A hangszórók a Mindenható Vezér szónoklatát harsogják: „… rendszerünket új alapokra építettük: ma harminc éve alakult meg a Mindenható Pártja. Tizenkét éve ragadtuk magunkhoz granul társadalmunk irányítását. Hat éve egyedül végzem népünk tanításának fáradságos munkáját. Ma új időszámítás kezdődik: bevezetjük a hatos számrendszert sumér őseink tiszteletére. Eljött az idő, hogy végleg leszámoljunk a múlttal, eltöröljük az elavult eszméket a Föld színéről…” A felsorakozott hívők minden eredmény elhangzása után ütemes tapssal és éljenzéssel dicsőítik a Vezért.

Egy fiatal tiszt lelkesen szónokol a pártközpontban felsorakozott véderő tagjainak:

- A Vezér mindenek felett! Benne fogant az új világ. Mindenható atyánk maga a megtestesült gondolat! A rendszer maga. Világunk alkotója. A Granul Géniusz, akit csodálunk. Ma is a nagyszerűségét ünnepeljük. Szomjazzuk bölcs tanítását. A szavai és a mondatai örök érvényűek. Meggyőződésem, hogy a Vezér az egyetemes igazság birtokosa. Szolgáljuk Őt. A parancsait végrehajtjuk. Mindig, mindet. Gondolkodás és kétely nélkül. Különben az ellenségeink elárasztanak minket. Megfertőznek a veszélyes eszméikkel. Ezt meg kell akadályozni! Szabadság, egyenlőség, testvériség? A régmúlt elavult ideái. Már nem működnek a mi új világunkban! Ellenkeznek a józan ésszel. Az élet mozgatója, a Vezér bölcs tanítása: Szövetség, egyetértés, végrehajtás!

Ebben a pillanatban az ökölbe szorított kezek a magasba lendülnek, ütemesen skandálják a jelszavakat: Szövetség, egyetértés, végrehajtás! Alig tudja folytatni a szónok. Szinte már ordít.

- Ha gondolkodsz, kételkedsz. A kétely rád telepszik. Észrevétlenül beléd szivárog. Szétmarja a hited. Elporlasztja a meggyőződésed. Szinte mindent átformál, megváltoztat. Máshogy látod a dolgokat. Kezded megérteni, mit akarnak. Megsajnálod a fajtájukat. Rájuk nézel. Elgyengülsz. Még hiszel is nekik! De nem lehet!

- Nem! Nem! Soha! – üvöltötték mindannyian.

- Együttérzés? Szükségtelen! Írts ki magadból! Minden mást is. Nincs agy, nincs szív! Csak a test akarata: a Vezér parancsa. Hűség az eszméhez, a jelszavakhoz! Csak cselekedni, mint egy gép! Bekapcsol. Elvégez. Kikapcsol. Szövetség, egyetértés, végrehajtás! Ezek vagyunk mi! Minden más azok.

Mik a firzicsek? Ők a régi világ utolsó hírnökei. Úgy szaporodtak, mint a csótányok a veszélyes gondolataikkal. Elfoglaltak mindent. Élősködők, férgek! A mi földünkön. A létezésük a probléma! El kell tüntetni ezeket! Különben mi lesz velünk? Ha nem ők, akkor mi! Valakinek döntenie kell. Most mi döntünk! Minket hatalmazott fel a Vezér. Mi vagyunk az ő karja és fegyvere. Csapást mérünk mindenkire, aki más, aki nem fogadja el a Vezért és a parancsait. Szövetség, egyetértés, végrehajtás! Vesszenek a kételkedők! Vesszenek a firzicsek!

Ismét ütemes taps, fanatikus skandálás:

- Vesszenek, vesszenek!

- Példát statuálunk! Eltapossuk őket, mint a rovarokat. Felhatalmazott a Vezér, megkaptuk a 666-os számú parancsot: kivégezni mindet. Eljött az idő!

- Firzicsek, végetek! Reszkessetek! – vérben forgó szemekkel tombolt a hallgatóság. A szónok csendben, alig hallhatóan folytatta:

- Csak ne nézz a szemükbe! Megbabonáznak, elkábítanak. Szinte könyörögnek az életükért a tekintetükkel. Közben a saját ürülékükben fetrengenek: összeszarják magukat, behúgyoznak a félelemtől. Undorító! Még meghalni sem tudnak rendesen! Mocskok! Igaza van a Vezérnek, nincs helyük az életben. Pusztulniuk kell! Ez a sorsuk. Alacsonyabb-rendűek. Patkányok! Földbe velük!
Mikor véget ér az eligazítás, a Véderő tagjai a pincébe vonulnak. Az őrök a vezető elé terelik a foglyokat.

- Ne nézz a szemembe, rohadt firzics! Bámuld a padlót! Itt én parancsolok! Ebben a földalatti cellában csak egy szabály van! Az, hogy nincs szabály! Egy dolog létezik: a Vezér akarata – kiáltja a parancsnok. Majd a katonákhoz fordul:

- A könyörgőt gyűlölöm! Fel akarja ébreszteni a lelkiismeretem. Az aljas dumájával mérget önt a fülembe. Gúnyosan kántálja: - „Mindent odaadok, csak kíméljen meg. Szinte alig éltem még.” Bla, bla, bla… - „Mikorra egyenesbe jöttem, lerohantak minket. Bocsánat, felszabadítottak. Vártam, de most mindenem elveszett.” De! Ilyenkor felcsillan a szeme: - „Megmutatom az elrejtett vagyonomat. Mindent megkaphat! Mindent. Könyörgöm, mentsen meg! Nem akarok itt meghalni. Élni akarok, bármi áron.” Ilyenkor még a csizmám is fényesre nyalja. Bármire hajlandó. De nincs kegyelem! Ne is lássam. Csak a vért nem bírom a csizmámon. Az felzaklat. A rohadék még a halálában is bosszant. Hányok ettől. Vigyétek!

- Egy másik firzics. Nézd a padlót, féreg! Nem érted!? Ez a legrosszabb. Csak bámul. Meg tudna ölni a szemével. Érzem, hogy gyűlöl – „Csináld, legyünk túl rajta!” Szinte parancsol. Utálom a fajtáját! Az ellenálló, a hős. Nyomorult firzics! De mindegy, te is a gödörben végzed!

Bizalmasan a beosztottakhoz beszél:

- De azért ez bátor. A végsőkig dacol az ellenséggel. Pedig tudja, hogy reménytelen. Nem akarja megtagadni magát még az utolsó pillanatban sem. Elszántan a szemembe néz. Éget a tekintete. Hiába minden, néz. Üvölt: - Lőj, te féreg! Nem teljesíti a parancsom. Rohadtul idegesítő! A fegyver sem érdekli. Ütöm, de feláll. Megint lesújtok, újra feláll. Ömlik a vér a fejéből, de felkínlódja magát. Támolyog, de rendületlenül néz rám. Egy megoldás van, a fejlövés, de szemből, mert ez kivételes. Égjen a retinájába az utolsó sötét pillanat! Vigyen magával belőlem valamit: az undoromat. De végig érzem a gyűlöletét. Még most is, mikor már vége. Beleborzadok.

Itt egy újabb firzics senkiházi. Ez a legkiábrándítóbb. Elárulja még a saját anyját is, csak megkíméld az életét. Önként. Erőszak nélkül, csak mondja és mondja. Nem győzöm fejben tartani a sok feldobott firzics rohadékot. A barátait, az ellenségeit. Mindenkit! Csak mentse magát. A fülembe súgja, miről beszéltek a zárkában. Gyűlölöm a közelségét! A büdös leheletét. A szagát. Fegyverrel tartom a távolságot. A sajátjait is kiadja, semmi sem számít, csak a nyomorult élete. De árulóra szükség van. A spiont nem tudjuk nélkülözni, a fülünk és a szemünk egy olyan világban, ahová mi nem jutunk el. Utálom még a fajtáját is. De ez a szükséges rossz. Megalkuvás a cél érdekében. Nélküle nehezebb lenne. De a látszatra adni kell. Összeverem, hogy a többi ne fogjon gyanút. Ezt még élvezem is. Rohadjon meg! A puskatussal puhítom, ahol érem. A veséjét leverem, a combját csépelem. Csak a fejére vigyázok, az értékes. Jajgat, könyörög, megalázkodik, a fekáliában fetreng. Kimerülésig ütöm, amíg félholt nem lesz. Felfordul a gyomrom. Tűntessétek el!

Sosem fogynak el? A Véderő tagjai vezényszóra elhagyják a pincét. A parancsnok feszülten figyeli az elítélteket, közben remegő kézzel kibiztosítja a fegyvert.

- Ölelkeztek? Imádkoztok? Várjátok az isteneteket? De a firzics Megváltó elhagyott titeket, különben, hogyan történhetne mindez? Rám sem néztek, üvölteni sem kell. Látom, megbékéltetek mindennel. Megértettétek, nektek ennyi adatott. Én döntök a sorsotokról, az életetekről. Elvehetem a jövőtöket. De a múltat meghagyom. Én vagyok a végzetetek. Hatalmam van! Mindent megtehetek. Csak térdeltek némán. Tudjátok, érzitek, nincs kegyelem! Nem is néztek rám? Csak sírtok. Sírjatok. Véditek egymást? Nem tehettek úgy, mintha itt sem lennék! Ez felfoghatatlan! Nézzetek rám, mielőtt vége! Értitek? Rohadt, aljas firzicsek! Megteszem, amit a Vezér követel. Minden hiába, ne imádkozzatok! Megőrjít! Elég! Elég! Nézzetek rám! Ez, parancs! Bizonyosság kell!

Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. De nem bukhatok el a végén! A cél előtt. Meg kell tennem. Nincs agy, nincs szív. Csak a test parancsa: a Vezér akarata. A nagy kihívások még erősebbé tesznek. Hatalmassá. Szövetség, egyetértés, végrehajtás…

Testvéreim, nézzetek rám! Én vagyok, ne sírjatok! A család a legnagyobb próbatétel. A Vezér megmondta. A legfontosabb pillanatban elbizonytalanodok. Elgyengülök. Megremeg a kezem. Mert a kétely bennem van. Éget. Kikészít! Széthasít belülről. De akkor a Vezér elhagyott? Ők itt vannak.

Egy újabb szörnyű dörrenés pattog a pince boltívei alatt. A lövedék átszakítja a halántékot, ömleni kezd a vér. Az ima hangjait csendesen elnyelik a sötét falak.