Congratulations! Your support has been successfully sent to the author
 Alexandrov Anna - A végnapok

 Alexandrov Anna - A végnapok

Published Feb 14, 2023 Updated Feb 16, 2023 Culture Culture
time 9 min
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
thumb 0 comment
lecture 16 to reads
0
reaction

On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.

To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free! Log in

 Alexandrov Anna - A végnapok

A tisztás a kopasz kövekkel – amelyet elsőre a remegő láng felett látott, és amely akkor, a hallgatóság sorai közé beékelődve egészen kicsinek tűnt – a valóságban zegzugos és hideg. Koridón fennakad az ágakon, kerülgeti a havat a műbőr cipőjében, és közben kezdi sejteni, hogy ő nem is akar visszaadni semmit.
Kijött az erdőbe, igen, de nem ezért. Nem akar ő lenni a pont a mondat végén (a saját mondata végén). Csak örül, hogy ennyire fontos szerepet osztottak rá. Csak szeretné kiélvezni egy kicsit, mielőtt elutasítja. 
Kár, hogy senki nem fogja látni őt ebben a fontos szerepben.

Ha választhat, hol és mikor érje egy érdekesebb látomás, nincs olyan szakmabéli, aki a Kongresszus napjait választaná. Túl sok a figyelem.
Idén háromszáznál is többen vannak. Fogynak a pogácsák, pislognak a harmadik szemek. Háromszáztizennégy kolléga egyetlen épületben.
Bár az „Ötszáz év látnoki pálya – Hagyomány és új perspektívák” című kerekasztal jelentősége elhalványul majd azon események mellett, amelyek követni fogják, a kezdetekor ezt még nem lehet sejteni. A moderátor kétségbeesetten próbál pogácsát szerezni Somogyi Koridónnak, a kerekasztal díszvendégének, aki ezalatt két középkorú férfikollégájával tereferél. Fábián Abélia, a társlátnokság ifjú kutatója, a „Kezükben a jövő” idei díjazottja csak most jön rá, hogy a kerekasztalon neki kell majd képviselnie nem csak a szakma női tagjait, de a fiatalabb generációkat is. A harag már kezd forrni benne, de ezt sem a moderátor nem veszi észre, sem Koridón, aki a pogácsák után köhögőrohamot kap, és derűsen megissza Abélia ásványvizét.
A kerekasztal azonban az ő kedvét is elrontja. Bár folyamatosan beszéltetik, a kérdések nagy része a családfájára irányul, nem pedig a saját jóselméleti kutatására. Miközben kötelességtudóan meséli ugyanazokat a dolgokat, amelyeket a pályakezdése óta mindig, Koridón egyre biztosabb benne, hogy beragadt a jósszakma nagy öregének szerepébe, akit évente meg kell hallgatni, de akiről mindenki tudja, hogy már nincs önálló tevékenysége. A mellette ülő kislányt negyedannyit kérdezik, mint őt, de legalább a munkájáról. Úgy tűnik, ez a felosztás: ő a hagyomány, a kislány az új perspektíva.
A kerekasztal sikerrel érinti a főbb szakmai vitákat és válaszutakat. A megkönnyebbült moderátor már az utolsó kérdéseit lövi el, amikor Koridón észreveszi, hogy a kérdések elhalkulnak, a közönség és őközötte pedig meg-megremeg a levegő. Mint amikor az ember gyertyaláng fölött néz át.
Lefelé sandít, keresi a gyertyát. Nem látja, és alaposabban átgondolva azért nem, mert a gyertya annyira közel lehet őhozzá. 
Netalántán ő maga az.
De Koridónnak régóta nem voltak már látomásai – főleg nem hívatlanok, főleg nem ennyire erősek és szabályszerűek –, így csak nehezen érti meg, mi történik.

Abélia ül a szállás linóleumán, hátával az ágynak. Rázza a hideg.
Ez ilyen. Kicsivel korábban még úgy érezte, körbe tudná futni az egész világot. Néha újraindulnak a hormonfröccsök, aztán tétován leállnak – a látomások, akár te vagy a címzett, akár valaki máséba vetsz horgonyt, eltájolják az agyadat.
Nem dühös. Nem érti, miért. Most tudta meg, hogy a foglalkozásának lejárati dátuma van. Holnap jár le. Hiába, hogy ő még csak most kezdte, ennyi, soha többé senkinek nem lesznek látomásai. És csak egyetlen ember kapott erről értesítést, Somogyi Koridón, a szakma felkentje – akit egy testetlen hang szólított, hogy másnap menjen valami erdőbe és adja vissza a képességüket.
Szóval lett volna min feldühödni. Hogyhogy épp ezt nem vizionálta meg soha senki? És miért pont Koridón adja vissza mindannyiuk képességét, hát ő kapta? Az ő dinasztiájáé lett volna egész végig? Amióta csak az ősei először beleláttak a jövőbe? 
Na és mindenki másnak a munkája? 
Azoké, akiknek tényleg van szakmaisága?
A testetlen hangot mégsem hallotta senki más. Még csak horgonyt sem vetettek a látomásba. Egy teremnyi látnok, és csak ő, Abélia vette észre az üveges tekintetet. Sőt, még az üveges tekintet gazdája sem vette észre, hogy valaki más követi őt.
Abélia nem tudja nem a társlátnokság alacsony presztízsét látni ebben. Mindenki egyedül akar szakmai eredményeket elérni, fogalmuk sincs a kooperatív látomásokról. Ezért lesz, hogy másnap Koridón elmegy abba az erdőbe, és mindannyiuk képességét visszaadja, miközben a többiek folytatják a tárgytalanná vált Kongresszust.
Jaj, szegények.
De miközben próbálja elképzelni, mit szólnak majd a kollégái, amikor Koridón eléjük áll ezzel, lassacskán rájön, hogy saját magát nem sajnálja.
Örül, hogy nem kell már irigykedni senkire. Sem az elismert idősebb kollégákra, sem a nála ígéretesebb fiatalokra. Nem kell e-mailekre válaszolni, fenntartani a szakmai hírnevet, miközben a tényleges látomásokra alig van idő. Nem kell pályaváltást fontolgatni, aztán arra jutni, hogy ehhez legalább van tehetsége.
Fekszik a linóleumon és örül, hogy kihúzták a lába alól a talajt.
Másnap az ébresztője előtt kel. A tegnapi látomás – egyszerre vekker és iránytű a fejében – azt üzeni, hogy még odaér. Akár meg is nézheti, ha akarja.
A buszon valaki megpróbálja felhívni. Most kezdődnek a műhelyfoglalkozások, ő vezette volna az egyiket. Erről eszébe jutnak a kollégái, új munkákat képzel el nekik. Vajon meg tudna győzni valakit, hogy jöjjön vele gyümölcsöt szedni egy ökofarmra?

Koridón kezdetben (amíg leparkol egy üres teniszpálya mellett, amíg kiszáll és rátalál a turistaút kezdetére) fontosnak és élőnek érzi magát. Csak pár kilométer séta után kezd megijedni. A látomása valójában nem az útvonalat tartalmazta, hanem bizonyos útszakaszok halovány képét, ráadásul a legtöbb csak akkor villan be neki, amikor már elhagyta az útszakaszt és visszanéz rá.
De hát mióta tanítja ezt, mióta írja a tankönyveket? Hát nem emlékszik, hogy ez ilyen? „Mivel a rendelkezésére álló adatok akarattal nehezen előhívhatóak, a látomását követő szakember óvatosan közelít, összevetve aktuális tapasztalatait a rendelkezésére álló lenyomattal…”
Néhol maradt még egy kis hó. Az ünnepi cipője összeszedi a morzsákat, fáznak benne a lábujjai. Az út lejteni kezd, és mintha be is sötétedne az erdőben. Továbbmegy, minden zajra összerezzen. Nem érti, mit keres itt.
A látomás, szavalja magának, a legtöbbször nem logikus, ugyanakkor a felidéző számára belső koherenciát hordoz.
Megfordul, visszamászik a hegytetőre. Egy vadcsapást kezd követni. Mélyen le kell hajolnia, hogy ne tépjék meg a fák. Guggolva közlekedik az erdőben, és eközben nevetségesen a helyén érzi magát.
Elkezdenek feltünedezni a szürke kövek, egyből felismeri őket. A cipőjébe mostanra beszivárgott a fagyos víz. Aztán felbukkan a tisztás, árok szeli ketté, és Koridón felismeri az árkot, tudja, hogy patak fut benne, egészen felgyorsult az olvadó hótól, és ő fölötte fog állni, és ott vissza kell adnia mindannyiuk ajándékát. És igen, mostanra azt is tudja, hogy nem akar semmit visszaadni.
Ekkor veszi észre, hogy nincs egyedül.
Nem látta a látomásban, de nem is tűnik váratlannak. A fiatal nő, aki a meder túloldalán guggol, ugyanúgy a helyzethez tartozik, mint ő maga.
– Nem voltam benne a látomásban, ugye?
Koridón nem tudja, mit mondjon. Nem elég, hogy a látomáson belülről nem emlékszik rá – de még azt sem vette észre, hogy horgonyt vetett a látomásába.
– Na? – kérdezi a nő. Int a kövek és a patak felé, megbocsátóan, mintha azt mondaná, „jó, hát nem látott, már mindegy…” Aztán felbukkan valami új az arcán, valami riadt. Koridón rájön, hogy az előbb hátralépett.
Olyasmit hadar, hogy hiszen nem vághat le magáról egy végtagot, ami pont most lett meg. Abélia átlép a patak fölött. Megkerüli, a vadcsapás bejáratánál áll meg, tiltakozik. Koridón testén végigszalad a hő, alig hall a dobolástól. Ellöki maga elől. A nő belecsimpaszkodik, a hó és a sár kifordul alóluk.
Még mielőtt földet érnek, még mielőtt Koridón kabátja összesározódik, az arca pedig egy szúrós, hóval borított növénybe vágódik (közvetlenül azelőtt, hogy Abélia feljajdul), Koridón meghallja a koppanást a köveken. 
Tudja, mi gurult oda. Azt nem, hogy melyikükből esett ki.

lecture 16 readings
thumb 0 comment
0
reaction

Comments (0)

Are you enjoying reading on Panodyssey?
Support their independent writers!

Prolong your journey in the Panodyssey universe Culture
D'amour et d'amitié
D'amour et d'amitié

Je dédie ces vers à ceux qui étaient, et sont encore là.Parce que les Amis pourront to...

Jean-Christophe Mojard
1 min

donate You can support your favorite writers