Látta Edvárd, ahogy az elnök úr irodájából kilép az oltásellenes aktivisták egy csoportja, nagy mosollyal az arcukon. Valószínűleg elfogadtatták a követeléseiket, vagy ha nem is, de legalább kompromisszumos megoldásra jutottak az elnökkel. “Nahát, ha ezeknek ment, akkor nekünk is biztosan sikerül meggyőznünk!” - gondolta magában reményekkel telten a fiatal.
    – Ungvárszki Edvárd és Hajnal Ödön, jöjjenek! - szólt kilépve a nagy fenyőajtón az elnök titkárnője. A két fiatal egymásra nézett, nagy levegővétellel úrrá lettek óriási izgalmukon, és elindultak ama bizonyos faajtó felé. 
    Ez volt az első alkalmuk, nemhogy az elnöki irodában, de a parlament épületében is. Igazán nagy büszkeség fogta el őket, ahogy láthatták az előző, nagy elnökök arcképeit és mellszobrait, akikről történelem órán annyit tanultak, és miközben a nemzetük históriáját elmesélte az a rengeteg gyönyörű festmény. S persze ott motoszkált a gondolat, hogy ezt mind a felmenőik érték el, megteremtve egy demokratikus ország létrehozásának lehetőségét.
    Az elnöki irodába belépve leesett az álla a két fiatalnak: gyönyörű, antik bútorokkal berendezett, sötétbe burkolódzó, kör alapú szoba volt. A plafon csodásan festett: a köztársaság alapítását ábrázolta. A falakra aggatva is különböző festmények lógtak, egy-egy relikviával megspékelve: köztársasági jelvény a háborúból; régi pénzek a szabadságharcból; egy vitrinben az első, demokratikus alkotmányuk, egy másikban pedig a jelenlegi. A fiatalok belesüppedtek cipőikkel a padlón terülő szőnyegbe, annyira puha volt.
    De a lényeg a szoba közepén várta őket: egy nagy, díszes, fehér íróasztal, amögött pedig a nagy ember, maga az Elnök.
    – Üdvözlöm, a fiatalembereket! - köszöntötte a már idősödő, de még mindig jó bőrben lévő kormányfő. Hangja vékony, kicsit pökhendi volt: ezen a fiúk meglepődtek, hisz mind a tv-ben, mind a rádióban, meg úgy alapvetően mindenhol ennél mélyebb hanggal rendelkezett. De ezt gondolatban egy vállvonással elintézték: csak a technológia átka. - Úgy tudom, egy előadással jöttek hozzám.
    – I-igen, elnök úr! - támasztotta alá Edvárd az Elnök állítását, igaz, még kicsit félénken.
    – Hát akkor, hadd halljam! - erre a kijelentésre a két fiatal összenézett, és magabiztosan bólintottak egymásnak: eljött az ő idejük. Táskájukból előhúztak ábrákat, rajtuk különböző kimutatásokkal rajtuk, valamint papírokat, hosszadalmas szövegekkel. És kis preparálási idő után bele is kezdtek:
    – Tisztelt Elnökúr, én Ungvárszki Edvárd vagyok, és társammal, Hajnal Ödönnel egy nagyon fontos társadalmi problémára szeretnénk felhívni az Ön figyelmét. - az elnök igenlően bólintott, és kezével jelezte, hogy az övék a terep. - Egy anyagról, pontosabban egy fogyasztási cikkről gyűjtöttünk, illetve találtunk vészjósló adatokat, melyek akár katasztrofális következményeket jeleznek. Először is, ez egy nagyon addiktív vegyi anyag. Könnyű elérhetősége okán sok fiatal már a 20-as éveiben rászokik, és a legtöbben életük végéig a csapdájába esnek; nem ereszti őket a függőség. Persze, ez még önmagában nem hordoz veszélyt. Azonban, ez a bizonyos fogyasztási cikk még káros is az egészségre! Úgy bizony! És még csak nem is kicsit: a hatása alatt lévő emberek kognitív döntőképessége jelentősen csökken; nagy mennyiségű fogyasztása súlyos szervi, főként májproblémákat okozhat, ami később halálhoz is vezethet. És vezet is: évente nagyjából 95.000 ember hal bele a köztársaságban eme, mondjuk ki, legális drog fogyasztásába. Ez egy szörnyű szám. De itt sajnos nem ér véget a problémák sora: ez az anyag sok embernek, főként fiataloknak, “kapudrogként” szolgál. Vele járó káros drogfogyasztás általában a cigaretta, de használói nagyon gyakran áttérnek a marihuána használatára, vagy akár keményebb, ténylegesen illegális drogokra. És mindezek ellenére legális, minden boltban kapható, és még olcsónak is mondható ez a fogyasztási cikk, ami, véleményünk szerint, felháborító! Ha még nem lett volna egyértelmű, az italfajtáról, a csobolyságokról beszéltem. - E mágikus szó hallatán a relaxált állapotban figyelő Elnökúr feszengve, már-már idegesen hajolt előre karosszékében.
    – Nagyszerű prezentáció! - vágott közbe a kormányfő Edvárd szavába, miközben tapsolva felállt.
    – De… - próbálta folytatni a fiú az előadást.
    – Shhh! Nagyszerű volt az előadásotok, fiatalok, azonban sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy kulturális okokból nem tehetjük meg a csobolyságok betiltását… pedig teljes mértékben átérzem félő aggodalmatokat! De hát, a mi népünk csak ilyen: nem tud meglenni csobolyság nélkül! - felkuncogott, és a karórájára nézett. - Nahát, már ennyi az idő! Sajnálom, fiatalok, de nekem szaladnom kell, fel kell készülnöm egy kormányzati megbeszélésre; de nagyszerűek voltatok, nagy jövő áll előttetek! Kellemes napot! - és ezzel nagy sietve kiment az iroda ajtaján. A két fiatal még egy-két gyorsan elröppenő percig állt, s bámulták egymás üres tekintetét.
    – Legalább van egy érdekes sztorink, amit mesélhetünk! - próbálta kis humorral elnyomni a letörtséget Ödön.
    Totális vereséget szenvedtek. Az a rengeteg munka, amit a kutatásba öltek; a nemzeti öntudat, amivel próbálták a társaikat megmenti. Mind hiábavaló volt. 
    Végső elkeseredésükben beültek egy helyi kocsmába. Egy, már jobb állapotban lévő férfi leült melléjük.
    – Na mi van, fiúk, nem sikerült, mi? - kérdezte.
    – Hát… igen… Vagyis, nem. - válaszolta Edvárd.
    – Én ezt mondtam nektek előre.
    – De… de miért? Hisz ő az emberekért van. Ő értünk van! - fakadt ki a fiú, majd szemei könnyre fakadtak. A férfi Edvárd hátát paskolva így szólt:
    – Jaj, te szép nyári gyermek! Hát nem tudod? Az Elnökúr családjáé az ország legnagyobb szeszgyára!