Pólya Zoltán (Csenyéte) - Maylo és a skorpió
On Panodyssey, you can read up to 10 publications per month without being logged in. Enjoy8 articles to discover this month.
To gain unlimited access, log in or create an account by clicking below. It's free!
Log in
Pólya Zoltán (Csenyéte) - Maylo és a skorpió
A vágyott, nem létező kedves, barna hosszú hajú, merengő tekintetű, és míg írok, mellém ül. Hát ő lesz a Múzsám. Kell nagyon ebben a szomorúságos világban. Az író segíteni akar gondolataival. Járja és pásztázza a sorosokat és életeket, benne magáét is, meg ezét a nőét, aki leült itt velem szemben. Vágy mardos istentelenül, mert be akarok lépni az életébe. Ja, nem rég szállt ki a metálezüst mercédeszből. Lobog-lobogott a szélben őnagyságának haja, akár a Vénuszé. Amióta az eszemet tudom csak nézem megállás nélkül a Vénuszt, amint születik meg Genova partjainál, hisz ott született a festő is. Aztán kishíján tűzbe vetette az egészet, a végtelenséget sugárzó kedvest, mert annyit ostorozták érte. Én is így égetném el egyre-másra a fájlokat. Oly nehéz adnom az igazat magamból. Mit keres ez a nő itt? Fájdalmat látok benne. Egyedül szállt ki az autóból. Csalta a férje vagy ilyesmi lehetett, most csak úgy elindult. Szabadulna mindentől, leginkább a luxusdolgoktól. Jöjjön csak elébe egy szakadék, valami kanyargós szerpentin, s már zuhanhat is a mélybe. Leteszi az asztalra az autókulcsát, s most hirtelen találkozik tekintetünk. Uramisten a szempillák, a szemek! Halvány vérző ér van a balszemének sarkában, s látom egyáltalán nem bánja, hogy felfedeztük egymást. Ő maga az igazság. Nem készültek el a padlóburkolással a kőművesemberek, és egyre többet és többet kérnek. Ő meg miből fizessen? Az ura meg sehol, ment valamelyik karibi országba tüzes és veszett lányokat nézni és csókolni. S van, hogy két-három hét is egy-egy ilyen üzletiút. Kinek adja szépségét és báját? Lihegjen valami idegen test alatt? Érzem egyre inkább ugyanazt akarja, mint én: a szép és nemes gondolatot. Vezessen egyenest bele a vak végtelenbe. Kavarnám a kávémat, s a fénylő kiskanál hozzáér a kocsikulcshoz. Nem zavarja, látom, hogy nem zavarja. Nézek kifelé az ablakon, az autó rendszám nélküli. Teát rendelt, csak úgy magában ízesítés nélkül. Maradna örökkön vele ez a pillant, megállás nélkül, hogy adhassuk egymásnak gondolatunkat. Hogy magyarázzam el neki, író vagyok, húsz éve. Olyan író, aki húsz éve nyögi-e sorsot, minden látszat és eredmény nélkül, mert a végtelen gondolat természetét megtalálni lehetetlen vállalkozás. Hülyének néztek a gépszerelőműhelyben, amikor azt mondtam a mestereimnek: író akarok lenni, és egyenest a lelkek mélyébe vágyok látni. Várhat valakit mégis? Éjszakákat kesereg a baldahinos franciaágyban. Kimondottan élvezte a helyzetet, hogy milyen zseniálisan tudja elzavarni az újabb és újabb kérőket és szeretőket. Minek, minek legyenek? Ó, milyen csábos, és olyan édes a magányban való létezés! Maradjon csak Rodrigója ott messze a bronzbarna lányok ölelésében. Rendezi ő a munkásokat, látta őket, hogy lestek be a fürdőszoba ablakán. Mit vártak ezek tőle, majd csak úgy fizet szépségével? Eldugaszolták a szennyvizes lefolyót, és jött be hozzájuk a környék valamennyi bélsara, véres mindenféle női limlomok. Minden ázott a lakásban, és hiába próbált urának képeket küldeni, hogy a lakás egy romhalmazzá változott, mert a szerelő sehol. Aztán rájött, jobb, ha nincs az világháló, nem csatlakozik. Törli már csak azért is ki az üzeneteket, melyek semmi másról nem szólnak, csak a hazugságról. Érzés van benne a dolgok végtelensége iránt. Most már ő is akarja a sorsomat. A kékszemű, tengerkék szemű író. Bukás az élete? Nem, dehogy. Jobb arcán tenyérnyi nagy heg éktelenkedik, de mit számít az. Jön és árad a lelke, mindene. Megszűnhet a létezés magában a gondolatban, mert ez minden létezésnek a gyökere. Döbbenten nézem a megfordított autókulcstartón az emblémát: egy skorpió. Ez billenti ki egyensúlyából majd az életét. Az író aszcendense. Nem pillanatokban és a létezésben kell gondolkodni. Mégis egyetlen vágyam, hogy az én megszerzett skorpióm ne hagyjon itt, mesélje tovább az életét. Semmi mást nem kérek tőle. Mást és többet úgyse adhat. Az író mi másra is szentelné az életét? A Múzsa azért kell, mert kivezet a rongy világ hazugságából. Aztán megfogan-e a gondolat? Ki tudja mi lesz a sorsa az ő skorpiójának? Először most mozdul meg. Olyan mértékig fokozódik bennem a boldogság érzése, hogy szárnyalok már, lebegek. Mert ő még bele se kortyolt a teába. Az én autóm is metál, de az egy szakadt, rozsdától rohadó szeát. Mosoly jelenik meg az édes szájhajlatában. Meggyőztük egymást. Naphosszat fogjuk mesélni egymásnak életünkből azt, amit fontosnak érzünk. Előre hajol egészen, hajának fürtjei az asztalt érik. Most először áll föl. Nem, nem lehet, hogy elmegy. Valamit az autóban felejtett volna? Apró lény van a volán mögött. Nem tudom eldönteni macska, kutya vagy egy egzotikus jószág e. Az a furcsa szerzet ugrál egyenest a szélvédőnek. Nézem hosszú ujjait. Karcsúak, világosabbak, ott nem annyira érhette a szolárium sugárzó ereje. A kulcstartó skorpióján van a távirányító. Azt megnyomja és már nyílik is az ajtó. Az ő parányi, alig tenyérnyi kedvence rohan be hozzánk a kávézóba. Boldogan ugrik föl az asztalra, s rögvest kiborítja kávémat, s egyből habzsolja az asztalról a habot. Rémséges rém szegényke, fül nélküli, feje teljesen összeégve. Tűzből szedték ki, s az ő Múzsája megsajnálta, befogadta.
– Majlo, Majlo! – szól most hozzá, s veszi föl az ölébe.
Ennyi jut nekem és nem több a lelkünk találkozásából. Be kell érnie ennyivel. Az akaratos kis szörnylény már vonszolja is kifelé, és szállnak be a mercédeszbe. Én a kávézó ablakához nyomom arcomat, s kérem, óhajtom még pillantását, hogy lehessen végleg enyém sorsa, élete a végtelenül tekergő skorpiónak.