Az utcákon kezdődött, akár egy forradalom.
Sőt, sokkal inkább egy anti-forradalom, ami jelszavául a züllést tűzte ki. Az elején legalábbis
ilyennek láttuk.
Persze a szó szoros értelmében semmi szörnyűség nem történt. Nem csapott össze egymással
habzó szájú csőcselék, nem lövetett senki a tömegbe, nem árasztotta el vér az utcákat.
Pusztán csak elkezdtek egyre lakottabbak lenni. Először az aluljárók világa vált egyre
népesebbé. A leterített kartonlapokból, hálózsákból, pokrócból és sapkából álló kupacok
nyomorult virágokként nőttek ki mindenfelé a hideg betonból. Eleinte csak a város
középpontjának alvilága népesült be, de nem kellett sok idő és a külvárosi alagutak is kisebb
közösségeknek adtak otthont. A hontalanok száma drasztikusan nőtt. Emlékszem az aluljáró,
amin keresztül hazafelé vitt az utam, először csak egy embernek adott szállást, ám másnapra
már hárman voltak, harmadnapra pedig kétszer annyian.
Az állam pocsék gazdasági helyzetével az egész ország tisztában volt, a legelvakultabbakat
leszámítva, de a hontalanság drasztikus növekedése mindenkit sokként ért. A hírek minden
megyéből hasonló esetekről számoltak be. Az aluljárók után benépesedtek a parkok, majd a
hídfők, végül a kapualjak. Egy-két hónap elteltével minden valamirevaló bokornak lett
tulajdonosa. Eleinte a legkézenfekvőbb módszerhez folyamodtunk, abba a hitbe ringattuk
magunkat, hogy mindenki aki utcára került tehet róla. A társadalom példás tagjait, vagyis
minket, nem érheti ilyen csapás. Az utca lakói mind bűnözők, alkoholisták, elmebetegek vagy
épp mindhárom egyszerre. Ebben persze kevesen hittek igazán, de roppant kényelmes
magyarázat volt. Naivitásunk és arroganciánk miatt amíg élek mardosni fog a szégyen.
Amiatt persze senkit sem hibáztathatunk, hogy a szokásos emberi módszerhez fordult és
elmenekült a sötét valóság elől. A többség könyvekbe, az elektronika csodáiba vagy egy
háziállat imádatába temetkezett. Én ahhoz fordultam ami gyerekkorom óta mindig
megnyugtatott, a fényhez. Balszerencsémre nem csak a tudatosság és az empátia volt
halványulóban.
Először az utcalámpák kapcsán tűnt fel. Estét estéhez hasonlítottam, és mintha gyengült volna
a világosságuk, de képtelen voltam eldönteni, hogy csak a szemem csal meg vagy tényleg
kiveszőben az erejük. Aztán amikor maga a történelem kezdett pislákolni világossá vált, hogy
utóbbiról van szó. A vár és a parlament, a templomok, a múzeumok és a hidak mind egyre
sötétebbek lettek. Kezdetben, csak úgy mint a hajléktalanoknál, a rossz gazdasági helyzetre
és valamiféle takarékossági intézkedésre gyanakodtam, de amikor a várost kettészelő folyó is
alig tükrözte már a korábbi ragyogást komolyan aggódni kezdtem. Beszéltem az
önkormányzattal, de a válaszuk még a vártnál is aggasztóbb volt. Kaptak ugyan néhány, az
enyémhez hasonló panaszt, de sem spórolni nem próbáltak, sem hibáról nem tudtak, sőt,
nekik egyáltalán semmilyen változás nem tűnt fel. Igaz, ez nem túlságosan lepett meg. Ahogy
elnéztem magam körül a többi városlakót, nem úgy tűnt, hogy a sötétbe boruló világ zavarná
őket. A műemlékek végleges elsötétedése után még jó pár napnak kellett eltelnie, hogy a
félelem birtokba vegye az utcákat.
Az embert ugyanis meg lehet fosztani a múltjától, az élet megy tovább, de nem lehet elvenni
tőle a jelenét. Városainkat évszázadokon keresztül csak az otthonok fénye világította meg.
De mi történik akkor, ha ezekbe költözik sötétség?
Vicces, és egyszerre elkeserítő kimondani, de az igazi megvilágosodást pont a fény hiánya
hozta el az embereknek.
Amennyire keveseket érdekeltek a sötét templomok és múzeumok, annyival többeknek tűnt
fel a kivilágítatlan lakások sokasága. A sötétbe burkolózó és elnéptelenedett társasházak
tömege megdöbbentő látvány volt, pláne így, hogy annyi ember sínylődött az utcán. Egy
darabig nem értettem, miért nem próbálják birtokba venni az üresen álló lakásokat, ám lassan
világossá vált, ahogy a fény, úgy az ember helyét is betölti más.
Ahogy múltak a napok az elnéptelenedett házak száma egyre csak nőtt. A legtöbbekhez
hasonlóan én is ösztönösen féltem a közelükbe menni, azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy
betegyem a lábam valamelyikbe. A pusztulás aurája vette körül őket.
Rá kellett viszont jönnöm, hogy ha én nem teszem meg, akkor senki nem fogja. Magamra
maradtam az ország legnépesebb városában.
Végül egy modern stílusú, pár éve felhúzott házat választottam. A folyó partján állt, a város
egyik legforgalmasabb terén és számtalanszor ábrándoztam róla, milyen remek lenne az
egyik tetőtéri lakásában élni. Amikor beléptem a tárva nyitva álló kapun már korántsem volt
olyan hívogató. A földszint teljesen kihalt volt, síri csend honolt. Csak néhány percbe telt
végigmennem a folyosón és rájönni, hogy minden ajtó zárva van. A lift ugyan működött, de
minden emeletet meg akartam nézni magamnak, így gyalog indultam felfelé. Lépteim
visszhangjai kétségbeesetten próbáltak kifelé menekülni. Jó pár emeleten keresztül nem
találkoztam senkivel, csak bezárt ajtókkal és a lemenő nap itt-ott beszűrődő fényével.
Az első emberekre a hetediken találtam rá. Egy fiatal pár volt, a fal tövében hevertek
összebújva. Mellettük összekarmolt, repedezett ajtó. Első ránézésre halottnak tűntek,
legalábbis sápadt bőrük és elhanyagolt külsejük alapján. Óvatosan közelebb merészkedtem és
megpróbáltam kitapogatni a pulzusukat. Életemben nem könnyebbültem még meg annyira
mint amikor rájöttem alig, de élnek.
Közelebb hajolva még gyenge légzésüket is éreztem. Egy darabig próbáltam felébreszteni
őket, de bárhogy ráztam, pofoztam őket semmi nem történt. Már épp a mentők számát
kezdtem el tárcsázni, amikor erőtlen sírást hallottam. Jobbra a folyosó L alakban
elkanyarodott, a hang onnan jött. Jó darabig tétováztam, kezemben a telefon enyhén remegni
kezdett, de pár másodperc után végül sikerült erőt vennem magamon és a hang irányába
indultam.
A folyosó végén, az utolsó ajtó előtt törékeny öregasszony kuporgott. Patakzottak a könnyei
és egyre erőtlenül dörömbölt az ajtón. Amikor meghallotta a lépteimet felém kapta a fejét.
– Nem enged be - mondta elfúló hangon, miközben keze lassan lecsúszott az ajtóról.
Odasiettem hozzá és megpróbáltam feltámogatni, de képtelen volt talpon maradni.
Egyfolytában azt hajtogatta, hogy valaki nem engedi. Próbáltam kifaggatni mi történt, de
semmi mást nem sikerült kiszednem belőle. Hangja egyre gyengébb lett, fokozatosan a
fiatalokéhoz hasonló álomba merült. Hiába ébresztgettem.
Tudtam, hogy nem halt meg, de valósággal lebénított ami történt. Egy ember a szemem
láttára vált a világ legszánalmasabb teremtésévé azért, mert elvesztette az otthonát.
Elalvásával mintha az egész ház meghalt volna. Valószínűleg az ő lakása volt az utolsó
otthon.
Telefonáltam. Arra számítottam hülyének fognak nézni, de ijesztő nyugalommal fogadták a
bejelentésemet. A kiérkező mentősök rutinos mozdulatokkal látták el a házban találtakat. Úgy
tűnt, nem ők az elsők. Egyikőjükkel megpróbáltunk betörni néhány ajtót, de nem jártunk
sikerrel. Az egyik mögül mintha puha léptek nesze szűrődött volna ki, de látszólag csak én
hallottam.
Mint megtudtam két napja országszerte érkeznek az enyémhez hasonló bejelentések,
rohamtempóban megindult a házak átkutatása és az utcára kerültek ellátásának
megszervezése. Ám ahogy az orovosok nem tudják megállapítani mi lehet az alvók baja, úgy
a katasztrófavédelmisek és a tűzoltók sem tudnak bejutni az otthonokba.
Így történt, hogy amíg az ország egyik fele mély álomba és letargiába merült, a másik fele
lassan, de magához tért. Kérdés, hogy utóbbi megérte-e az árát.
Hetek teltek el, de a helyzet azóta sem javult. Kitartóan küzdünk, próbáljuk működőképesnek
megőrizni az országot és rájönni, egyáltalán mi sújt minket. A babonásabbak valamiféle
átokra gyanakodnak. Sokáig nem adtam hitelt efféle ötleteknek, de most, ahogy e sorokat
írom a szobámban, pislákoló villany alatt, sötét sarkok között, valahogy egyre idegenebbnek
érzem magam a saját otthonomban. Lehet, hogy túl sokáig jártunk csukott szemmel.
Lehet, hogy túl késő már felébredni?