Ahogy megkezdik az ereszkedést Budapest felé, Erik gyomrában felkavarodik a reggeli tonhalas szendvics. A karfára szorít, ujjai elfehérednek. Mindig is utált repülni, de egy ideje csak így lehet Magyarország területére lépni.

Kíváncsisága felülkerekedik rajta: kipillant az ablakon, hátha elcsípi egy kertpiramis borsózöld tömbjét vagy a Csepelen emelt hegymagas szélkerék suhanó lapátját. Csalódnia kell, a köd, melyről a kapitány egy órája makogott, hamuként telepszik a városra, a legutolsó részletet is elfátyolozza.

Erik csontjai belerázkódnak a landolásba, a kerekek csikorogva préselődnek az aszfaltnak. Kilométernyi vágta után a gép fékez, és Erik vakolatfehér arccal fordul ki az ülésből. Végre megérkezett. A következő öt napban gondolnia se kell repülőkre.

Kisbusszal viszik őt és utastársait a Liszt Ferenc reptér 3-as termináljához. Táskája a vállán, útlevele a zsebében. A csarnokban libasorokba terelik őket, fémdetektorok kerülnek elő, rendőrkutyák szimatolnak. Erik izgul, holott semmi rejtegetnivalója nincs. Egy kedves mosolyú férfi átlapozza az iratait, felcsillan a szeme, amikor látja, hogy Erik itt, Budapesten született. Aztán kotorászik egy állópult fiókjában, és elővesz egy kupicát.

– Ez itt az öné, uram – hajtja meg a fejét.

Erik halványan még emlékszik, hogy a magyarok között szokás az ilyesmi. Zavarában azonnal a szájához emeli a kupicát. Érzi az illatán, hogy pálinka, mégpedig az erősebb fajtából, melynek a gyümölcsét se tudná megmondani. Felhajtja, köhécsel, mintha égő csillagszórót nyelt volna.

– Köszönöm.

– Szívesen – mosolyog rá a férfi. – Üdvözöljük itthon, uram.

Erik azt dörmögi az orra alatt, hogy „magyarok”, de aztán mosolyogva suhan át a terminálon, hogy kifogjon magának egy taxit.

Egy vízhajtotta, sárga Magosix gurul elé. A sofőr lehúzza az ablakot, majd megkérdi:

– Where can I take you, sir?

– Új-Újpestre kérem. A Klauzál utcában szállok meg.

– Milyen jól beszéli a magyart!

– Nem csoda, hisz magyar vagyok. Vagy hát… annak születtem.

A taxis elvigyorodik. Készséggel elpakolja a csomagjait, még a hátsó ajtót is kinyitja neki.

– Pálinkát, uram? Köszöntő gyanánt?

– Köszönöm, már kaptam.

Ahogy elindulnak a napelemek borította, tengerkék BKK-buszok kavalkádjában, Erik észreveszi, hogy oszladozik a köd, forrófehéren dugja elő a képét a Nap.

– Azért hallok némi akcentust a szavain. – A sofőr fél kezével a rádió gombját csavargatja, a másikat a kormánykeréken nyugtatja.

– Tízéves korom óta a tengerentúlon élek – ingatja a fejét Erik. – A szüleim visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak. Alig pár emlékem maradt meg az országról. – Körülöttük kibontakozik a táj, almafák ingadoznak a háztetőkön, vízgőzt eregető zeppelinek vetnek árnyékot a Nagyvárad téri fenyvesre. Erik szeme elkerekedik.

– De be kell valljam, nem ilyen hangulat maradt meg.

A taxis akkorát bólint, hogy belereccsen a nyaka.

– Naná, az a locspocs szocreál valami a múlté. Megvalósult a ökojövő. Immár minden metróvonal zöld jelzésű.

– Szóval a hírek nem túloznak. – Erik felsóhajt. – Pont ezért jöttem. Hogy megcsodáljam a saját szememmel ezt az új Magyarországot. Tudja, amilyen sok sikerről szóló hír kering a tengerentúlon, épp oly titokzatosak maguk a magyarok.

– Naná. Ha egyszer topon van az ember, nem akarja, hogy mások is felérjenek oda, mert akkor többé nem lenne a topon, ugyebár? – A taxis jót derül a saját bölcsességén. – Na de a szülei hogyhogy nem jöttek?

– Megfogadták, hogy sose térnek vissza – feleli Erik óvatosan, homályos tekintettel. – Magyarnak tartják magukat, persze, de nem… magyarországinak. Az ő dolguk.

A taxis van annyira tapintatos, hogy nem feszegeti a témát. Helyette ajánl egy új-újpesti kocsmát, és egészen a hotelig régi magyar tréfákkal szórakoztatja Eriket. Közben átvágnak a városon, indával futtatott hidak és cikászok között. A Nyugati előtt babakocsi méretű dinnyék teremnek.

Erik becsekkol a hotelbe, és épp csak annyi időt tölt el a szobájában, amennyit a táskája kipakolása és egy pohár víz elfogyasztása vesz igénybe. Örömmel konstatálja, hogy még a csapvíz is finom, szűrt, palackozott ízhatást hordoz. Hihetetlen, hogy megvalósult a zöld utópia a Kárpát-medencében.

Délután bejárja az óváros utcáit: ujjával végigsimít a Bocskain burjánzó mamutfenyő törzsén, Bubit bérel, hogy kipróbálja az Üllői nyolcsávos bicikliútját, rácsodálkozik a józsefvárosi legelőkre. A hírek igazak: tiszafaallé fut a hídon, mely a második Margit-szigetre vezet, és az új partok mentén kukoricamezővel fedett pontonok himbálóznak. Mielőtt lemenne a Nap, Erik csónakázik egyet a nagykörút helyére épült csatornán, és a mellette ülő szoptatós anyuka bizonygatja neki, hogy igen, nem csalás, nem ámítás, itt többé tényleg nincs ok a panaszra.

A hatos metró egyik bambusszal alátámasztott megállójában csámcsogja el a vacsoráját. A pincérek kedélyesek, Erik elcseveg velük a város rejtett kincseiről és a szeszfőzésről. Még ott játszik a szájában a desszert marcipános íze, amikor eszébe jut a taxis javaslata, betér hát a Napsugár címen futó kocsmába. Eldugott, családias zug, a lámpásokban szentjánosbogarak rajzanak. Erik a pulthoz ül, és Sopronit kér.

A sör mellé egy kupica pálinkát is kap.

– Hát ez? – néz a csaposra, mire az széttárja a kezét.

– Ha nem érti, akkor rögtön elárulja magáról, hogy jöttment. – A tagbaszakadt férfi vonakodva teszi hozzá: – Az ultrapálinka alanyi jogon jár mindenkinek, aki idelátogat. Már ide ide, Magyarországra. Felsőbb parancsra.

Erik a két ujja közé csípi a kupicát. Jéghideg.

– Gondolom, tiszteletlenség lenne elutasítani.

– Biz így van. – A csapos magának is tölt egy kortyot, Erik a bajsza remegéséből sejti, hogy már eleve mattrészeg. – Senkinek se fordul meg a fejében elutasítani. Elvégre ingyen van.

Erik elpirul. – Akkor egészségünkre!

Mindketten legurítják a kupicát. Erik szeme könnybe lábad. Újra ugyanaz a mardosó zamat, az a megfoghatatlan aroma. A hotel csapvizét juttatja eszébe, csak sokkal, sokkal fullasztóbban. Reggel talán megrémült volna ettől a felfedezéstől, de most a csaposra mosolyog:

– Nem rossz! Mitől ilyen ízes?

– Nem tudjuk, de szeretjük. – A csapos elvigyorodik. – Még egy kör?

Erik az ajkába harap. – De ez az utolsó.

Benyakalják, aztán csak néznek maguk elé. Erik a diófa pulton pihenteti a kezét, közben ízlelgeti a szót: – Ultrapálinka.

– Szép tőle minden – biccent a csapos. – Nagyon szép.

Erik igazat ad neki. Elszopogatja a sört, busás borravalót ad, majd megindul a hotel felé. Egyszerre érzi súlyosnak és könnyűnek a lábát, ösztönösen dülöngélne, elvégre részeg, mégis nyugodt és friss az elméje. Most valahogy még gyönyörűbbnek hat a város, az új csatornák fölött hidacskák ívelnek, a sarkokat papírlámpák jelzik, a fényük lágy, akár a méz. Erik dúdolgat. Kinyújtja a kezét, ujjával egy 3D-nyomtatott szobor ráncait súrolja. Aztán egy háztömb következik, melyet ezüstmoha borít, Erik előre kuncog, ahogy elképzeli, milyen lesz az apró levelek érintése, de csalódnia kell: mintha ott se lenne a növénytakaró, a körme téglát karcol.

– Fura – motyogja. Megpöccinti a ház falát, az ujja áthatol a mohán. – Fura, de szép. Nagyon szép.

Összefolyik a következő néhány nap, Eriket madárdal ringatja reggeltől estig. Langy szellő túr a hajába, aztán elered az eső, de csak annyi ideig, hogy a növények fellélegezhessenek. Ott duruzsolnak a cseppek a háztetőkön, de így is süt a Nap, szivárvány ereszkedik a Duna fölé.

Nem tudom, mitől tartottatok, írja Erik a szüleinek az utolsó napon, útban a reptér felé. Kihagyhatatlan ez a hely.

Még a hazaút is jóleső, egyszer se rázkódik meg a gép. Erik annyira kényelmesen érzi magát, hogy elszenderedik, feje oldalra fittyen. Lehet, hogy csak képzeli, de mintha az ultrapálinka cseppjei szivárognának a fülében.

Órákon át alszik, közben suhan alatta a tenger. Háztetőn virágzó gyümölcsfákat lát a szemhéja mögött, gondolatai fölött virágport szállító drónok suhannak.

Reggel beköszönt életének legerősebb másnapossága.