English
Français
Deutsch
Italiano
Español
Mes enregistrements
Orbán Krisztina - Lassú víz
Publicado el 16, feb, 2023
Actualizado 16, feb, 2023
Cultura
4 min
Cultura
Publicado el 16, feb, 2023
Actualizado 16, feb, 2023
4 min
0
Me gusta
0
Me encanta
0
Solidaridad
0
Wow
comentario
leer
En Panodyssey, puedes leer hasta 10 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 9 articles más para descubrir este mes.
Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis!
Inicar sesión
Orbán Krisztina - Lassú víz
Colaborar
Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megszerethetem Litkát. Nem volt éppen utálatos. Nem volt undok, házsártos, mohó vagy hazug. Sőt, kifejezetten szókimondó volt. Nem túrta az orrát, nem csámcsogott, és nem is csoszogott, mint én. Ha a pénztáros a lidliben rosszul adott vissza egy-két százassal, arról azért nem szólt. Vagy ha a mögöttünk ülő utas a buszon butaságot mondott, azon olyan jót tudott nevetni! Egy ideig gyógyszerfüggő is volt, de erről nem szeretett beszélni. Pont ezért hoztam szívesen szóba én a történetét idegenek előtt, hogy lássam, ahogy zavarba jön. Először csak a tekintete vált a csapdába ejtett állatévá, aztán lassan elpirult, de a füle hegyéig, ezután a lábfejét kezdte el szemlélni, és motyogott valamit arról, hogy sokkal könnyebb volt nem gondolkodni. Másokban ez a reakció és az önkívület hajszolásához vezető indokok részvétet keltettek. Én viszont utáltam gyengeségéért. És csak amikor a jelenetnek már régen vége volt, mert a beszélgetőtársunk magunkra hagyott minket, akkor fedezte fel, hogy őt most tulajdonképpen bántották, és tükröződött a kétségbeesés a szemében, de egy szóval sem hánytorgatta fel sosem.
Így hát akárhogy is igyekeztem, nem tudtam feldühíteni. Pedig úgy kívántam, hogy szikrákat szórjon a szeme! Legyen igazán dühös, üssön meg! Akkor legalább utálhattam volna és utálhatott volna ő engem.
Így megmaradt a nyomás a mellkasomban, ami az ellene indított piszkálódásokra késztetett. Talán azért, mert nem akart a bőréből kitúrni engem? Ő volt a rosszabbik énem, minden jámborsága ellenére is. Vagy talán azért, mert ő annyira egy volt a testével? Pedig vékony szálú, ritka volt majdnem fehéren szőke haja. Bőre holtsápadt. Szemei fekete gombok. Igaz, hogy fénylő és mosolygó, de akkor is csak szempillátlan gombszemek. Combjai vékonykák, egész teste kicsi volt, mint egy gyereké, és fiúsan formátlan. Miért nem zavarták ezek a tulajdonságok? Hogy fogadhatta el őket? Képtelenség. Életképtelenség.
A második évfordulón, vagyis két évvel az után, hogy bevette az utolsó altatót, történt valami. Nem, nem egy napon, ez nem ennyire körülhatárolható. Először az emberek változtak meg. Az utcán mentünk, és a férfiak megnézték őt. Én morcosan elrántottam a fejem. Litka mosolygott rájuk. Elcibáltam onnan, de később mégis flörtbe bonyolódott egy tanárral, amikor a színházba mentünk. Azt mondta, Litka bőre olyan, mint a tej. A haja érett búzakalász, és üdítő nyári zápor az ártatlansága. Majdhogynem szavalt ott helyben. Irodalomtanár volt persze, a nagy hóhányó! Egyszeri kaland volt, Litka szerint, de nem voltunk már egyedül. A nők megdicsérték, ahogy hordja a haját. Feldúsította, és felpakolta a feje tetejére. Pedig régen annyiféleképpen be tudta fonni! És milyen szépen.
Továbbra is elnéző megértéssel fordult felém, de én ültem a fal mellett naphosszat. Próbáltam összeszedni azokat a dolgokat, amik távol tartottak tőle. Adtam rá időt magamnak, hogy kiélvezhessem, mint cupákot ha leszopogat az ember. Egyesével megvizsgáltam és mérlegre tettem őket. Úgy tűnt, nincs értelmük, egyiknek sem. Ha elkalandozott a figyelmem, olyasmiket láttam magam előtt, mint hogy egy kávézóban ülünk, dupla randin, előttünk jegeskávé. Vagy kirándulunk libbenő nyári ruhában. Felszabadultan nevetünk, egy baráti kör középpontjai, mi.
Éjjel izzadságtól nyirkosan riadtam fel. A bútorok róla susogtak. Egy reccsenés: az ő lába nyoma a padlón. A függöny suhogása a haja lebbenése, épp a nyaka mellett, a feje legapróbb mozdulatára. A szoba nem csak őt suttogta el, arról is megvolt a véleménye, én mit gondolok róla.
Másnap kora délután mosolyogva érkezett haza, mesélni kezdett. Majdnem érdeklődve hallgattam. Amikor befejezte, szinte akaratlanul toltam le azért, mert itt bezzeg nem haladt semmit a házimunka. Esze ágában sem volt megcsinálni, hiszen egész nap itthon voltam, és a kisujjamat sem mozdítottam. Helyettem aztán nem dolgozik! Fújtatva trappoltam a mosókonyhába, de bárhogy is szerettem volna, nem lehettem rá mérges azért, mert végre boldog.
Mígnem a második évfordulóra ébredve Litkát láttam a tükörben. Könnyű volt.
125 lecturas
comentario
Publicación anterior
2 min
Puedes apoyar a tus escritores favoritos
