Ansel lenézett a tenyerében tartott tablettákra. - Ma a fekete. Ma a fekete - ismételte elhaló hangon. Gyűlölte ezt az egészet, de már nem maradt más színű bogyója az Ausztorodok által kiosztott heti adagból. A rendszert nem játszhatta ki azzal, hogy kihagy egy napot, vagy elcserél egy tablettát, ugyanis aki eddig ezzel próbálkozott, másnapra eltűnt. A fiú lehunyta szemét, majd a poharáért nyúlt. Az éjfekete tablettát nyelvére helyezte, és lenyelte. Érezte, ahogy a hideg víz átjárja testét. Alig telt el néhány másodperc, a tabletta aktiválódott. Üres tekintettel meredt a tükörbe. Már semmit sem érzett. Gépiesen felöltözött, majd elindult. Az utcára kilépve felnézett, és látta, hogy ma az Ausztorodok nagyon erősre állították a nap helyetti fényeket a kupolában. Valószínűleg vezetőnőjük, Khione utasítására. Ez persze csak annyit jelent, hogy az ország nem öregedő géniuszának jó kedve van. Ansel lassan sétálva indult munkahelye, a százemeletes Erion kutatóközpont felé. Semmi kedve sem volt egész nap gyerekeket tesztelni, és esetleges hibákat keresni Khione tökéletes rendszerében, miközben próbálja elnyomni a fekete tabletta kínzó hatását. A sarkon jobbra fordult, és hirtelen egy csapat izgatottan nevetgélő emberrel találta magát szemben, akik az egyetlen igazi növényeket áruló bolt előtt tömörültek. Ők biztosan mind pirosat vagy rózsaszínt kaptak, és azért ilyen vidámak, gondolta Ansel. Mindjárt ott van. Már csak tíz méter. Megérkezett. Lenyomta a kilincset, majd belépett az Erion hatalmas előcsarnokába. Nem ez az első alkalom, hogy fekete tablettával dolgozik, viszont most jobban tiltakozott ellene, mint eddig bármikor.A liftbe beszállva hátát a falnak támasztva helyezkedett el. A 77. emeleten Ansel kiszállt. Egy hosszú folyosó elején állt. A falakon kétoldalt képek lógtak a különböző színű tablettákról, a képeken fel voltak tűntetve az érzések is, amelyeket kiváltanak az emberekből. Mintha nem tudná mindenki kisgyermekkora óta a hatásukat! Rózsaszín: derűs bódultság és a szerelem. Sárga: önfeledt gyermeki pillanatok. Piros: boldogság és szeretet, zöld: kreatív gondolatok, kalandvágy. Fehér, szürke, türkiz, arany, lila, magenta, megannyi szín, több tucat tabletta, és csak pozitív érzések. A falon rengeteg régi plakát is díszelgett ahol Khione diadalittasan áll, a kupolaország, Calix megalakulása után. Feje fölött mindenféle klisés propagandaszöveg virít, mint például „A békesség és harmónia az első” vagy „Nincs szükség negatív érzelmekre”, „Szedd a tablettád és élj boldogan”. Megtalálható még itt néhány háborús kép az előző világból, elrettentő példaként. Végül, a legfeltűnőbb helyen, hogy mindenki lássa, egy kép a fekete tablettáról. Alatta a szöveg „Emlékezz”. Ez a tabletta hivatalosan a „Gyász” nevet viseli, és ezt az érzését adja, ám ilyenkor mellékhatásként jelentkeznek más negatív érzelmek is. Tiltakozás hatására ezek felerősödnek. Calix lakói számára elviselhetetlen fájdalommal jár a tabletta, hiszen ezen kívül sosem tapasztaltak semmi hasonlót, még sírni sem tudnak más színű tablettával. Khione azért alkotta meg a „Gyászt”, hogy az emberek ne felejtsék el, ő megszabadított mindenkit a fájdalomtól, de bármikor vissza is adhatja azt. Ansel már a folyosó végéről hallotta a vidám gyerekzsivajt. A hangok felidézték a napot, amikor anyja először hozta el Erionba. Nagyon izgatott volt, aznap sárga tablettát kapott. Anyja kezét fogva sétált végig ezen a folyosón. Emlékszik minden bátorító szóra, amit édesanyja a fülébe súgott, miközben megölelte. Abban a pillanatban, amikor erre gondolt, még több emlék rohanta meg. Nem bírt tovább küzdeni a tabletta ellen, és eluralkodott rajta a gyász kínzó fájdalma. Üvölteni akart, ahogy egyre jobban érezte az űrt, amit semmivel nem lehet betölteni. Eközben már az előtérben ugrándozó gyerekeket és szüleiket kerülgette. Könnyeivel küszködve rontott be irodájába, becsapta maga mögött az ajtót, és a földre roskadt. Zokogott, meg akart halni. Nem bírta. Nem tudott több fekete tablettát elviselni. Azonnal szüksége volt egy másik színűre, kerüljön ez bármibe is. Már éppen fontolóra vette, hogy megkeresi az Ausztorodok egyikét, és engedélyt kér, hogy hazamehessen, amikor valaki kopogott az ajtón. 9:07 nézett az órájára. Azt hitte, több idő telt el. Feltápászkodott, és elindult, de addigra kutatótársa már be is nyitott, és fontoskodva bejelentette, hogy jön az első gyerek. Ansel leült a fotelbe, és várt. Bejött az első kisfiú. Aztán a második. Hetedik. Sokadik. 11:49. Öt perc mosdószünet. Kislány. Mosolyog. Beszélnek. Fiú. Még egy fiú. A kedvence a zöld. Kimegy. 13:12. Ebédszünet. Alma és víz. Ansel alig bírja lenyelni a falatokat. Egyre rosszabbul van, erősödik a fekete tabletta hatása, de nem törhet meg. Nem. Az anyja sem ezt akarná. Iszik, megigazítja a haját, mosolyt erőltet az arcára, és folytatódik tovább a munka.  42. gyerek, írta fel a füzetébe. Lány, jegyezte le mellé, miután a rövid barna hajú lányka belépett a szobába. Nem mert Anselre nézni, csak lassan a fotelhez sétált, és leült. A többi gyerekkel ellentétben nem izgatottság vagy vidámság látszott az arcán. Hatalmas zöld szemeivel csak meredt maga elé.

- Felteszek néhány alapkérdést, aztán megcsinálunk egy játékos tesztet. Remélem, hogy várod - szavalta gépiesen a betanult szöveget a fiú. – Szóval, hogy hívnak?

- Nesta.

- Nagyon szép neved van, Nesta – mondta Ansel reflexből. - Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

- Hat.

- Hat, értem - jegyzetelt Ansel. Úgy érezte, soha nem lesz vége a napnak.

- És melyik a kedvenc...?

- A sárga és a zöld - vágta rá a kislány. Tipikus válasz. A legtöbb gyereknek ez. De Nesta túl gyorsan felelt. Mintha előre tudta volna, hogy ez a kérdés következik. A fiú furcsának találta, ezért nem a szokásos módon folytatta a beszélgetést.

- Melyik tabletta hatására lennél kíváncsi?

- Ömmm, egyikre sem - a lány ismét kerülte Ansel tekintetét.

- Tényleg? Ez érdekes, mindenki szokott valamit mondani - próbálta beszédre bírni a lányt.

- De én egyikre se vagyok kíváncsi - mondta indulatosabban.

Ansel élőben még nem látott embert így viselkedni, olyan ellenséges volt. Csak abban a filmben látott hasonlót, amit az iskolában vetítettek le nekik a Calix előtti világról, ahol még mindenki képes volt érezni mindent.

- Megmutatod a hordozód?

- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten a lány.

- A hordozódat. Amiben a heti tablettáid vannak. Magaddal kellett hozni, mert rajta van a kód, amivel tudod magad igazolni. A szüleid ebből adják neked a tablettákat, de ezt tudnod kéne.

- Nincs itt.

- Ezt sajnos fel kell jegyeznem. Akkor az Ausztorodok majd kimennek hozzátok ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a hordozóddal.

- Nem kell kijönni hozzánk… Majd következő héten behozzuk.

- Megmondanád a szüleid nevét és foglalkozását, kérlek? 

- Tényleg van hordozóm, csak elfelejtették ideadni, ennyi – csattant fel Nesta.

- Nézd Nesta. Ha nincs itt, a tablettáiddal együtt, és nem tudod igazolni magad, muszáj valakinek megnéznie, hogy minden rendben van-e nálatok. Különben valami nagyon rosszat kell feltételeznem…

A lány feszülten hallgatott.

- Kérlek, csak mondd a szüleid nevét, semmi baj nem lesz.

Csend.

- Nesta, ez a munkám! Khionenak dolgozom, tehát precíznek kell lennem.

- Nem!! Nem lehet!!! Nem jöhetnek ki az Ausztorodok!! - kiabálta Nesta kétségbeesetten.

Ansel egyre több érzelmet fedezett fel a kislány viselkedésében. Ez lehetetlen, gondolta. 

- Miért ne mehetnének ki? Amúgy is mindennap mennek a vizeletmintáért. Csak egy gyors ellenőrzés a lakásban. Nesta, van valami, amiről tudnom kéne?

- Nem!! Nincsen semmi, csak egyszerűen nem jöhetnek ki hozzánk - csuklott el a lány hangja, majd sírni kezdett. Kezeit zsebre tette, felhúzta lábait és elfordult a fiútól. Ansel még sosem látott gyereket sírni. Nem tudnak, hiszen nincsen szomorúság tabletta. Most azonban Nesta itt ült előtte és zokogott. Ansel tétován felállt, és a lány mellé lépve leguggolt. Nesta a hírtelen közeledéstől rémülten, hadonászva pattant fel. Abban a pillanatban, ahogy felemelte a kezét, egy tucatnyi, különböző színű tabletta hullott zsebéből a földre.

Ansel mint egy eszelős, rögtön a tabletták után kapott, zsebebébe tömködte őket. A lány szemébe nézett, és megragadta a vállát.

- Van még nálad?

Nesta zokogva szabadult ki a szorításból.

- Ez az összes…

- Ne hazudj nekem!! Biztos van még nálad. Azonnal add ide az összeset!!! – üvöltötte Ansel.

- Ne! Könyörgöm, ne vegye el a többit! Nem adhatom oda! Bármit megteszek, csak ne vegye el a tablettákat!

Ansel sírva kiabált.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz! Hát nem látod? Szükségem van rájuk! Az összeset akarom! Nem bírom tovább!

A kislánynak rontva célba vette a zsebeket. Nesta tiltakozott, karmolt, rugdosott, harapott. Egy idő után elfogyott az ereje. Ansel ezt kihasználva megszerezte a maradék hat tablettát, szájába vette, és elindult az asztalon lévő vízért. Nesta utána kapott.

- Állj!! Nem szabad! Ne tegye!

- Engedj el! Ne érj hozzám! Ha kell, az összes tablettát beveszem, hogy elmúljon ez a pokoli fádalom, és ebben senki sem akadályozhat meg!

Ebben a pillanatban valaki kopogtatott az ajtón. Nesta elengedte Ansel karját. Néhány másodperc múlva az Ausztorodok egyike lépett a szobába…