Borbély Ágnes - Most mindenki látta, hogy egy fiatal nő megcsókolt egy öregembert
On Panodyssey, you can read up to 10 publications per month without being logged in. Enjoy9 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
Borbély Ágnes - Most mindenki látta, hogy egy fiatal nő megcsókolt egy öregembert
Mindjárt dél van. Reggel 9-kor kezdtem croissant sütni, még sosem próbáltam, elsőre nem is sikerült, az eredményt lefényképeztem és elküldtem egy barátnőmnek, aki cukrász. Aztán kaptam néhány tanácsot és második nekifutásra összejött. A Cézár-salátához még tegnap megvettem a jégsalátát, paprikát, paradicsomot és persze a csirkemell filét is. Salátaöntet meg mindig van a fridzsiderben, azzal nincs gond. Hát, a szőlőnek, sajnos vastag a héja, gondolom, Görög- vagy Spanyolországból hozhatják, cola van a fridzsiderben. Zöld teát nem tartok, mert egészségtelen.
Leülök, hogy átlássam a szobát. Volt egyszer itt ebédlőasztal, de kellett a hely a két íróasztalnak, egy még mindig megvan. A hálószobában most nincs dolgom, reggel kicseréltem a lepedőt, kispárnából három is van. Lehet, hogy hülyeség, de mind a három szobában, sőt a konyhában, a fürdőszobában és a wc -ben is Roxette szól. Amikor annak idején jött a szerelő, először nem is értette, hogy mit akarok, kétszer is megkérdezte, hogy mindenütt szóljon-e a zene. Mondtam, hogy mindenütt. Azt nem mondtam neki, hogy mindenütt a Roxette szól, egyrészt utálok magyarázkodni, másrészt senkinek semmi köze hozzá, hogy mit hallagatok.
Kicsit bántana, ha le kellene mondanom a Roxette-ről, hirtelenjében nem is tudom, hogy mivel pótolnám.
A múltkor a Facebookon teljesen váratlanul megtudtam, hogy melyik a világ öt legnépszerűbb parfümje. Az enyém nem volt köztük, ami nem csoda, mert a Silver Raint már nem gyártják. Az előbb, amikor azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha le kellene mondanom a Roxette-ről, nem is kezdtem találgatni, hogy helyette mit hallgatnék. Most, hogy eszembe jutott az egykori kedvenc parfümöm, rádöbbentem, hogy mióta nincs, nem is használok másikat. Ha nem lesz Roxette, akkor csend lesz.
Nem nagyon van időm az olvasásra. Bukowski Postájával se nagyon haladok, mindenesetre a könyvet odateszem a dohányzóasztalra egy kis cédulát már beledugtam, az jelzi, hogy ez a könyv olvasva van.
Még volna időm elszaladni a boltba, de már ellenőriztem, hogy minden van, hideg cola, hideg narancs dzsúz, banán.
Kicsit furcsa a lakásom. A nappali és a hálószoba mellett van egy harmadik szoba is. Volt egy idő, amikor sokan megjegyezték, hogy ez pont jó lesz gyerekszobának. Soha nem akartam gyereket. Azt nem mondom, hogy taszítanak a gyerekek, de soha nem éreztem azt, hogy fel kellene vennem egy babát. Kifejezetten idegesít, amikor babusgatják, puszilgatják őket. Igazából a nagyobb gyerekek se hiányoznak az életemből, én képtelen lennék esténként meséket olvasgatni, később babázni vagy traktort tologatni. Gyerekkorom óta egyedül szeretek lenni. Az jópofa volt, amikor a szüleim váltak, külön-külön és együtt is megkérdezték, hogy melyikükkel szeretnék lenni. Emlékszem, akkor jártam első osztályba, a tanító néni is megkérdezte, neki is azt mondtam, amit a szüleimnek, hogy én egyikükkel sem akarok lenni és én ezt nagyon komolyan gondoltam. Azt nem állítom, hogy nem szeretem a szüleimet, de egyszerűen nem érdekelnek. Egyszer a fejembe vettem, olyan hét-nyolc éves lehettem, hogy engem örökbefogadtak. Elkezdtem fantáziálni, elképzeltem magamnak egy olyan apát, aki sokat dolgozik, de keveset iszik, nem szórja a pénzt, amiről senki nem tudja, hogy honnan van és persze vágytam egy olyan anyára, akit nem kell tisztelni azért, mert megtanult tűrni. A szüleim válása sem úgy történt, hogy valamelyiküknek elege lett, úgy váltak el, mintha azt már akkor megbeszélték volna, amikor az esküvőjük volt. Emlékszem, egyszer az anyám régi fotókat nézegetett, mutatta az esküvői képet, nem tehetek róla, de röhejesnek találtam, ahogy esetlenül még az arcát is eltakaró fehér fátyolban áll az apám mellett, aki viszont bár igazából alacsony, de olyan hetykén néz a fényképezőgép optikájába, mintha egy sudár huszárkapitány lenne. Egyszer meg is kérdeztem az apámat, hogy miért nem volt katona, röhögve mondta, hogy szerzett egy jó orvosi papírt, aztán megsértődött, mert megkérdeztem, hogy a pszichiátriáról kapta-e. Főleg az anyám, de az apám is néha megpróbálkozott azzal, hogy simogasson, de nem tűrtem. Úgy általában irtózom a testi érintkezéstől, valóságos kínszenvedés számomra a tömegközlekedés. Az önmagában nem zavarna, hogy hetente legalább egyszer a fenekemhez dörgöli magát egy férfi, mert arra van valamiféle magyarázat, de arra nincs, hogy a villamoson, meg a buszon miért dőlnek gátlástalanul egymásra az utasok. Én már az emberszagot sem kedvelem. Amíg nem olvastam, nem is tudtam, hogy van ilyen című könyv, Szép Ernő írta. Érdekes, milyen hatással volt rám Szép Ernő könyve, én, aki szinte soha nem nyilvánít véleményt, se filmről, se ruháról, élő- vagy holt személyről, elkezdtem mondani, hogy szerintem az Emberszag jobb könyv, mint a Sorstalanság. Megjegyzem, abszolút megértettem Kertész Imrét, hogy a Nobel-díjjal járó tízmillió svéd koronából nem adott senkinek. Gondolom, illetve tudom is, hogy nagyon sokáig nélkülözött, nem nagyon volt munkája, de ha volt is, rosszul fizették. Nyilván ezért nem jótékonykodott.
Ami engem illet, nekem mindig mindenem megvolt és nem csak azért, mert az apámnak rengeteg pénze volt, hanem azért, mert én iszonyúan élveztem, hogy pénzt tudok keresni. Az általános iskolában a menzajegyekkel üzleteltem, adtam-vettem színes radírt, csicsás tolltartókat. Aztán tizennégy évesen elmentem dolgozni egy McDonald’s-ba. Szerettem a munkámat és engem is szerettek, mert mindent elvállaltam. Ha kellett, helyettesítettem és nem azért, mert afféle buzgómócsing lettem volna, egyszerűen úgy éreztem, hogy meg kell becsülnöm a munkahelyemet. Hogy aztán ezt értékelték, az különösebben nem érdekelt, mert magamnak, magamért végeztem a munkámat.
Azt hiszem, jó adottságokkal születtem, nagyjából ennyit köszönhetek a szüleimnek. Elég hamar kiderült, hogy az atlétikához, azon belül a futáshoz, megvannak az adottságaim. Akkortájt a sportorvosok nem foglalkoztak tudományos alapossággal a náluk jelentkező fiúkkal, lányokkal, de az egyértelmű volt, hogy a testem, különösen a lábaim alapján az isten engem nem csak hogy futónak, de kifejezetten sprinternek teremtett.
Egyszer az apám a tizennyolcadik születésnapomra azt a meglepetést eszelte ki, hogy elcipel egy éjszakai lokálba. Természetesen ismerte a főnököt, de arra nem számított, hogy egy hét múlva már rúdtáncos leszek. Hát igen, ahhoz is megvolt minden adottságom. Megjegyzem, az éjszakai élet úgy önmagában nem vonzott, elvoltam én a diszkóban. Nem mondom, hogy nem ittam meg egy-két pohárral, de igazából a tánc volt a fontos. Ismert, híres emberek szoktak nyilatkozni arról, hogy ők már gyerekkorukban készültek arra, hogy egyszer majd sikeresek legyenek.
Én semmiféle sikerre nem vágytam. Én már nyolc éves koromban a szexről fantáziáltam. Úgy terveztem, hogy érettségi után Budapestre költözöm, öt év alatt elvégzem az egyetemet, aztán ha a kezemben lesz a diploma, akkor odaadom magamat annak, akit nyolc éves koromban kinéztem magamnak. Most őt várom, tőle kaptam a Bukowski könyveit. A Nők című kötetben találtam egy nagyon jó mondatot: ,,Most mindenki látta, hogy egy fiatal nő megcsókolt egy öregembert.”