A munkaidőt szerződéskötéskor közölték velem. A cégünket felvásárló külföldi vállalat ajánlotta fel az állást, mely szakmai sikereket és hatalmas fizetést ígért. Mivel édesapám úgy nevelt, hogy semmit sem ér az élet, ha nem leszek sikeres, így elfogadtam az ajánlatot. Azt terveztem, hogy félretehetek egy jókora összeget, és amikor hazaérkezek, rögvest megvásárolok egy csinos lakást Pesten. Arról álmodoztam, mennyire örül majd a kislányom, hogy együtt lakhatunk ott kettesben. Amikor december végén elbúcsúztam tőle, azt az ígéretet tettem, hogy jövő karácsonykor találkozunk, addig pedig szeretném, ha jól érezné magát nagyapáék házában.

Tizenkét óra munka sok ugyan, de csupán a nap egyik fele. Úgy terveztem, hogy a fennmaradó időben pihenek és levelezek a lányommal, aki szeptemberben kezdte második évét az iskolában. Most viszont rá kellett ébrednem, hogy rendkívül naivan tekintettem életem következő esztendejére.

Igazán nem értem az egészet. Tán börtön, ahova kerültem? Nem mondta senki, hogy jól gondoljam meg. Mindenki dicsért, mert szorgalmam és kitartásom meghozta gyümölcsét, engem akar külföldre vinni a vállalat és dolgozhatok a világ legnagyobb robotika projektjén.

Egyáltalán nem sejtettem, hogy látástól vakulásig figyelik majd minden léptemet. Hova kerültem? Ez egy szigorúan őrzött börtön, hiszen nem engednek ki és még a szeretteimmel sem beszélhetek. Biztosan keres már a családom és aggódnak értem, mert több mint három hónapja nem beszéltem egyikükkel sem. Olyan képtelenségek is eszembe jutottak már, hogy ez egy párhuzamos világ, vagy az, hogy elraboltak és rabszolga lettem egy másik bolygón. Úgy gondoltam, a főnök azért nem enged ki minket, mert ezen a bolygón mi emberek nem is tudnánk megélni, tán még levegőt sem kapnánk, rögvest meghalnánk.

Nem mehetünk ki a főbejáraton, de azt sem tudjuk, hogy egyáltalán ki lehet-e nyitni, mivel még nem láttunk senkit bejönni, vagy kimenni rajta. Egyikőnk sem emlékszik teljesen arra, hogyan kerültünk az épületbe. Egyik kollégám azt állítja ő emlékszik valamire, viszont mivel fél a repüléstől, megivott pár pohárkával és elkábult tőle. Egy másik kollégám azt mondja, hogy altatót vett be a repülőn, mivel hosszú volt az út és mögötte hangoskodtak. Biztos benne, hogy emlékszik az útra, csak talán túl nagy adagot nyelt le és még ébredés után is kába maradt tőle. Én viszont valóban nem emlékszem semmire, pedig sem altatót nem szoktam szedni, sem alkoholt nem iszok soha.

A főnökünk azzal traktál, hogy itt megvan mindenünk és nem érti miért is akarnánk kimenni az épületből. Egy másik képtelen gondolat ébredt bennem, hogy talán nem is ember. Hiszen melyik ember az, aki szíves örömest van állandóan bezárva egy épületbe? Még ha mindent meg is kap, ami szükséges, akkor is vágyik a szabad levegőre, vagy arra, hogy sétáljon egyet a városban, ha nem is a természetben. Én szeretek az erdőben sétálni és nagyon hiányzik a friss levegő, itt csak a szellőztető rendszer művi levegője áradt befelé. Szerintem nincs olyan ember, akinek ne hiányozna valami, vagy bármi, az épület falain kívülről.

Itt a napirend úgy néz ki, hogy tizenkét órát dolgozunk, amin felül kapunk két órát a napi háromszori étkezésre. Elkészítik, vagy rendelik számunkra az ennivalót, azt nem tudom, de közösen, a földszinti étkezdében fogyasztunk el mindent. Nem panaszkodom miatta, mert igazán finom falatok, de jobban örülnék, ha lenne egy terasz, ahova kiülhetnénk ebéd közben és láthatnánk a város forgatagát. Ebből az épületből nem is lehet kilátni, csupán a tetőn lévő bár az, ahonnan kilátás nyílik, viszont olybá tűnik, mintha az nem igazi lenne. Mindig csak sötétben lehetünk ott, csupa üvegfelület vesz körbe és az egész város látképe művinek tűnik.

Minden nap fél óra jut tisztálkodásra, a második emeleten vannak a személyzeti fürdők. A harmadik emeleten a szobáink találhatók, ahol kialudhatjuk magunkat, de szigorúan nyolc óra engedélyezett. Ezt azzal próbálják igazolni, hogy a kutatások szerint a napi nyolc óra alvás szolgálja legjobban a hatékony munkavégzést. Irodáink elfoglalják a teljes első emeletet, a tetőn lévő bárban pedig közös programokat szerveznek nekünk a maradék másfél óránk eltöltésére. Szigorú napirend, azonban belépéskor a szerződésben csupán a tizenkét óra munka szerepelt, valamint a szállás és a teljes ellátás biztosítása.

Amikor kifogást emeltünk a bezártság ellen a főnökünknél, ő elhessegette azzal, hogy jobban tennénk, ha örülnénk, amiért kellemes társaságban tölthetjük a munkaidőt és a pihenőidőnkben szuper programokkal kedveskednek nekünk a bárban. A főnök elhagyja az épületet munkaidő végén, bár még sosem láttuk távozni. Aztán még munkaidő után is e-mailekkel bombáz minket, amikor aludhatnánk abban a napi nyolc röpke órában, ami arra rendeltetett.

Mi ez, ha nem börtön? Még annál is rosszabb. Ki kell, jussak innen!

***

Hol vagyok? Mi történt velem? Hallom, ahogy édesanyám sír, apám pedig őrjöng.

– A fiuk sajnos az agyhalál állapotába került. – mondja valaki mellettem.

Mi van? Ugyan már! Dehogy kerültem! Itt vagyok! Segítsetek! Hiába kiabálok, ezt észre kell vegyem. Jaj, vége mindennek! Azt mondja az orvos, hogy nincs kiút, le kell kapcsolni a gépekről, a szüleimnek pedig azt tanácsolja, hogy ajánlják fel a szerveimet. Édes Istenem, ha hallasz, segíts nekem! Nem haltam meg. Itt vagyok. Fiatal vagyok. Élni akarok! Van egy kislányom és azért mentem arra borzasztó munkahelyre, hogy magunknak otthont teremthessek.

– Erről szó sem lehet! – szögezi le édesanyám – Hazavisszük a fiunkat. Egy éve még csak nem is hallottunk felőle, most pedig itt fekszik kómában. Nem, itt nem lesz vége!

Köszönöm Istenem!

***

Drága lánykám fogja a kezem, mesél és mesél már évek óta nekem. Mennyi szép történet, mennyi élmény jutott így is nekem, pedig itt fekszem és megmozdulni sem enged szegény testem. Gratulálni szeretnék neki a bizonyítványához és a gimnáziumi felvételihez, de sajnos nem tudok.

Hallom, ahogy beszél édesanyám, talán jó híreket hoz. Miután hazaszállíttattak és ebbe az intézetbe kerültem, megfogta a kezem és elmesélte, hogy a robbantásban megsemmisült az épület, ahol dolgoztattak minket. Sokan életüket vesztették, a többség nyomtalanul eltűnt és néhányan kómás állapotba kerültek, ahogy én is. Később elmesélte a hivatalos nyomozás minden részletét és próbálta tapintatosan közölni azt is, hogy a nyomozók nem jutottak valójában semmire. A családok – akiknek meghalt, eltűnt, vagy kómába esett a szerettük – összefogtak és magánnyomozót fogadtak. Múlt héten új fejlemény történt, a főnökünk nyomára bukkantak.

– Sajnálom fiam, a főnöködről kiderült, hogy ő is áldozat, nem emlékszik semmire. Szóval azt hiszem itt a vége, nem fogjuk megtalálni a felelősöket.

– Semmi baj anyu, nem számít, én csak azt szeretném, ha végre hallanátok, és együtt lehetnék veletek. – meg akartam nyugtatni őket, azt hittem nem hallanak engem.

– Jaj, kisfiam, te felébredtél?

– Apa, apa! – kiált a lányom, majd mindketten könnybe lábadt szemmel ölelnek.

Istenem, felébredtem, megölelnék mindenkit, mozdul is a kezem, de csak addig jutok, hogy megrándul a kézfejem.

– Ne aggódj, kisfiam, hívom az orvost.

Délutánra már egy kerekesszékbe kerültem – természetesen segítséggel –, de az orvosok szerint, ha minden jól megy, akkor egy év és teljesen egészséges lehetek.

***

Beletelt aztán néhány évbe is a gyógyulás, most viszont már teljesen egészséges vagyok és várom a lányomat, mert vele kell lennem, amikor befejezi az érettségi vizsgát és kilép az ajtón. Tudniillik az a legfontosabb nekem, hogy a szeretteimmel legyek. Az otthon ott van, ahol ők és semmit sem ér a siker meg a vele járó pénz, ha ők nincsenek nekem.

Édesanyám és édesapám jönnek majd elénk, aztán megyünk megünnepelni, hogy megérett a szép leány és meggyógyult ez az eltévedt legény.