Congratulations! Your support has been successfully sent to the author
Kispál Márton - 365

Kispál Márton - 365

Published Feb 16, 2023 Updated Feb 16, 2023 Culture
time 9 min
0
Love
0
Solidarity
0
Wow
thumb comment
lecture reads
0
reaction

On Panodyssey, you can read up to 30 publications per month without being logged in. Enjoy29 articles to discover this month.

To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free! Log in

Kispál Márton - 365

Egy átlagos felnőtt ember kétezerötszáz órát alszik évente. Az közel három és fél hónap.

Soma átlagos ember: pont ennyi időt tölt alvással. Január elsején kezdi, és április közepén ébred meg, hogy szemdörgölve felvegye a tavaly elejtett fonalat. Mire kikászálódik az ágyból és megmossa a fogát, odakint eltelik egy újabb nap.

Soma éves összesítésben nem számít kirívóan lassúnak vagy lustának, a sors mégis lépten-nyomon a képébe törli, hogy valami nem stimmel vele.

Egy májusi kedden ülünk le beszélgetni a Kronosz kávézó teraszán. Soma bő két hete ébredt, de még mindig ásítozik, feje lekókad. Igyekszik udvarias lenni, kiköti, hogy ő fizet, érdeklődik a hogylétem felől. Azt felelem, hogy most ő van fókuszban, az én szerepem annyi, hogy kérdezek.

És mennyi kérdésem van! Kiterítem elé a legnagyobb visszhangot keltő cikkeket, melyeknek ő a főszereplője. „1 év, 1 nap: 1-re megy”, „A téli álmot alvó ember”, „Szuperlassúság vagy szuperlustaság?”. Zömmel bulvártöredékek, a felszínt kapargatják, már ha egyáltalán. Ez az első alkalom, hogy Soma interjút ad. Tavaly ősszel egyeztettem vele, azóta eltelt másfél évszak, de neki csak egy alvásra jutott ideje.

– Tévedés, hogy számomra egy éjszakának tűnik ez az időtartam – szögezi le az elején, eloszlatva a legnépszerűbb teóriát. Hangja vékony, zavarában az inggallérját piszkálja. – Egy év alatt egy évet öregszem. Érzem és látom magamon. Annyi időm van hátra, mint bárkinek. Mindössze halmozva intézem az ügyes-bajos dolgaimat. – Meghozzák a kávét, a habjába egy óra számlapját rajzolta a barista. Soma elhúzza a száját. – Tévedés az is, hogy unatkoznék, amikor végiggürizem a nyarat, szemhunyásnyi alvás nélkül. Pontosabban… épp annyira unatkozom, mint bárki, aki a napja harmadát megszakítatlan munkával tölti. Amikor szilveszter napján számot vetek magammal, persze pislogok nagyokat, hogy mire mennyi idő ment el. Egy szűk hét csak a bevásárlásra! Agyrém. De legalább egyben letudtam.

– Álmodozni, merengeni is napokig szokott?

– Naná. Tavaly például úgy voltam vele, hogy meló után ránézek az Instagramra. Tudja, csak míg megfő a leves, meg felmelegszik a lakás. Arra eszméltem fel, hogy elfogyott a hírfolyam. De szó szerint. Pedig kínomban már mindenkit bekövettem, de negyvenezer poszt után kiüresedik a platform. Szerencsére a kétórás körömvágás visszarázott a valóságba.

– Két óra…?

– Melyet három óra tojáspucolás követett.

– Honnan szerzett annyi tojást?

– Egy kedves házaspár biofarmjáról. Nélkülük éhen halnék.

– Vagy úgy. Ön számára 2022 egy év volt, vagy egy nap?

– Egy éven át tartó nap.

– Akkor napokban mérhető a hátralévő élete?

– Az öné is.

Anélkül, hogy megkóstolná a kávét, két kockacukrot csippent fel egy óriási halomból, melyet külön az ő kérésére hozott a pincér. A kávéba pottyantja a cukrot, megkeveri, a kanál a csésze aljának koccan. Látja kíváncsi tekintetem, a jegyzetektől roskadozó noteszem, és elmosolyodik.

– Elébe megyek a kérdésnek. „Hogyan lett ön ilyen?” Mindenkit ez érdekel. – Beleszippant a kávéba. – Egy újévi fogadalom miatt. Rájöttem, mennyi fárasztó hülyeséggel kell megküzdenem nap mint nap. Tudja, csekkek, takarítás, borotválkozás. Spam-ek olvasása, az üres vécéguriga kidobása. Csevej a szomszéddal. Eldöntöttem, hogy letudom ezeket mielőbb, egyben, hogy aztán a lényegre koncentrálhassak. Úgy képzeltem el a gyakorlatban, hogy majd berendelek mindenből baromi sokat, meg ilyenek. Hogy előre készülök ezekre, nem halogatom őket, hogy utána jó ideig eszembe se jussanak. – A kockacukorból emelt piramisra mutat. – Erre ez történt. Egy tömbben élem meg a fölös dolgokat, a jó dolgokat, a rossz dolgokat, mindet.

– Azt állítja, hogy egy újévi fogadalomnak köszönhetően lett valóságos csoda önből?

– Nincs itt köszönnivaló. De igen, a fogadalom az ok. Pedig nem valami vudu démonra esküdtem fel, nincs szó ilyesmiről. – Belemosolyog a csészébe. – Egyedül én tudtam erről az ígéretről. Nem mintha bárkinek elmondanék bármi személyeset. Magamban szilvesztereztem, a háttérben lenémítva mondta az elnök a beszédét, én a felhasadt virslit ettem, és megszállt ez a gondolat. Hogy milyen ócska ez a virsli, tudja, gumiállaga volt, meg gumiíze, és én meguntam, olyan ideges lettem, hogy azt kívántam, bárcsak letudhatnám egyben a hátralévő összes kényszerétkezésem. Mert utána szabad lehetnék.

– És az lett?

– Dehogy. Nem vagyok perverz, hogy élvezzem ezt a különc életstílust. Persze rosszabbul is járhattam volna, a fogadalmam alapján az egész hátralévő életemet egy napnak élhettem volna meg. – Kortyol a kávéból, mire a hab bajszot rajzol az ajka fölé. Letörli, és a másik irányba néz. – Hányadika is van?

– Május negyedike.

– Vagyis nemrég múlt reggel nyolc. Még egy kis kávé, és indulok a melóba.

– No igen, a meló. Kérdezhetem arról?

– Mármint a perről? Az első hosszú napomról? Hát jó. – Hátradől, keresztbe fonja a karját. – Az újévi fogadalom után arra keltem, hogy csörög a telefon. Kirúgtak. Nyilván. Akkor még semmit se értettem. Most képzelje el: felébred, és kiderül, hogy hónapokig aludt. Na ugye. Fogmosás közben vettem észre, hogy peregnek az órák, hogy táncol a Nap az égen. Hetekbe telt feldolgozni, hogy mostantól ez a valóságom. Nem száradtam ki, nem fogytam le, semmi ilyesmi, készen álltam egy újabb reggelre… de minden más továbbsuhant. A háziorvosom a szomszéd tömbben rendel, potom négy órába telt átsétálni hozzá. Adott igazolást az állapotomról, amit a melóhelyen lobogtathattam, de nem akartak alkalmazni: hiába tudnék egybefüggően ledolgozni négy hónapot, a maradék időben is számítottak rám. A projektek egész évben futnak, nem hozzám igazodnak. – A kezével csészét formál a csésze köré, melengeti az ujjait. – Olyan helyeket kerestem, ahol hasznosnak számít, ha valaki szünet nélkül napokig helyt tud állni. Nyeltem a port, a kohó lángja vakított. Egy idő után mindenki lekoptatott. Október körül elfáradtam, és csak ücsörögtem napokig.

Elhallgat, mert most jön a legfájdalmasabb rész. A munkajogi mocsár, a perek sorozata.

Benyakalja a kávét, majd újat kér. Nála ez így megy. Mire kettőt pislogok, egy harmadik csésze ürül ki, a kockacukrok alkotta hegycsúcs fennsíkká szelídül.

– Emlékszem a szolidaritási menetre – mondom, csak hogy jobb kedvre derítsem. – Riporterként vegyültem el a tömegben. Tanyát vertünk a bíróság bejáratánál, a munkaellenes aktivisták hősnek kiáltották ki. Sokan hirdették, hogy az ön példáján felbátorodva mondtak fel.

– Ez kedves dolog volt – biccent Soma. – De csalódást okoztam önöknek. Napokig vártak, és végül nem bukkantam fel. Alig álltam a lábamon. Tudja, az lett volna a legfontosabb tárgyalás, a főattrakciója annak a cirkusznak, amibe belekényszerültem, erre… Persze nem rajtam múlt. Csőbe húztak. A bíró tisztában volt vele, hogy hullafáradt leszek december végén. Kezdettől eldőlt számára az ügy, élvezte, hogy belém rúghat. – Időközben kisebb tornyot emel a kávéscsészékből. – Épp akkor aludtam el, amikor megkezdődött a tárgyalás. Újabb négy hónapos szünet, már virágoztak a fák, amikor megébredtem.

– Az elnapolt tárgyalást végül egy nem nyilvános időpontban tartották meg. Hogy ítélt a bíró?

– Komolyan kérdi? „A munka az munka: vagy elvégzik, vagy nem”, hajtogatta, bármit is jelentsen ez. Láthatta, hogy nem a lustaság beszél belőlem, kétszáz helyre jelentkeztem, a szarlapátolást is elvállaltam… De nem érdekelte. Az üzem jogosan járt el, fellebbezésnek helye nincs.

– Ennek már két éve. Azóta hogy él? Miből él?

– Valami speciális segélyből. Elnézést, olyan bonyolult a neve, hogy lehetetlen megjegyezni. – Fancsali vigyor. – Meg idénymunkákból. Adományokból. A kis közösség, amelyik összeverődött a bíróság épületénél, továbbra is erős. – Visszateszi az utolsó csészét az asztalra, csettint a nyelvével.

– Nem fáj a hasa? – kérdem. – A szemem láttára ivott meg két liter kávét.

– Egyhavi adag – legyint. – Épphogy megérzem. Aztán a nyolcnapos ebédszünet után megint iszok majd. Vagyis… valamikor augusztus elején. Na de most sietek, legkésőbb a következő héten ott kell lennem a munkában. Szurkoljon!

lecture 119 readings
thumb comment
0
reaction

Comments (0)

Are you enjoying reading on Panodyssey?
Support their independent writers!

Prolong your journey in this universe Culture
Mon expérience 
Mon expérience 

Je suis sur le site de scribay ( son ancien nom) depuis 2018. J'avais bea...

Margot Eden
2 min

donate You can support your favorite writers