Lehel a konyhai csap fölött bontja ki a mirelit pizzát, hogy a lehulló sajttörmeléket ne a pultról kelljen majd összesepregetnie. Csak megengedi a vizet, és azok az apró, fagyott szemek rögtön a lefolyóban végzik.

Lehel a mirelit pizzakészítés mesterének tartja magát. Az egész folyamatot hasonló trükkökkel teszi gördülékennyé, sehol egy elvesztegetett mozdulat. Időzítőre sincs szüksége, a bensőjében érzi, mikor melegedett fel a sütő, hogy mikor érik aranybarnává a tészta. Ugyanebben a háztömbben, valahol a földszinten elvileg üzemel egy pizzázó, de Lehel sose próbálta ki, és nem is tervezi. Itthon minden kényelmesebben esik, a tévé fénye betakargatja, kedvenc sorozathősei előtt pedig nem kell megjátszania magát.

A pizza az esti tévézés elengedhetetlen kelléke, olyannyira, hogy Lehel gyakran él a „pizza a tévén” kifejezéssel, melyet a „hab a tortán” mintájára alkotott meg. Bár ő ezt szerfölött frappánsnak tartja, a munkatársai sose értik, mit jelent. Szinte semmit se értenek abból, amit Lehel motyogni szokott ritkás bajsza alatt.

Tán ez az oka, hogy Lehelnek nincsenek hagyományos értelemben vett barátai. A postást annak tartja, meg a közös képviselő nénit is, meg a kéményseprőt, de ez az érzés egyoldalú. Egyikük se fogadta el például Lehel meghívását, hogy együtt nézzenek meg egy-egy epizódot a Sipos-ingatlanból – holott ők is követik a sorozatot, és majdnem annyira szeretik, mint Lehel.

A mai részt már a nyitókockából felismeri, a címe Visszanyal a fagyi. A tévé képernyőjén egy ismerős, rózsaszín dohányzóasztal jelenik meg, a közepén egy tál olvadó jégkrémmel. Zita jégkrémje.

– Gyerünk, Zita – kuncogja Lehel, ahogy a gőzölgő pizzával az ölében, kicsatolt nadrágszíjjal hátradől a kanapén. – Iparkodj, elolvad a fagyid!
De Zita sehol sincs. Az öccse, Alex bukkan fel: először a háttérben, homályosan, mint egy áldozatát méregető leopárd, majd az asztal pereméhez lopakodik. Vézna kezével kinyúl a tálért, csuklóján megcsillan a karóra, mely 10:37-et mutat. Lehel ezt persze fejből tudja, elvégre vagy tizedik alkalommal ül le az epizód elé: mégse tudja levenni a szemét arról a karóráról, bólint, amikor a zöld számok ismerős izzását látja.

A Sipos-ingatlan egyik kultikus epizódja ez, hiszen a szereplők egyedül ennek a végén hagyják el bal kéz felé az örök helyszínként szolgáló nappalit. Lehel szívében azonban nem csak ezért foglal el különleges helyet: szerinte a tizennyolcadik percben felbukkanó tortához kötődik az egész sorozat legviccesebb jelenete. Izgul, ahogy a cselekmény óhatatlanul robog a tortás közjáték felé, minden mozzanat egy újabb kockát jelent ebben a gigászi, hasfájásig kacagtató legószettben.

A tizedik perc után egy rövidnek beharangozott, de órásnak érződő reklámszünet következik: Lehel pizzája elfogy, mire ismét a Sipos család ikonikus, neonszín bútoroktól zsúfolt nappalija rajzolódik ki a képernyőn. Alex és Zita épp azon veszekednek, hogy melyiküket illette az olvadó fagyi, és Lehel prüszkölve nevet, mert a lurkók apja, Zénó fejcsóválva, grimaszolva hallgatja az egészet a háttérből. Adél, az anyuka várat magára, a történet szerint mosogat.

A kamera sose hagyja el a harsány stílusú nappalit. Mintha a buszülésmintájú kárpitok, az örökké fent hagyott szilveszteri papírdíszek akkora teljesítményt jelentenének, hogy nem lehet őket eléggé csodálni. Lehelnek fogalma sincs, mi lehet a díszlet keretein túl, arra csak utalnak a szereplők. A rajongóknak persze megvannak a maguk teóriái: további rikító szobabelsőket vázoltak fel, egész háztömböket és városokat ebben a stílusban, egyik giccsesebb a másiknál. Siposéknak biztos tetszene. Lehel jól tudja, hogy jobbra található a konyha és az étkező, mert Siposék mindig abba az irányba hagyják el a kamera látóterét, ha a korgó hasukra panaszkodnak. Feltételezi, hogy valahol balra bújik meg az előszoba, az első évad nagyhírű jelenetében ugyanis Zita abba a sarokba mutat, amikor a bejárati ajtóról beszél. Lehel persze nem lehet biztos a dolgában, egyedül a nappali az, ami megfogható, de amúgy is csak ideig-óráig köti le ez az elmélkedés. Ő nem olyan rajongó. Őt a poénok rántották be, és a poénok szögezik minden este a tévé elé.

Amikor a tizenharmadik percben Alex felpisszent egy kólát, Lehel tökéletes összhangban utánozza: már előre bekészítette a saját üdítőjét, ugyanakkor törnek fel a buborékok a valóságban és a tévében is. Alex imádja a kólát, gyakran megfordul a kezében, és Lehel őt követve szokott rá.

Tizennegyedik perc: megemlítik a tortát. Ekkor még csak bosszúból, odahányt, képtelen ötletként, hogy bizony azt kéne Alex képébe vágni, amiért bekanalazta Zita ottfelejtett fagyiját, de Lehel jól tudja, hogy a poén nemsokára valósággá válik. Adél, az anyuka betoppan a nappaliba, a haját ezúttal szoros kontyban viseli.

Tizenhatodik perc: Zita kijelenti, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem torolja a sérelmét Alexen. Lehel Zénóval együtt nevet ezen, de Adél megereszt egy aggodalmas pillantást a kamera felé.

Képkockáról képkockára közeledik a tortás jelenet. Konzervnevetés húzza alá az elkerülhetetlent, Lehel egész testében megfeszül, csak erre várt, amióta a lefolyóba száműzte azokat a nyomorult sajtmorzsákat.

– Most – motyogja, és izgalmában kólát löttyint a pólójára. – Gyerünk, most!

Zita természetesen jobbról lép a nappaliba, a kezében tálca, a tálcán a torta. Alex színpadiasan, karját széttárva fordul felé, Lehel visszatartja a lélegzetét.

Lefagy a kép, a Sipos család tagjai mozdulatlanná dermednek. Elenyészik a konzervnevetés és Zita cipőjének kopogása, csak a tévé statikus zöreje marad.

– Mi? – hőköl fel Lehel. – Beszart az adás, vagy mi van?

De ekkor látja, hogy Alex pislog. Zénó ujja pedig mintha mocorogna, igen, ki-be hajlítja.

Lehel kezéből kiesik a kólásdoboz.

Zita leteszi a tortát a rózsaszín dohányzóasztalra. Lehelre néz, tekintete áthatol a kamera lencséjén és a tévé szűk keretein.

– Most azt várod, hogy Alex képébe vágjam a tortát, ugye? – kérdezi. – Nem volt elég tízszer látni ezt a marhaságot?

Lehel csak habogni tud. Egész testében rázza a félelem.

– Igen – lép Zita mellé Alex –, hozzád beszélünk, Lehel.

– Nem unod már, hogy folyton minket bámulsz? – csatlakozik hozzájuk az apuka.

– Ennyi erővel kukkolónak is bélyegezhetnénk – bólogat az anyuka.

– Mintha rajtad nem lenne mit nézni. – Alex végigméri Lehelt, tekintete elidőzik a kóla ejtette foltokon, a félrecsúszott nadrágszíjon. – A te díszleted bénább, mint a miénk. Még dohányzóasztal sincs benne.

– Pontosan – tódítja Zita. – Meg úgy egyáltalán: mi van a te ajtódon túl, hm?

Lehel torkát hányinger szorongatja, a pizza íze visszaköszön. Képtelen elfordítani a fejét a tévéről, mintha kikötözték volna. Attól tart, hogy sose lesz képes felállni innen, ha most bekapcsolva hagyja a készüléket.

A keze zsibbadtan lendül a távirányítóért, sajog minden képkocka. A bejárati ajtó felé fordulna, de Siposék megbéklyózták a tekintetét. Amennyire most meg tudja állapítani, lehet nincs is ajtaja. Lehet soha nem is volt. Csak feltételezte.

Maradék erejével megnyomja a kikapcsológombot, a műanyag durván feszül az ujjbegyének, mint valami billog.

Sötétség hull a képernyőre. Siposék egy pillanat alatt eltűnnek, csak a hangjuk visszhangzik Lehel fülében.

Lehel feltápászkodik, pizzamorzsák ropognak a talpa alatt. Részegként dülöngél, megragadja a kanapé támláját, nekirugaszkodik, a fal sarkának dől. Bármikor elhányhatja magát.

Ott várja a bejárati ajtó, fehér folt a homályos előszobában. Minden lépésért meg kell küzdenie. Szinte hallja, hogy Zita kacag rajta, hiába kapcsolta ki.

Fuldokolva ér el a küszöbig. A kezével megérzi a kilincs hűvösét.