György Ákos - A tömegpszicho-sokk kutatása
On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
György Ákos - A tömegpszicho-sokk kutatása
Harminc éve tiltották be az individuális közlekedést, már ami a hétköznapi embereket illeti. A befolyásos és gazdag elitnek továbbra is megmaradt az a privilégiuma, hogy oda megy, és akkor, ahová, és amikor csak akar. Mi meg oda jutunk el, ahová visznek, vagyis ahová van tömegközlekedés.
A szmog, a globális felmelegedés, és hasonló környezeti problémák megoldására rukkoltak elő egy komplett tervezettel, aminek első nagy lépéseként kitiltották a személyautókat az utakról. Aztán nem sokkal később a repülést is kénytelenek voltunk elengedni – a troposzféra ugyanis olyan mértékben szennyezetté vált, hogy képtelenség lenne bármit is elvezetni odafent.
De persze ahogy az már lenni szokott, semmi sem tart örökké. A környezetvédelmi tervezetet benyújtó kormány megbukott, hála a hőbörgő tömegeknek, és jött helyére egy másik, aki már nem mert további megszorító intézkedéseket bevezetni. Viszont ahhoz sem volt merszük, hogy a kocsikat visszaengedjék az útra, hiszen a levegő így is kvázi mérgező. El tudsz képzelni egy világot autók nélkül? Én sem tudtam, mégis itt van. Nem maradt más, csak a dugig tele tömegközlekedés.
A környezetnek nyilván jót tett, de túl kevés, túl későn. Ráadásul az utak, ahogy azt vártuk volna, nem ürültek ki. Csak most buszokkal, teherfurgonokkal és tömegtaxikkal van tele.
Hol vannak az elektromos járművek? – kérdezhetné a modern ember. Csak hiába, mert az olajcégek és nagy multi-vállalatok kaszáltak minden erre irányuló próbálkozást – valamilyen közember által érthetetlen, technológiai magyarázattal. Drágább a villamosenergia, mint a kőolaj, kifizetődőbb a háború a meglévő erőforrásokért, mint fejleszteni a megújulót.
Annyira belesüppedtünk a nyomorunkba, és annyi új problémával kell megküzdenünk, hogy már nem is érdekel senkit. Viseljük a légmaszkokat az utcán, aktiváljuk a szűrőket a tömegközlekedéseken, az aktivisták meg lelkesen ültetik a fákat mindenfelé, csak hogy pár hónap múltán kiássák az elcsoffadt tetemüket. A légszennyezés mindig győz, pont, mint a kapzsiság.
Ilyen gondolatok közepette caplatok a hömpölygő tömegen át, hogy beérjek a kutatóintézetbe. Azt hinnéd, az autó volt a sok – a frászt, az autósok voltak sokan. És most mind itt özönlenek az egyre szűkebb, porosabb, levegőtlen utcákon. Az állandó légszomj már olyan megszokott, mint sivatagban a szomjúság.
A rettenet sok ember, és a kilátástalanság sok szép új mentális betegséget teremtett. A depresszió, a pánikrohamok már hagyján, attól a szemünk se rebben. Vannak itt hisztérikus kirohanások, zavart, elveszett emberek, öngyilkosságok, a teljes csomag. Ezek közül mazsolázva kutatnak megoldás után a magunkfélék a Pesti Pszichológiai és Társadalomjóléti Intézetben. Mert ha változtatni nem tudunk rajta, legalább értsük meg a nyomorúságunk tüneteit.
Az én szakcsoportom minden elmebaj közül a legérdekesebbel foglalkozik, a tömegpszicho-sokkal. Egy hirtelen, tömeges ingerhatás, amitől instant megzakkansz. Egy roham, ha úgy tetszik. Introvertált vagy extrovertált, tökmindegy, egyik buli-huligán sem szívleli már az ilyen mértékű tömeget és állandó testközelséget. És a legkisebb problémát a zsebtolvajok, perverz dörgölőzők jelentik – az átlagember az átlagos negatív gondolataival, mindennapi problémáival és egyszerű kis szorongásával – az aztán az igazi gond. A téged ért sérelmekkel járhatsz terapeutára, ha megloptak, kérhetsz az államtól kártérítést, ha elkésel a munkahelyedről, már senkit sem izgat – jó eséllyel a főnököd is ugyanazon a nyamvadt buszon zötykölődik, tíz vagy húsz emberrel arrébb. De ez a sok-sok ártó gondolat teremtő erejű – és ha megszállják az elmédet, ha utat engedsz nekik, akkor kész, vége, ugrott a józan eszed. Azt nehezebb visszaszerezni, mint egy félhavi fizetésed vagy a méltóságod.
Átvágok a téren összegyűlt emberek között, és közben azzal foglalkozok, hogy ne raboljanak ki. Hogy ne veszítsem el a fejem. A tér maga valójában inkább egy gigantikus pályaudvar – megy innen busz, villamos, metró, sokkalta több mint azelőtt. Én a 7-es metróhoz igyekszem. Ez a vonal szeli át a várost ki egészen a Csillaghegyig, ahol az intézet működik. Hiába a Covid19 óta széles körben elterjedt home-office lehetőség, ha a páciensek, akiket vizsgálunk, az intézetben vannak.
Szóval a tömegpszicho-sokk bárkiben bármikor kialakulhat, és egyetlen előzetes tünetről sem tudunk beszámolni, amit ne követett volna közvetlenül a tömeg-trauma: van, aki egyszerűen elájul, és később magához tér. Aztán vannak az őrjöngők, akik üvöltözve, fejvesztve menekülnek az aktuális járatról. És végül a csendesek, akik észre sem veszik, hogy beütött náluk a pszicho-sokk. Mindhárom esetben azonban fellép egy maradandó elmezavar, ami szintén igen széles skálán mozog, az egyszerű pánikbetegségtől kezdve a totális elmebajig.
A legtöbb páciensünk megfeledkezett róla, ki is volt ő valójában, elvesztette a személyiségét – beleolvadt a tömegbe, ahogy az utca nyelve mondja. Az amnéziával ellentétben azonban esélyük sincs gyógyulásra, a jelenlegi kezelések mind hasztalannak bizonyultak. A kevésbé súlyos tömegpszicho-sokkban szenvedők a legváltozatosabb dolgokról feledkeznek meg – néhány emlék, a foglalkozásuk, a beszélt nyelv, vagy esetleg elfelejtenek járni, beszélni, problémájuk adódik a koordinált mozgással. Rajtuk a kitartó terápia általában segít. A problémát, és a kutatásunk gyökerét azok adják, akiknek fogalmuk sincs, hogy tömeg-traumát kaptak, és aktív tömegpszicho-sokkjuk van.
Én egy ilyen pácienssel dolgozom. A kollégái jelentették, hogy furcsán viselkedik a munkahelyén – mindig ugyanazt a feladatot akarta elvégezni, ugyanazt az ebédet kereste, és ugyanazokat a mondatokat ismételte, egymás után, újra és újra. És fogalma sem volt róla. Valamiért beragadt nála az a délelőtt. Aztán délutánra rendszerint elájult, és csak reggel tért magához – mintha mi se történt volna.
A pszicho-sokk egyértelmű kiváltó oka, mint mindenkinél, ez az esztelen tömeg, amiben most én is végig nyomorgok a metróban. De mi nem az okokkal, hanem a tünetekkel foglalkozunk, a betegek viselkedését vizsgáljuk – az elme a mi játszóterünk. Pedig emlékszem, régen hogy idegesített egy tömött busz hazafelé az egyetemről, ahogy már a buszajtóra kenődtek fel a felszállók, de csak azért is özönlenek, nehogy meg kelljen várniuk a következő járatot. Nos, ilyen gondunk már nincs, mert minden járat mindig hering-effektus. Akár el is aludhatsz, állva, megtartanak a többiek. Nem csoda, hogy ezt, ami most van, nem lehet ép ésszel bírni. Hiszen nem csak az utazás szabadságát veszítettük el, de be is szűkült a világunk – már nem juthatunk el olyan egyszerűen bárhová, és ha el is jutnánk, mindenütt emberekbe botlunk. Meglepő volna, hogy a tömegközlekedés az a végső katalizátor, ami belöki a tudatunkat abba a bizonyos képzeletbeli szakadékba?
Elverekszem magam az ajtóig, és leszállok. Felnyomakodok a mozgólépcsőn, át a tömött sétányon, mindenhol mindenki mindenfelé. Beérek az intézetbe, itt sincsenek sokkal kevesebben. Egyre több a beteg, és egyre több a kutató is. Felveszem a laborköpenyem, és bemegyek a páciensemhez. Elvégzem a rutinteszteket, kérdezgetem, de hiába. Csak ugyanabban a napban él, ugyanazt a pár órát görgeti végig. Fáradtan sóhajtok – már abba elfáradtam, hogy beértem dolgozni.
Aztán valaki belép az ajtón, egy másik kutatóorvos. Ismerős az arca, de nem ugrik be a neve.
– Jó napot, kedves György Úr! Hogy vagyunk ma?
– Köszönöm, jól – felelem felhúzott szemöldökkel. – Ő itt az én páciensem. Mit keres itt?
A pasas csak feljegyez valamit, de nem mutatkozik be. Ismernem kéne?
– Igen, igen, tudom. De én önhöz jöttem. Mondja csak, mi jár a fejében?
Furcsállom a kérdést, de valahogy van értelme. A gondolatok, a szavak maguktól jönnek, szinte érzem, ahogy elhagyják az ajkamat:
– Harminc éve tiltották be az individuális közlekedést, már ami a hétköznapi embereket illeti. A befolyásos és gazdag elitnek továbbra is megmaradt az a privilégiuma, hogy oda megy, és akkor, ahová, és amikor csak akar. Mi meg oda jutunk el, ahová visznek, vagyis ahová van tömegközlekedés…