Dovicsin-Péntek Csilla - A Qurator
On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy28 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
Dovicsin-Péntek Csilla - A Qurator
„Ha idén újat alkot, a következő évben tönkreteszem.” – Robertnek még mindig a fülében csengett a Qurator mondata, amit hat évvel ezelőtt mondott neki, miután elégedetten megrázta a kezét.
Körülötte a hidegled lámpák élesen rajzolták ki a sarkokat, de fényük tompán ért csak el a képekhez, épp annyira világítva meg mindegyiket, amennyire az alkotó megkívánta. A tér, az elrendezés, a világítás, mind tökéletesen kiszámított, ahogy a klíma és a páratartalom is. Egy mesterséges intelligencia analíziseinek tűpontos eredménye alapján.
Az érzékelők folyamatosan figyeltek minden vendéget, és pár perc elég volt hozzá, hogy optimalizálják a látogatókat, hogy mindenki a tökéletes élménnyel térjen haza. A padlón végigfutó halvány fényutak diszkréten terelték a vendégeket a nekik megfelelő irányba, és ez ellen senki nem tiltakozott, hiszen mindenki így élvezhette a legjobb szögből a képeket, épp annyi ideig, ameddig kellett.
Egyedül Robert nem érzékelte a lába alatt halványan vibráló fénysorokat, homályos foltként folyt össze előtte a fehér derengés és a műalkotások színpompás kavalkádja. Kiváltságos különcként dermedhetett meg a térben, mint egy hibás pixel egy tökéletesre fejlesztett programban, ami éppen ettől az egyetlen apró ponttól lesz értékes, akár egy ritka, gyűjtői példány.
Szerencsésnek érezhette magát, még ha időnként halk káromkodásokkal kísérve próbálták is megmozdulásra bírni, vagy épp finoman arrébb lökték, ha nagyon rossz helyen állt. De legalább voltak.
Évekkel ezelőtt, amikor a kiállítótermek észrevétlenül váltak érdektelenné, még üresen kongott volna ez a tér. Az, hogy pár ünnepelt művész túlélhette a nyomorgó éveket, csak néhány műkedvelő mecénásnak, és sznob vendégeiknek volt köszönhető, akik tettetett elragadtatással rótták hazugan lelkes köreiket a gondosan kiállított műalkotások között, hogy aztán drága pezsgőt kortyolgatva, tettetett hozzáértéssel elemezzék ki az azévi felhozatalt. De a Qurator más volt.
Így hívta a háta mögött mindenki, még Robert se tudta, mi az igazi neve, pedig évekig nyomozott utána. Kifinomult úr volt, akinek sötétkék öltönye mindig tökéletesen a méretére volt igazítva, hófehér cipőjén még esős időben sem láttak soha egyetlen foltot sem, zsebében, mint egy bohém tartozék, aranyláncon lógó, klasszikus zsebóra rejtőzött. A Qurator mindig pontosan érkezett, de egy perccel sem maradt tovább, mint szükséges. Arca épp olyan makulátlan volt, mint öltözéke, mentes minden érzelemtől, ami megbontotta volna ráncainak gondos rendjét.
Lassú, kimért léptekkel lépett az emelvényre, beszéde kellemesen dallamos volt, de szavai, akárcsak a látogatók bosszankodó megjegyzései, nem jutottak el Robert fülébe. Ő csak egyetlen nevet hallott meg minden évben.
Sorra szólították a díjnyertes képeket létrehozó MI-ok programozóit, miközben a kijelzőn felvillantak a nyertes alkotások. A Qurator pedig futószalagon nyújtotta a kezét, és gratulált minden díjazottnak, teljesítve maga szabta éves kötelességét, mint az ország legnagylelkűbb mecénása.
Robert úgy érezte, amióta részt vesz a Qurátor kiállításán, minden évben tizet öregszik. De nem akkor, amikor kétségbeesve próbál új témát vagy technikát találni, sem akkor, amikor az alkohol jólesően marja a torkát, s a világ tompa, furcsán elmosódott, szürrealisztikus műalkotása mosódik az idegeit elbódító szerek hatására. Akkor sem, amikor a hatóság felé kell igazolnia, honnan is van a pénz, amiből kihúzza a következő évet, sem akkor, amikor minden elfogy az utolsó hónapban. De ezután a fél óra után minden évben deresebb lesz a haja, mélyülnek arcán a ráncok, és ujjaiban erősödik a remegés. Ez a fél óra minden évben egy újabb lépés a sírja felé.
– Robert Bartolo – hangzott el végre a név, bár kellett egy pillanat, mire Robert másnaposságtól zsongó feje felfogta a szavakat, és bátortalan léptekkel elindult a pódium felé, ahol újabb egy évre eldőlt a sorsa.
Robert bizonytalanul nyújtotta ki a kezét a Qurator felé, a kezet, amit egyre jobban eluralt a mértéktelen alkohol okozta remegés. Egyetlen, még hófehér ingét átható izzadtság és cigarettaszag itatta át, de a Qurator semmi jelét nem mutatta, hogy zavarná.
– Gratulálok – szorította meg határozottan a kezét, és arcán megjelent egy mosoly. Szemében az elszántság és a büszkeség furcsán őrületbe hajló keveréke tükröződött. Legalábbis Robert mindig így látta. – A következő évben is tönkreteszem – tette még hozzá suttogva, és barátságosan megveregette Robert csontos vállát. A vállakat, amikről egy újabb mázsás súly hullott le. Egy újabb évre.
***
A tűz inspirálta. A tűz, ami a nap fényétől csillogott a törött üvegcserepeken, amik a padlóját borították. A tűz, ami a torkát égette, amikor végigfolyt rajta egy újabb ital. A láng, ami szemei előtt lobogott, amikor álmatlanul forgolódva kétségbeesve várta a megnyugvást.
Ez a tűz járta át a képét vibráló színeivel, a vadul kezelt ecsetvonások, akár a lángok marcangolták a vásznat, kiszámíthatatlan, különleges minták hálójával vonva be a hófehér hátteret.
Újabb év.
***
A fém inspirálta. De nem a gépek fémteste, ami minden évben legyőzéssel fenyegette. A fényes, ezüstös fém, a vékony tű anyaga, ami az éltető anyagot lőtte a vérbe. Amitől inspirációt várt, maga lett az inspiráció. Kemény, hideg, vakítóan fényes műalkotás, vékony, éles vonalakkal, tűhegynyi pöttyökkel és fröccsenő, vérvörös foltokkal.
Újabb év.
***
A vásznon jégkristályok vékony hártyája fonta be a teret, hűvös derengéssel ragyogva be a színeket. A jég inspirálta, ami megdermesztette egyre érzéketlenebb kezét. Tudta, hogy benne van még a szíve, a lelke, az emberi elme kreativitása. De nem tudta, hogy elég-e még, amit alkotott.
Egy újabb évre…
***
A Qurator sötétkék öltönye most is makulátlanul simult kissé hajlott alakjára. Érzelemmentes arcán finoman fénylett a drága krém, ami bár a ráncokat már nem tudta enyhíteni, édeskés illattal lengte körbe könyörtelen vonásait. Arany zsebórájának lánca fényesen ragyogott, ahogy ráncos, finoman remegő kezébe vette, hogy vessen rá egy futó pillantást. Már csak egy utolsó név volt hátra.
– David Swarz – a Qurator hangja most is épp oly határozottan zengte be a termet, mint mindig, arcán átsuhant egy halvány mosoly, ahogy meglátta a fiatal művészt a pódium felé sietni. Szemében a büszkeség és az öröm őrületbe hajló keveréke tükröződött.
– A Robert Bartolo-díj idei nyertese. Gratulálok! Ezt a kategóriát öt éve nem tudtuk kihirdetni. Remélem méltó lesz a díjhoz, amit egy fiatalon elhunyt, de korszakalkotó művész emlékére hoztam létre, aki a végsőkig életben tudta tartani az emberi művészetet. Aki életét tette arra, hogy a gépi művészet ne törölje el örökre az emberi kreativitást. És én szívesen támogattam őt ebben, ahogy most önt is.
David Swarz büszkén szorította meg az öregember kezét, arcáról őszinte rajongás tükröződött a mecénás, a példakép felé, aki élete lehetőségét kínálta most neki. Egy teljesen új életet. Kiteljesedést. Érezte, ahogy elönti az adrenalin. A lehetőség mámora, hogy végre azt tegye, amit igazán szeret, ami belülről égeti, emészti gyerekkora óta, de ami manapság csak értelmetlen hobbi, időpazarlás lehet, semmi több. Hacsak nem jön egy ilyen lehetőség. Egy lehetőség, ami elismeri, élteti a tehetséget.
– Ne feledje, ha idén újat alkot, a következő évben tönkreteszem – súgta még utána az öreg. David megdöbbenve tántorodott meg, és értetlenül fordult vissza. – És onnantól minden évben – tette hozzá lassan, tagoltan formálva a szavakat. David semmit nem értett. – Nézzen körül! Ez a kiállítás az én művem. Minden MI, aminek az alkotásait itt látja, nekem dolgozik. Hogy megmentse a művészetet, és ez a terem jövőre is tele legyen. De az emberi művészetet ők nem tudják megmenteni. Mert mindig lesz egy gép, ami megalkotja azt, amit egy ember már megalkotott, a művészt pedig elfelejtik. Ha maga nem újul meg, évről-évre, többet nem győzhet.