Congratulations! Your support has been successfully sent to the author
Pólya Zoltán (Csenyéte) - Az utolsó gondolat

Pólya Zoltán (Csenyéte) - Az utolsó gondolat

Published Feb 17, 2023 Updated Feb 17, 2023 Culture
time 14 min
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
thumb comment
lecture reads
0
reaction

On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.

To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free! Log in

Pólya Zoltán (Csenyéte) - Az utolsó gondolat

Elhagyni készült az emberi társadalmat. Szabadulni létezésétől, s levetni magát valami mélységbe. Végtelen mélységbe. Ennek módját és kivitelezését mindezidáig nem találta, hiába is kereste. Leginkább a női szempárokban szeretett gyönyörködni. Elveszni azokban az asszonyi tekintetekben és egylényegűvé válni velük, mert igenis a létezés mélysége húzódik meg bennük. Az édes asszonyi tekintetekben lehetett időtlenül gyönyörködni. Ők azonban gyakorta becsapják őt újra és újra. Vagy magukhoz kívánják folytonosan láncolni, vagy ügyeskednek, lesik minden egyes lépését s alattomban gáncsosokodnak vele. Vetné elébük mindenét, teljes vagyonát, ami talán nem is volt soha se, mert az ilyen hiábavalóságok sohasem foglalkoztatták. Csak nézni hosszan unos-untalan az emberi lelkeket a szempárokban, férfiakat és nőket, szeretetéhes gyermekeket. 
Az emberiség nagy tévedése a mániákus gyűjtögetés, kuporgatás, mások vagyonának megszerzése és felélése. Titkon valami aszkézisre vágyik? Szabadulásra, és menekülni bele egy újabb hazugságba? Az ő ideájának csupán egyetlen célja volt. 
Végül bevetette magát nagy hirtelenséggel a tengeri rengetegbe. Egyszerű megoldásnak tűnt, hogy kényszerűen a tenger mélyében visszatartja lélegzetét. Az első néhány másodpercen kellett csupán túllennie, hogy aztán jöjjön a kábulat. Cikázzon át agyán a teljes létezés minden szemvillanásával és mozdulatával, rezgésével időtlenül és tértelenül, hiszen csak így lesz képes kilépni a korlátok közül, mely behatárolta eddigi létezését. Igen, abban a néhány pillanatban képes lesz átélni a teljes valót csalhatatlanul és hazugságmentesen. Hazugságmentesen, mert ő leginkább ezért menekült. A hazugságmentes világot kereste, s ezért feszegette létének értelmét is. Nincs olyan rend és nincs olyan társadalmi formáció, melyet valamilyen szinten ne a hazugság működtetne. Jóideig gyönyörködött még a vöröses-rózsaszínű korallokban. Jól ismerte már a húsevő korallvirágot. Határozottan kísértette a gondolat, hogy abban bomlassza el önnön testét, s míg érzi testében a gyötrő fájdalmat, értelmében, agyi működésében beállhat egy olyan állapot, amely a megoldás reménysugarát nyújthatja. Impulzusra várt, egy jótékony lökésre, agysejtjei rezgésének szétterjedésére. Ám közben mindegyre biztatta magát: fölösleges azon töprengenie, hogy mi lesz azzal a bizonyos utolsó gondolattal. Vajon hazug lesz-e, igaz lesz-e? Látni, legalább érezni szeretné még a végső pillanatok előtt, hogy volt-e értelme küzdelmének. Gyorsabban végezhetne magával, ha inkább a fejét tolná bele a korallcsápokba. Mintha valami mérget lövelne a szemébe. Igen ez az alsóbbrendű puhatestű, amely virágot játszik, hogy fentartsa létezését, határozottan érezte közeledtét. De ő nem viaskodni akart vele, hanem egylényegűvé válni benne. Feloldódni benne, s hinni azt, hogy ebben a furcsa találkozásban végre megszülethet a hazugságmentes gondolat. Miért tipródott még? Nem szabad felfelé nézni, számolni a métereket és figyelni a levegőbuborékokat, melyek iramodnak fölfelé, ők könnyen szabadulnak tüdeje fogságából, szinte menekülnek, hogy ne legyenek részesei megsemmisülésének. Amikor az utolsó is elhagyja majd testét, akkor végre megnyugodhat. Ez a lény, virágos-pompázatos szörny végleg megkönyörült rajta. Húzta, szinte vágyódva ölelte magához. De akarja- e őt társnak célja megvalósításához? Kezd-e valamit értelmével is, és nemcsak emésztőrendszerét kívánja megnyugtatni a testének darabjaival? Mert ugye itt arról is szó van, hogy ez a húsevő mire is véli közeledését. Egyébiránt ez a korallpolip nem is az édeskés emberi húshoz szokott hozzá. Egy hering vagy egy tőkehal könnyebb és emészthetőbb táplálék neki. Végül szinte undorodva lökte őt el magától. A remény, hogy majd együtt teremtenek valami újat és nemeset az emberi faj megmentésére, pillanatok alatt szertefoszlott. Süllyedt tovább teste a tenger kietlenségébe. Már húsz méter után is iszonytató nyomás nehezedett rá. Legalább biztosan tudta, hogy már nincs visszaút az emberi értelemmel felfogható világba. A növekvő sötétségben és a vízoszlop fokozatos szorításában megszűnt lelkének rettegése. Ekkor egy termetes pörölycápa tűnt fel közelében. Könnyedén, szinte minden ellenszegülés nélkül adta át magát neki. A bestia, ez sem akarta fizikális valóját. Inkább lökte, tuszkolta még gyorsabban lefelé. Csapott egyet rá vízszintes farkuszonyával és teste hosszában ketté hasadt. Szinte boldogan nyelte a vérét ez a ragadozó, de közben egy tompa huppanás után már meg is érkezett a végső állomásra, valami homokos fövenyre vagy kisebb mélytengeri dűnére. Végre megnyugodhatott, biztosan tudta, hogy csak gondolataiban létezik tovább. Pépes masszaként terült el testének utolsó foszló maradványa. Megnyugtató érzés volt számára, hogy csak gondolataiban létezik tovább. Ez a bizonyosság, hogy a teremtő gondolat képes magát függetleníteni a fizikális valóságtól, egészen meghatotta és boldogság érzésével töltötte el. Végtelen távlatokat volt képes bejárni időtlenül és tértelenül. Függhetett akár a tejútrendszer skorpióján, abban a bizonyos hatvanharmadik galaxisban, ahol az álnok skorpió egyre csak lökdöste a mérleg tányérját, hogy a megmérésre váró emberi lelkek igenis mérhetetlenné váljanak. Ülhetett nyugodtan az agg filozófus Szókratész méregpoharának szélén. Nem tudta egyszerre meginni a számára kimért mérget az athéni iskola tanítómestere. Miközben kortyolta azt, ránézett bíráira és ő is azon tépelődött vajon mi lesz életének az utolsó gondolata. Hokuszai, a japán fametsző mester meg kiment egy ócska kis dzsunkán egy halásszal a tengerre, hogy Kanagavánál megrajzolhassa a Fudzsi havas hegycsúcsát. A halász dühöngött, mert halat nem fogott, de egy vízikígyót igen. Kardjával akarta kettévágni, de a festő, a művész meggyőzte őt, hagyja békén az állatot. Olyan szépnek találta a szivárványos színekben tündöklő testét, hogy a Fudzsijama helyett azt kezdte el rajzolni. De nem becsapás-e mindez? A gondolatfoszlányok mégis kényszeresen mindig tárgyakhoz, anyagi dolgokhoz kapcsolódtak. Most éppen egy kimult eb csontvázát találták meg. Düledező szép körtefa tövében ő ásta el évekkel ezelőtt ezt az hűséges jószágot, aki karjai közt múlt ki a házának fekte kerámit köves verandáján. Nem volt szíve a juhásznak agyoncsapni, inkább elkergette a nyáj mellől, s a kóborló eb betévedt a falujukba. Ő meg befogadta a bozontos, csimbókos szőrű pumit. Talán két alommal is szolgált, s gyermekei boldogan játszottak a kölykeivel. Úgy laktak itt, nem is tudták, a ház Spitz Izrálé volt, a csenyétei birtokosé, aki belépett kényszerűen a kormányzóúr vitézi rendjébe. Még a birtokait is felajánlotta azért, hogy valamiféle menetességet nyerjen a kirekesztő és pusztulásba vivő törvények ellenében. Spitzék portája nagy volt, akár egy kisebb nemesi kúria is lehetett volna. Ő leginkább azért szerette, mert innen nőtt, innen sarjadzott maga a ház is, meg a családja is. Ha mállott a fala, hívta az öreg cigányasszonyt, Bellust és érdes-kérges tenyerével sarat simított el falán. Ha nőtt a kertben a gaz, jött Papó, s mutatta hogyan kell kaszával rendetvágni. Üres és fáradt volt lelke? Jött Ádi Dezső. Fiával vonszolták át hangszerüket az udvarra és unhatatlanul húzták neki a hallgatóst. Mi volt most ezen az udvaron a Bogár kutyája csonthalmazán kívül, melyre rátalált egy utolsó gondolattöredéke? Maradt a termetes gaz mindenütt és a tapadós sárgaföld az összedűlt ház helyén. Mint, aki az eszét vesztette, már húzgálta is ki a gazt. A tüskés és csalános-szúrós mindenféle gazt hajigálta kifelé megállás nélkül órákon át, aztán ujjaival kezdte kaparni a földet, hogy megtalálja Spitz Izráel házának alapját. Körme felszakadt, ujjhegye meg vérzett, teljesen kisebesedett. Itt ez az apró makacs gondolatdarab nem tudott fölszállni bármennyire is szerette volna a találkozást a végtelen éterrel. Órák küszködése után néhány málladozó téglára talált rá, s ahogy felemelte az egyiket egy termetes, talán két méter hosszú sikló tekergődzött elő. Vadul kezdte őt taposni, miközben a hüllő émelyítő bűzt árasztott magából. Csak pusztulna el a nyavalyás, mert Spitz Izrael megtestesülését látta benne, és rémísztő érzés kerítette hatalmába, mert a kezében a szúrós csalán helyett egy fegyver termett. Ő gondolkodás nélkül hajkurássza kifelé a házból egy cigánycsalád koszos-büdös kölykeit, akik éjszakánként beszökdöstek aludni és prédálni szabadon. „Kifelé! Kifelé a házból!” Ordítja rájuk! „Melyikötök a zsidóivadék, Spitznek a kölyke?! Kifosztott engem és családom! Gaz, bitang uzsorás! Pusztulnia kell még a megmaradt fajtájának is!” Hajtja, zavarja a szerencsétleneket és lökdösi őket fölfelé a kertbe a körtefához. Három kisebb cigány fiúcska, akik már toporzékolnak és bömbölnek is. Nővérük az egyiket fölemeli. A másik kettő reszketve kapaszkodik belé. „Ennyien vagytok? Hol a többi? Megálljatok! Előbb ott a kútnál mossátok le arcotokról a kormot, amivel bekentétek magatokat! Engem aztán nem csaptok be! Itt végzek a zsidófajtátokkal egytől-egyig” Ekkor a lány kiemeli a vízzel teli vödröt a kútból. „Gyerünk, gyerünk igyekzzél már te lány!” Sürgeti őket idegeiben reszketve, dühödten. „Aztán oda menni mind a fához! Had lám melyikötök a Spitz Ferkó kölyke?” Kérdezi szinte dadogva, majd megragadja az egyik fiú üstökét és gorombán tép bele a hajába. A nagylány alig mosdatja őket, értelmetlennek és fölsölegesnek érzi a dolgot. A patakban mosdanak ők, ha akarnak, leginkább nyárban. Nem is tudja mikor látta utoljára a boltosékat, csak ennyit tudott róluk: elköltöztek. Mit fenyegetőzik neki ez a kéki fiú? Mit keres ez itt? Onnan a lenti falukból, Kékből és Baktárul föl se jár ide senki soha se. Épp csak rálöttyint némi vizet a lurkókra, az öccseire. Rá se néz a fegyveres suhancra. „Megbolondult ez? Minket akar lelövöldözni?” Ott libegett a vízzel teli vödör a kút káváján, épp billeget is, de a lány elkapta s úgy lendületből ahogy fogta a vödröt, szinte gondolkodás nélkül rázúdítja a kútvizét a fegyveres suhancra. Az meg fuldokolva kapkodott levegő után meglepetten. Erre, ilyen bátor tettre aztán nem számított. A cigány lurkók meg futnának, de egy pillanat után magához térve, boszútól ittasan hátulról kapja el a lány karját. „Te cafka, te céda!” Kiáltotta messzehangzóan, hogy zengett belé a csenyétei völgykatlan. „Ki kezdesz velem?!” Rándít nagyot a lány karján és teperi, nyomja le teljes erejéből a földre. Ekkor tekintetük olyan közel kerül egymáshoz, hogy a két szempár: az égszínkék és az egészen mélybarna, mintha már egy egészen más világok és más érzések felé igyekezett volna. A suhanc lendíti is karját, de képtelen arra, hogy arcul csapja a cigánylányt. Most már az is zokog, elveszti erejét és a helyzeten való uralkodóképességét. Alig hallhatóan bőgi keservesen. „A telepi Bitó Kálmán gyerekei vagyunk. Nem jövünk többet a boltos Spitz bácsi házába! Ígérem, Nem szökünk be többet! Csak hagyjon békén minket elmenni!” Ő mit tehetne? Ölelné magához a rémült lányt, s rohanna vele ölében tartva, valami meleg helyre? Hogy tehetne ő ilyet? Most emeli a fegyverét a földön fetrengőre. De ki volt ő ekkor itt Csenyétén a Spitz Izráel házának udvarán? Hogy került bele az ő megmaradt, utolsó gondolatfoszlánya a kéki suhanc, Négyessy Gyurka fejébe, szívébe és lelkébe? Mi vezérelte őt ide, kinek az akarata és gondolata készteti őt arra, hogy fegyvert emeljen fázó és éhező cigánylurkókra? 
Ekkor egy magas nyúlánk fiú szalad ki a kamrából. Nem jött előbb a lármára. A kamrában annyira lefoglalta a temérdek ennivaló, száradó és füstölt szalámik, zsírjából csöpögő szalonna, paprikától vöröslő kolbász, meg hurka, májjal és vérrel töltöttek külön-külön. A Négyessy fiú kiáltására kapja föl fejét először, majd hallja a lánytestvér kétségbeesett zokogását is. Baj van, s már dobja is le a földre a megkezdett kolbászvéget. Mezítlábas ő is, mint testvérei. Nagy fekete lobonca szinte hullámzik ahogy kifut az udvarra Négyessy Gyurkó elé. Zsebéből egy csúzlit húz ki. Néhány kavics darabot vesz föl a földről, tölti be gyorsan azt a rövid szárú ágasfába és irányozza a csúzliját a kéki fiúra. Húzza, húzza teljes erejével a vékony bőrdarabba szorított kavicsot olyannyira, hogy szinte recseg a tejgumi minden porcikája, majd egy éles-fényes szikra pattan a fegyverben.

lecture 43 readings
thumb comment
0
reaction

Comments (0)

Are you enjoying reading on Panodyssey?
Support their independent writers!

Prolong your journey in this universe Culture
Literature and Abuse
Literature and Abuse

Translated by Owen Good   Typical reactions: 1) that happens everywhere, 2) that’s...

Kornélia Deres
5 min

donate You can support your favorite writers