Congratulations! Your support has been successfully sent to the author
Balogh Virág Katalin - Lunatika

Balogh Virág Katalin - Lunatika

Published Feb 14, 2023 Updated Feb 16, 2023 Culture
time 7 min
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
thumb 0 comment
lecture 89 readss
0
reaction

On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.

To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free! Log in

Balogh Virág Katalin - Lunatika

Befordulok az Akácosba és nekiütközök egy fekete falnak. Olyan sötét van, mint kiskoromban, amikor alvajáró voltam, és az éjszaka közepén arra eszméltem, hogy nem tudom, hol vagyok, és az összes bútornak nekimentem az ágyat keresve, aztán reggel úgy ébredtem, mint akit összevertek. Sose tudtam fölidézni, hogyan találtam vissza, csak a kétségbeesett tapogatózásra emlékszek, mégis mindig az ágyamban voltam reggel, a takaró meg a szoba közepén feküdt kiterítve, mintha piknikeztek volna rajta. Most viszont nem a gyerekszoba labirintusából kell kitalálnom, hanem végigmenni az úton, amin már ezerszer végigjöttem.
Még jó, hogy elindulni késő van ilyenkor, hazamenni meg korán, nyugodtan gyalogolhatok az út közepén, úgysem jár erre senki. Az utca is ugyanaz, mint pár órája volt, a levegő éppen olyan fojtogató, csak a lámpák nem égnek, és minden fölszívódott az éjszakában, a macskakövek lágyan dülöngélnek, láthatatlan kutyák ugatnak rám, itt-ott megvillan egy karószerű kerítésrács, összerezzenek a fák reccsenéseitől, a redőnyréseken kiszüremlő fényektől, sikolyoktól és pisztolylövésektől. Ezek szerint a házakban van áram. Valami meghibásodott, vagy véletlenül lekapcsolták a közvilágítást az Akácosban? Egy biztos: nem átok ez, nem miattam van így. Nincs miért félni.
Sietek, elfogynak az út menti házak, a szántóföld túloldalán ott fénylik a lámpánk. Már csak pár száz métert kellene gyalogolni, hogy elérjek a Szélső utcához, onnan még öt ház, és otthon vagyok, de én ennél is hamarabb haza akarok érni, átugrom az árkot és megyek tovább egyenesen, át a szántóföldön, a levegőt szaporán kapkodva bukdácsolok a kemény göröngyök között, nem állok meg, merev léptekkel követem a házunk fényét. Itt már teljes a sötét, itt már tényleg nem jöhet senki, és nem akarhat semmit. Nem mosolyoghat rám, és nem röhöghet rajtam, nem kérhet föl lassúzni, és nem lökhet rá az emlékműre, nem hívhat ki sétálni, és nem küldhet el a kurva anyámba, nem nézhet föl a Holdra a megfelelő szavakat keresve, és nem vághatja a fejemhez, hogy te kis hülye, mégis mit képzeltél? Csak én vagyok itt, még a pockok és a békák is alszanak a fölszántott föld mélyén. Halkan énekelni kezdek, úgy hangzik, mintha egy kidobott kölyökkutya vinnyogna az árokszélen. Fölnevetek, ez meg olyan, mintha vakkantottak volna. Inkább elhallgatok, de a zihálást nem tudom lecsöndesíteni.
Valami mégiscsak van itt, megérzem a levegő változásából, visszahőkölök. Valami lett itt, de hiába meresztem a szemem, nem látom. Valami furcsa morgás, aztán kutyaugatás, egyre hangosabb, nem jelenthet mást, mint hogy közeledek a célhoz. De mintha az ugatás is közeledne hozzám, egyre hangosabb és egyre közelebbről hallom, már nincs idő eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, kétségbeesni, elátkozni magam a hülyeségemért, hogy mit keresek itt ilyenkor, már meg is érkezett, már itt is van három toroknyi csaholás, mint megveszett, sötét holdak köröznek, és csattogtatják a fogukat, hiába mondom nekik, hogy jó kutya, meg ül, meg kuss, rohadt korcsok, csak a levegőt rugdosom, és a hangom elcsuklik, mint az előbb a parkban. Miféle kutyák ezek? Nem ismerek rájuk.
Olyan gyorsan lépkedek, ahogy csak bírok, de nem futok, azt nem szabad ilyenkor. A kutyák egyre kisebb sugarú körökben szökdécselnek körülöttem, az egyik a lábikrámba kap. Följajdulok, pedig nem fájt. A számon kell venni a levegőt, annyira bűzlenek. Próbálok sietni, de folyton megbotlok, megcsúszok, összeakadnak a cipőim, bokán rúgom magam, mintha egyre hepehupásabb lenne a föld alattam, és a fény is beleragadt volna az éppen elérhetetlen közelségbe. Még csak hozzám ütik hegyes kis fogaikat, még nem vájják belém, csak játszanak és röhögnek rajtam. Csak hergelik egymást. Még. Csak el ne essek, csak a földre ne kerüljek!
Szemét dögök, még egy harapás és kiabálok, aú!
Morzsi! Egészen halkan kiabálok, nem akarom fölverni az utcát. Morzsi, próbálkozok újra, Morzsi! Semmi. Pedig körbeásta a kerítést, ott szökik ki, ahol akar. Morzsi! De Morzsi elcsavargott, vagy ráfeküdt a fülére. Nem erőlködök tovább, már csak néhány méter van az utcáig, már ki tudom venni a házat.
A földútra lépve azonnal megcsúszok és hanyatt esek, a fejem a keményre fagyott földön koppan. A telihold kinéz egy felhő mögül, és kárörvendőn végigmustrál. Becsukom a szemem, nem történik semmi. A szomszéd kutyák kötelességszerűen ugatnak párat a kerítés mögül, ahogyan minden elveszett lélekre szoktak, aki erre talál bolyongani éjjel. Lassan elhalkul minden, én meg csak fekszek az úton. Végre nem történik semmi.
Ismerős vakkantás térít magamhoz. A Hold, mintha mégiscsak jót akarna, hunyorogva biztat: keljek már föl, nem látom, hogy föltámadt a szél, és elfújta a felhőt? Nem látom, hogy a csillagok is előbújtak? Hiszen fagy van! Tüsszögni és könnyezni kezdek. Fölülök, megtörlöm az orrom. Az ujjaim alig mozognak, az arcom nedves kődarab.
Óvatosan föltápászkodok, és sántikálva átkelek a befagyott pocsolyákkal teli úton. Reszkető kézzel drótozom ki a kiskaput, halkan káromkodok, akaratom ellenére jól bevágom. Csak most veszem észre, mennyire remeg a térdem. Egy kicsit muszáj leülnöm a lépcsőre, mielőtt bemennék. Itt már van annyi fény, hogy lássam a leheletemet, közben megcsap az ismerős szag, a kézfejemet nedves orr kémleli, sajgó lábamra meleg bunda terül, én pedig visszakézből jókorát vágok a fejére, te szemét dög, sziszegem, merre jártál? Morzsi kicsire összemegy, és nyikkanás nélkül elkotródik. Befelé menet leoltom a villanyt.
Másnap lüktető torokfájás és néhány véraláfutás emlékeztet az éjszakára, amiről nem akarok beszélni anyával, aki a kiszakadt harisnyája miatt veszekszik, meg amiatt, hogy csak úgy lehánytam magamról mindent, és a gönceim úgy néznek ki, mintha a kutyák szájából húzták volna ki őket, egyáltalán, milyen állapotban kerültem haza tegnap, ha ugyan nem ma, és merre jártam, és miket művelek a háta mögött, mert hallani azért ő is hall ezt-azt, és ha az egészből semmi sem igaz, akkor miért nem mondom meg őszintén, mi bajom, miért kell így viselkedni, mégis mit képzelek magamról, és amíg az ő házában és az ő kenyerét, és így tovább és így tovább, és végül a pofon, ami az egészet berekeszti. És a Morzsi, hiába hívom, felém se néz. És a kutyaugatáson és a trágyaszagon kívül most még valami hideg és nedves és láthatatlanul nyomasztó dolog is van a levegőben, és ez elveszi a kedvem attól, hogy kint maradjak, már a hasam is görcsöl. A tévé viszont dögunalom, úgyhogy a fal felé fordulok, bámulom a repedéseket, és várom, hogy vérezni kezdjek.

lecture 89 readings
thumb 0 comment
0
reaction

Comments (0)

Are you enjoying reading on Panodyssey?
Support their independent writers!

Prolong your journey in this universe Culture
Coco
Coco

Depuis déjà plusieurs générations, la musique est bannie dans la famille de Miguel. Un vrai d&ea...

Valentine Simon
1 min
COME IN ! 
COME IN ! 

  Light each day enters, and political stage is coming to be clearer : no Deep State, a fantasy

Cecile Voisset
3 min

donate You can support your favorite writers