Mind ismerjük a történetet a fiúról, aki farkast kiáltott, holott nem is volt veszélyben. Aztán mikor már tényleg ott állt előtte a vad, nem sietett senki a segítségére, mert már nem hitt neki senki. Kérdem én: Mi itt a tanulság?

Hazudni rossz.

Hazudni bűn.

A hazugság csak bajt hoz az emberre.

Mennyivel szebb és jobb hely lenne a világ hazugság nélkül!

2032. május 18., kedd.
Dr. Irene Ligetvari váratlan halálának napja. Pontosabban az öngyilkosságáé.

Az utcákon világszerte feketébe öltözött tömegek vonulnak, könnycseppek millióit engedve szabadjára. Fiatalok bujtogatnak, rendőrök próbálják őket embertelen módszerekkel kordában tartani.
Az idősebbek arcán csendes fájdalom mélyíti a ráncokat. Bennük már tudatosult, hogy a jelen történései visszafordíthatatlanok.
A feszültség tapintható a föld minden nagyvárosában, falujában és községében. Az emberek ma elvesztették a reményt. Esély sincs többé a változásra, sosem lesz többé minden olyan, mint azelőtt.

Bár Dr. Ligetvari kivételes elméjű tudós volt, nem a személyét siratják.

Hanem a titkokat, amik vele haltak. Az eddig ki nem fejlesztett ellenszerét a vírusnak, amit alkotott.

Dr. Irene Ligetvari, magyar származású, Franciaországban tevékenykedő kutatóbiológus. Anarchista. Életének főműve T-S24-vírus. T-S, truth-shower, azaz igazságmutató. Évtizedekig dolgozott rajta majdnem teljesen egyedül, a legnagyobb titokban, aztán amikor kész lett, elszabadította a poklot. Képletesen értve, persze. Légi úton terjedt, és kevesebb mint egy hónap alatt az egész világot megfertőzte. Azóta senki nem hazudik. Képtelenek vagyunk rá. Vagy a teljes igazság hagyja el az ember száját, vagy semmi.
Ligetvari célja az volt, hogy anarchiát hozzon létre és bedőljenek a diktatórikus kormányok a kapitalizmussal egyetemben. Én lettem volna a legboldogabb, ha ez a terv sikerrel jár, de sajnos nem így történt.

Itthon, Magyarországon közvetlenül a vírus megjelenése utáni évben volt választás. Minden második hirdetőtáblán ,,Szavazóink 97%-a Czakó Mihályt látná az ország élén” feliratok virítottak. Nem volt hazugság. Arra az egy adott pártra szavazó másfélmillió ember nagyrésze tényleg őt választotta. A más pártokra szavazó nyolcmillió viszont nem. De hát sebaj. Hazudni nem hazudunk, amiről meg nem tudnak, az nem fáj.
Nem Magyarország lett az egyetlen, ahol felemelkedett a diktatórikus hatalom. Az emberek eleinte mindent elhittek, és ki hibáztatta volna őket rajtunk kívül? Hiszen nem létezett hazugság! Mindössze arra nem jöttek rá, hogy kertelés, terelés, köntörfalazás és mellébeszélés viszont igen.
A médiát elöntötték a kontextusból kiragadott hírek és nyilatkozatok. Híres és gazdag emberek ócsárolták egymást a másik beszédéből összeollózott offenzív állításokkal. A jó polgár meg annak a pártját fogta, akinek a nyilatkozatát előbb olvasta. Nem volt benne egy szó hazugság sem.

A diktatúrák egytől egyig rohadni kezdtek belülről. Az oktatás, az egészségügy, az emberi jogok nem érdekeltek senkit. Ha a kormányok nem akartak foglalkozni vele, egyszerűen csak nem beszéltek róla. Ignorálták a felháborodást, a negatív statisztikák rohamos növekedését és a figyelemfelhívó demonstrációkat. Ha a problémákról kérdezték a képviselőket, akkor visszakérdeztek, vagy csak annyit válaszoltak, hogy ,,tessék?”. A ,,sajnálom, nem hallottam” egyszer sem hangzott el, hiszen hazugság lett volna. Hallották, és nem sajnáltak az égvilágon semmit.

Szép lassan megértettem, hogy lényegében semmi sem változott. Csupán egy illúzió volt, hogy a vírus tett tönkre mindent. De mivel az emberek tényleg ezt hitték, nyugodtan mondogathatták is tovább. A célunk az igazság volt, de ha lehet, még illékonyabbá vált.

Próbáltam megmagyarázni a társamnak, hogy elrontottuk. Hiába fejlesztettük ki a vírust, tulajdonképpen nem értünk el vele semmit azon kívül, hogy mindenért minket hibáztattak. Illetve őt. Az én létezésemről egyelőre nem tudott, és még most sem tud senki. Neheztelt rám emiatt, és bevallom, nekem is bűntudatom volt. Csak a véletlenen múlt, hogy az ő jegyzetei nem semmisültek meg a labortűzben, amit a T-S24 elszabadítása után okoztunk. Ő bent ücsörgött a magánzárkában, ahová egy életre zárták, míg én szabad emberként mozoghattam. Éppen ezért Irene nem látta azt, amit én láttam. Hogy a világ anarchia helyett önkényuralomba fordult, kihasználva a vírusunk okozta pillanatnyi zavart. Megszállottan ismételgette, hogy csak idő kell és minden helyreáll, minden jó lesz. Tökéletes.
Tudtam, hogy nincs igaza. Azt akartuk, hogy a T-S24 alapjában rengesse meg a világot. Hogy pontot tegyünk a végtelen kizsákmányolások végére. Hogy megfékezzük az önkényuralmi rendszereket. Hogy a felső tízezer végre válaszoljon az alattuk lévők kérdéseire. A rendszer egyik legnagyobb hibáját céloztuk meg. De ahelyett, hogy a felsőbb szinteken szenvedtek volna, a hétköznapi embereknek okoztunk problémákat.
Például nem tudják jobb színben feltüntetni magukat egy önéletrajzban. Nem tudják kimenteni magukat egy kellemetlen, vagy esetleg veszélyes szituációból. És ami a legfontosabb: sokkal hiszékenyebbek és átverhetőek, mivel azt hiszik, mindent tudnak.

Irene és köztem az volt a különbség, hogy én be tudtam ismerni a hibáimat. Ő nem. És amikor azt javasoltam, hogy fordítsuk vissza a folyamatot és kutassunk egy másik, jobb megoldás után, és ő nemet mondott, örökre hátat fordítottam neki.

Dr. Irene Ligetvari titkai nem vesztek vele a sírba. Ismerem mindet.

Hazudni rossz.

Hazudni bűn.

A hazugság csak bajt hoz az emberre.

De vajon szükséges-e hazudnunk ahhoz, hogy elrejtsük az igazságot?