötte ki összeszűkülő látóterét, majd egy másik; szürke ráncokba fonnyadtak a rémítően ismerős, lassan, füstként felszívódó vonások. Szájára szorította a kezét. Egyetlen hang sem hagyta el az ajkát.
– Bassza meg, Jucika, hogy lehetett ennyire hülye? Nem tudott volna délelőtt átjönni? Egyáltalán, mi a fenét akart? Hülye picsa. Mit mond? Hogy fázik? Lesz ez még rosszabb is, higgye el nekem. Első kézből tudom. Feltétlen beszéljen vele, ha találkoznak, üzenem neki, hogy holnap, ugyanitt várom. Ha értette, bólintson.
Bólintott. A polgármester kikerült a látóteréből. A három ajtó körbefogta.
Egyetlen lépésnyi volt már csak köztük a távolság.

lecture 52 readings
thumb comment
0
reaction

Comments (0)

Are you enjoying reading on Panodyssey?
Support their independent writers!

Prolong your journey in this universe Culture
"Juste vivre", Luc Marsal
"Juste vivre", Luc Marsal

Je suis de celleux qui achètent de façon pulsionnelle des livres qui m’appellent. A peine reçus,...

Aline Gendre
2 min
Wokisme
Wokisme

Un mot d'un dictionnaire, ma définition, vôtre sourire, ma joie. Si ça pouv...

Bernard Ducosson
1 min

donate You can support your favorite writers