Tóth Ágnes Veronika - Az Írnok kidől
On Panodyssey, you can read up to 10 publications per month without being logged in. Enjoy9 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
Tóth Ágnes Veronika - Az Írnok kidől
Az Írnok évezredek óta nem tudott aludni. Éjszakánként csak feküdt a padlón, mint egy kőszobor, és a többi higanyfényű éjszakára emlékezett, amikor ugyanígy virrasztott. Az éjjelek egymásra rakódtak, súlyuk az Írnok szívén nyugodott. Kezdetben mintha csak fekete madártollak hullottak volna puhán a hóba. Ezek voltak az első évtizedek. Később mintha szurokszínű eső ütötte volna az ablaküveget. Ezek voltak az első évszázadok. Végül úgy érezte, hogy éjsötét, fényes márványtömbök csapódnak a szívébe hatalmas robajjal, és mozdulatlanná dermesztik. Ezek voltak az első évezredek.
Az Írnok lakása leginkább egy középkori szerzetes cellájához hasonlított. Vagy inkább egy szerzetes cellájának színházi makettjéhez, hiszen olyan puritán, szinte csak jelzésszerű volt az egész berendezés. A lakás egyetlen szobából állt, mely majdnem üres volt, hogy semmi ne vonja el az Írnok figyelmét a feladatáról. A fényes, ezüstszürke ajtón nem volt kilincs. A falon a lustán terpeszkedő tv-képernyő halk, sercegő fehér zajt árasztott magából. A szoba mélyén kétajtós szekrény derengett, néhány teljesen egyforma öltözékkel: bent emberi arckifejezéseket imitáló maszkok lógtak, mellettük pedig múmiák fehér bábjai. A csapott, sötétszürke beton falakon lőrésszerű ablakok sorjáztak, mint a vágott sebek. Néhányat súlyos, földig omló fekete bársony függöny fedett, másokon pedig egy gyászosan kopár udvarra lehetett kilátni. Kint varjak lépegettek, a kukából vadászott szemetet csipkedve. A szobában volt még egy súlyos, vaskos íróasztal egy nehézkes, ormótlan karosszékkel, az egyik falhoz tolva pedig egy fémvázas, valószínűtlenül keskeny ágyat lehetett látni. De az Írnok sosem használta az ágyat. Éjjelente dolgozószobája hideg padlóján hevert álmatlanul. Mozdulatlan testét csak az különböztette meg egy halottól, hogy még nem volt fehérrel körberajzolva.
Az Írnokon mostanában úrrá lett valami homályos nyugtalanság. Korábban soha nem félt az álmatlanságtól, hiszen virrasztott már éppen eleget, de az utóbbi időben újrakezdődtek a beszüremlések. Hallucinációk törtek rá felakasztott, kivéreztetett állatokról, akiknek a tetemeit egységes darabokra porciózva, egzotikus fűszerekkel pácolva, nejlonba csomagolva árulták. Látta, ahogy tengeri lényeket hatalmas üstökben, élve főztek meg: a végén a szerencsétlen állatok egymásba gabalyodva, tekeredve, rángatózva vívták haláltusájukat a nehéz szagú gőzben. Elfűrészelt, megcsonkított, fiatal fákat látott maga előtt, akik némán szólongatták meggyilkolt szüleiket. Megjelent előtte, ahogy egy-egy méltóságteljes, vastag törzsű fa valaha égig nyújtózkodó lombkoronája most a törzs csonkja mellé zuhan, élettelenül, összetörve: megremeg és porzik alatta a föld. Látta maga előtt, ahogy az erdei állatok kétségbeesett csapatokban rohannak a kesernyés, gomolygó füsttel égő erdő elől. Ahogy a műanyagszeméttel és vegyszerrel eldugított folyók lélegzetvételért könyörögnek. Éhező kamaszokat látott, akik éjjelente csikket szednek az utcán, majd a forró levegőt böfögő szellőzők fölé kuporodva apatikusan elszívják, és sötétített üvegű, lassan cirkáló autókba szállnak be egy-egy füttyentésre. Látott harci kutyákat, akiket szeméthalomnak tűnő, takarók alá bújó otthontalanokra eresztettek rá, puszta szórakozásból. Halva született csecsemőket látott: tetemüket hasznavehetetlen, fölösleges húscafatként lendítették egy steril futószalagra a néma ápolók.
Az Írnok nem tudott szabadulni ezektől a képektől. Egyre kegyetlenebb, egyre véresebb és pusztítóbb hallucinációk törtek rá, egyre nagyobb tömegben és egyre gyorsabban. Pedig jól ismerte a beszüremlések természetét, korábban is voltak rémlátomásai, de azokat még könnyen el tudta hessegetni. Pontosan tudta, hogy húzza meg a demarkációs vonalat a valóság és a rémképek között, és nem hagyta, hogy ezek a paraziták átjussanak. Az utóbbi évszázadokban viszont szinte már lélegzetvételnyi szünet nélkül dőltek rá a fullasztó képek. Mintha egy őrült ragadozó szállta volna meg a képzeletét, aki egyre mohóbban hatol egyre beljebb és beljebb. Csak remélte, hogy ezek a szörnyűségek, melyek az agyában tombolnak, nem tudják elhagyni a tudatát, nem tudnak kiszabadulni az ajtón túli világba.
Nem tehetett mást, látomásait szigorú pontossággal lejegyezte, azonosító kóddal látta el, és bevezette a közösség központi nyilvántartásába. Miután azonosított egy-egy rémképet, a gigantikus méretű képernyő felé fordult. Tudnia kellett, hogy kint, a külvilágban nem romlott-e el valami. A képernyőn ilyenkor megjelent kettő, aztán négy, majd tizenhat és hatvannégy kis kép, mely osztódott tovább, a végtelenségig. Ezek általában derűs, egyszerű jelenetek voltak: a szél, ahogy borzolja a tenger felszínét, egy békésen szoptató anya, legelésző lovak, virágba borult orgonabokrok, egy zsibongva labdázó gyerekcsapat, ölelkező szerelmespár, csobogó vízesés, sirályok elegáns röpte, szállingózó hópelyhek elbűvölő, egyedi geometriája, idős sakkozók egy parkban…
Az írnok rutinosan szkennelte tekintetével képsorokat. Nem, a beszüremlések még nem jutottak ki. Tudta, hogyha erősen koncentrál, bent tudja tartani a rémeket, de minden apró gyengeség vagy figyelmetlenség végzetes lehet, mert ha megtörténik a hiba, és az a valami átjut a falon, eszelős gyorsasággal fog terjedni. Hogy a gyomrából felkúszó szorongást valahogy megállítsa, bonyolult matematikai modelleket készített a terjedésről, precízen vizualizálva az ellenfelét, és rettegve bámulta a kis fekete folt exponenciális növekedését, ami aztán másodpercek alatt sötétbe borította a képernyőt.
Az Írnok iszonyatosan kimerült volt. A keze folyamatosan remegett, a mellkasa pedig olyan erővel hasogatott néha, hogy meggörnyedt az éles fájdalomtól. A pánik miatt, hogy rajta keresztül átjuthatnak a szörnyek a világba, nem tudott szabadon lélegezni, a tüdejébe mintha bepréselődött volna a levegő. A kialvatlanságtól folyamatosan hányingere volt. Enni és inni már nagyon régen nem volt képes, öklendezett még a gondolattól is. A memóriája aggasztóan romlott, koncentrálni is egyre kevésbé tudott, pedig ez volt a legfontosabb és egyetlen igazi feladata. Beengedni a végtelen mennyiségű információt, megszűrni és adminisztrálni. Nappal még el tudta végezni a munkáját, rutinosan pásztázta a képernyőket, baljós nyomokra vadászva, és kitartóan iktatta saját rémlátomásait is, de éjjelente már nem volt máshoz ereje, csak üresbe kapcsolta a gépet, bámulta a villódzó, szemcsés árnyakat, és hallgatta a halk, fémes zümmögést. Ez valahogy megállította a véres hallucinációk sorát, mintha lassan az ő tudata is üresbe kapcsolt volna. Nagyon ráfért már. Hiszen aznap már egészen egyszerű dolgokat is elfelejtett: hogy milyen nap van, milyen évszak, milyen év, hogy ki is ő, és hogy miért is virraszt évezredek óta. Ahogy a ráesteledett, csak bámulta az értelmetlen jelek recsegő káoszát, közben lassan elernyedtek az izmai, és lecsúszott a padlóra. A szobára sötétség borult. Pár órával később az Írnok öntudatlan teste némán felemelkedett a földről, lassan átlebegett a szobán, majd szemcsékre bomlott és áthatolt az olvasztott fémre emlékeztető, kilincs nélküli ajtón. Elmosódott alakja kint ismét felvette az Írnok testét, mintha csak egy csomó fémreszeléket rántott volna össze emberi formába egy láthatatlan mágnes.
Az Írnok lassan lebegett a házak felett, de nem volt öntudatánál. Nem látta, hogy a boltok neonfényű kirakataiban nejlonba csomagolva, felporciózva árulják az állatok véres tetemét, hogy a piacon egy hatalmas, koszos akváriumban sebesült polipok lebegnek kábultan. Nem látta a kiirtott erdőket, az olajfoltokkal szennyezett folyókat, melyek döglött halakat vetettek ki magukból. Nem látta a sötét sikátorokban megkínzott hajléktalanokat, a luxuskocsikból kidobott, elhasznált, élettelen kamasztesteket, és azt sem, mit rejtenek a kórházak melletti, hatalmas fém konténerek.
Egy varjú odaszállt a lebegő test mellé, és károgva rárivallt: „Ébredj!”, de hiába, a halálosan kimerült Írnok már mélységes, álomtalan éjszakába zuhant. Végre aludt.