(Egy – a miénktől talán nem is oly sokban eltérő – párhuzamos univerzumban.)

A Föld bolygó látszólag komótosan fordul el a volt Nemzetközi Űrállomás alatt. Holott a valóságban az űreszköz az, amely körülötte kering, mégpedig szédítő tempóban: óránként közel huszonnyolcezer kilométeres sebességgel. Furcsák, de itteni munkám során mégis igyekszem tudatosan szoktatni magamat az égitest népei által leggyakrabban alkalmazott egységekhez. A legtöbbjük által használt időszámítás szerint például a 2026-os évben járunk. 
A Cupola Megfigyelő Modul ablakain kitekintve feltárul előttem a vizekben oly gazdag világ változatos képe. Még ha az emberek nem is képesek látószerveikkel az elektromágneses sugárzás annyira széles spektrumának észlelésére, mint jómagam, a megkapó látvány bizonyára hasonlóképp lenyűgözte az állomás személyzetének tagjait is.

Amikor persze volt még személyzet. Mert az már jó ideje nincs. Helyettük immár csak én lebegek fel-alá idefönt, át a néma, elnéptelenedett tereken és közben azon sajnálkozom, hogy milyen szomorú véget ért a fajuk ezen ígéretes missziója. Manapság már nincs ilyesmire forrásuk, sem pedig érdeklődésük. Ha még törődnének az állomással, legalább az fel kellene tűnjön nekik, hogy a legénységük távozása óta valaki mégiscsak tovább üzemelteti az űreszközt, hiszen az rendületlenül tartja a pályája magasságát, noha korrekció nélkül annak havonta két kilométerrel csökkenie kellene.

Számtalanszor gyönyörködtem már benne, mégis ezúttal is foglyul ejti a tekintetemet az ellenálló, négy rétegű üvegből készült ablakokon túl terpeszkedő világ látképe. Most érünk az éjszakai félteke fölé, amelyet a földlakók órája szerint majdnem negyvenhat és fél percen át lesz módom megcsodálni. A sötétség leple most beborítja Afrikát és Eurázsia döntő részét. A maga módján az emberek világának az éjszakai arca is lenyűgöző. Habár épp ezen a most szemlélt területen a megfigyelhető kép igencsak eltér attól, amit még a régi legénység ugyanezeken az ablakokon keresztül láthatott.

Európa közepét legalábbis mintha leradírozták volna a térképről.
A nagy múltú földrész tengeri határait és a szélső részek népességcsoportosulásait ugyanis remekül kirajzolják az ottani települések mesterséges fényei, azonban ehhez képest azonnal szemet szúr egy hatalmas, koromfekete folt a kontinens közepén. Ahol világításnak nincs semmi nyoma.
Irdatlan kiterjedésű anomália ez, amelyet északon a Finn öböl és a Balti-tenger, nyugaton az Elba folyó és az Alpok legkeletibb lejtői, délen a Száva és a Duna folyása, a Fekete-tenger, a Kuban folyó, a Kaukázus hegyvonulatai és a Kaszpi-tenger határolnak, keleten és északkeleten pedig a Volga folyó. Mindez a terület a Föld éjszakai felszínén rendre koromsötétbe borul.

Ha pedig történetesen a nappali féltekén szemlélnénk ezt a régiót, akkor még bizarrabb kép tárulna elénk. Azt látnánk ugyanis, hogy az egész gigászi földdarabon – mármint ahol azt nem takarják éppen felhők –, minden egységesen élénk rózsaszínben pompázik. Legalábbis a földlakók egy része így hivatkozik a számukra látható fény spektrumának e részére.
Hogy egy merész hasonlattal éljek, utalva az emberek gasztronómiájának egy számomra nehezen érthető komponensére: úgy fest e terület, mintha valamiféle képzeletbeli, kozmikus méretű üstből – ha a számításom helyes, az emberek legelterjedtebb tömegegységével kifejezve –, több, mint ezerötszáz teratonnányi rózsaszín cukormáz ömlött volna Európa ezen részére, a mérési adatok alapján a talajszint felett átlagosan nagyjából kétszáz méter vastagon bevonva azt. Nem számítva bele azt a térfogatot, amennyivel ez a valami a talajszint alá is benyúlik, sok helyütt akár kilométeres mélységekre.

Na persze e régiónak nem ennyire egyhangú azért sem az éjszakai, sem pedig a nappali látképe, hiszen rendszeresen láthatók itt kisebb-nagyobb fényfelvillanások. Azonban örömre e jelenségek sem adnak semmi okot. Ezek ugyanis óriási robbanások. A csillogó bevonat mégis teljesen sértetlennek tetszik. Ráadásul hónapról hónapra, sőt: hétről hétre, de inkább napról napra, vagy akár óráról órára is – ki mondhatná meg pontosan? – egyre csak növekszik a kiterjedése…

***

Sietnem kell! – emlékeztetem magamat, mert újfent elméláztam a kilátó modulban, pedig már csak hat keringésnyi időm van leadni a jelentésemet az Űrbiológiai Akadémia főtitkárának. Odalebegek tehát a gondolatrögzítőhöz és igyekszem összerendezni a tudatomban az eddig tapasztaltakat. Sajnos a másik űrön keresztüli csillagközi üzenetközvetítés technológiája még gyerekcipőben jár, ezért – ami számomra komoly kihívás – csak nagyon tömör kivonatát lehet átküldeni az eredményeknek, többre nincs kapacitás.

Rögzítés indul! – gondolom parancsoló erővel, mire az eszköz felvillanása jelzi, hogy elkezdte menteni az üzenetet képező idegi aktivitás lenyomatát:

Újabb ismereteink az általunk bolygóvész, vagy felszínfaló néven ismert organizmus megtelepedéséről és terjedéséről a Föld bolygón.
A felszínről fogott kommunikációs jelek szerint az emberek leggyakrabban úgy hivatkoznak a jelenségre, hogy „a Rózsaszín”, vagy „a rágógumi sivatag”.

Ami a fertőzés eredetét illeti, sikerült kideríteni, hogy volt egy nagy háború a bolygóvész mai kiterjedésének déli epicentrumában. Elképzelhető, hogy az organizmust éppen az vonzotta Föld körüli pályára, hogy a közeli űrben elhaladva érzékete a heves harci tevékenységet.
A konfliktus során, valamikor a földi 2023-as évben, a frontvonal közelében érhetett földet a lény. A legvalószínűbb helyszínnek a Donyeck nevű területen, az úgynevezett bakhmuti körzet Toreck városának Tsentralna nevű bányája tűnik, amelynek néhol ezeregyszáz méternél is mélyebb tárnáiban remekül elbújhatott a felszínfaló és erőt gyűjthetett a nagy erejű landolás után.
Olyan intenzív volt a felek tüzérségi tevékenysége, hogy mindkettő azt feltételezte, csupán az ellenség egyik újabb rakétája csapódott be.

Pár hét elteltével az első jel, ami feltűnt, hogy a még működő bányákban kezdtek eltünedezni a munkások. Hamarosan pedig az életforma a felszínen is terjeszkedni kezdett nyúlványaival, amelyeket egyre több találat ért a környékre záporozó lövedékekből. Idővel egyre nagyobb területeket borított be.
Eleinte mindkét oldalon megpróbálták különféle munkagépekkel megtisztítani a földfelszínt – sikertelenül. Ezután viszont végzetes módon ismét az erőszak került előtérbe. Elkezdtek ugyanis a fegyvereikkel célzottan az organizmusra tüzelni. Tragikomikusnak tetszik, de egy adott ponton a szemben álló felek már tűzszünetet is kötöttek egymással, sőt, koordinálták a hadműveleteiket, azért, hogy minél hatékonyabban támadhassák a Rózsaszínt.

Mindeközben a rejtélyes bevonat által elnyelt földterület egyre csak nőtt, mégpedig egyre gyorsuló ütemben. Néhány szabadabban gondolkodó tudós már pedzegette ennek okát, de a tudományos közösség hangadói bolondnak tartották őket.
Csak akkor kezdtek el hinni nekik, amikorra kiderült, hogy még a legpusztítóbb termonulkeáris fegyverek sem tudnak kárt tenni a lényben, ellenben a növekedési ütemét félelmetesen felgyorsították.
Végre belátta az emberiség, hogy a földönkívüli betolakodó éppen a fegyvereikből nyeri az energiáját és minél nagyobb erejű robbantással próbálják azt elpusztítani, csak annál jobban táplálják.

Csakhogy már késő volt. Bár nem ismert, hogy a felszínfaló milyen szintű értelemmel bír, de akár tudatosan, akár ösztönösen tette, sikerrel zsarolta a földi vezetőket.
A bolygóvész ugyanis ekkorra olyan nagy területen és mélységben szőtte át a földkérget, hogy képes volt irtózatos erejű földrengéseket kelteni, amelyeket mindaddig folytatott, ameddig nem kapott újból elegendő fegyveres „táplálást”. Az emberiség ördögi körbe jutott: kénytelen állandóan, hevesen rakétázni ezt az idegen „cukormázzal” beborított térséget, noha az csak egyre nagyobbra nő és egyre telhetetlenebb.

Kétlem, hogy a földi hadiipar vezetői valaha is gondolták volna, hogy egyszer majd a termékeiken valaki (vagy valami) más fog hízni, mégpedig a szó szoros értelmében.