Már kétszer fogat mostam ma. Tudom, hogy nem szabad túl gyakran, az is szárítja a szájat. De úgy szeretem azt a tiszta érzést. Eddig így is sikerült teleköpnöm a poharat. Nem olyan könnyű annyi nyálat nélkülözni minden nap. Értem én, hogy ez a rendszer lényege, mindenki hozzáad egy kicsit - pár cseppet - de még nem szokott hozzá a szervezetem. Azt mondják, néhány hónap és beáll a nyáltermelés a kívánt mennyiségre. Addig gyakran öblögetek. Csinálom a nyelvtornát, de eddig nem segített. Vannak dalok is, amivel szépen át tudja mozgatni a szájüreget, az serkenti a nyáltermelést. Énekelgetek én is a többi lánnyal, de nálam ezek nem használnak. A fogselyem jól bevált, de csak a sima, nem a mentolos. Itt úgyis csak az olcsóbból adnak. Olvastam, hogy van, aki allergiás a mentolra és nem tud nyálat adni. Öklendezik a mentolos nyálszaporítótól. Kellemetlen lehet. Én se szeretem, de ha ez van? Muszáj megtermelni a vonalig. Jó, én is hallottam, hogy van aki csal, és lekaparja a vonalat a pohárról, aztán lejjebb megrajzolja. De én nem vagyok aljas szemétláda mint a többiek... Letöltöm, amit le kell aztán megyek haza a gyerekekhez. Nem finnyáskodom, nem nyavalygok, hogy ártatatlan vagyok, csak pörgetem a napokat egymás után. Amióta csak a nyálleadás után adnak enni, már nem próbálkozom. Enni mégiscsak kell. Azért irigylem azokat a nőket, a “nyálcsárdák”, akik akár két pohárral is megtöltenek naponta. Nekik jár az extra adag kaja és akár desszertet is választhatnak. Még jó, hogy nem cigit meg piát kapnak! Tényleg nem tudom, hogy lehet ideáig eljutni. Biztos adottság is. Anyám nem mesélt róla, hogy régen ez hogy ment. Meg hogy mennyi nyálam volt gyerekkoromban. Nem is hiszem, hogy tudott rólunk bármit is, soha nem volt otthon. Állandóan melózni kellett, akkor még pénzért lehetett élelmiszerhez jutni, nem kuponra adták. Voltak boltok meg ilyesmi. Akkor se volt egyszerű, a küzdés az időjárással, tűzifa és áram nélkül... De ezt is nehéz megszokni. A fiókomat már viszonylag belaktam, nem hiányzik semmi személyes tárgyam. Talán a hangok. Az is mind a fejemben van. Nem kérdezi senki, honnan tudok ennyiféle állathangot utánozni. Ez itt bent nem számít. A természetbúvár énem kint maradt a saját hangjaimmal együtt. Itt a nyál meg az izzadtság fontos, nem az önérzet. Mire megyek vele, ha pattogok? A múltkor is kicsinálták azt a csajt, rossz volt nézni is. Pedig láttam már kemény dolgokat. Úgy jött vissza, mint egy zombi, se kép-se hang. Belesimulni, csinálni, kussolni. Nálam ez működik, ez visz előre. 
Meg kell próbálni elengedni a produktivitás kényszerét. Ezt mondja a mentáltréner. Miközben a csendben ledarált szentmise alatt is ment a nyálszívó azoknak a szerencsétleneknek. Ők már mindent elengedtek, nem is maradt belőlük semmi. Nem akarok oda kerülni, hogy fekve szívjanak le. Inkább hallgatom géphangon az edzőt és szépen csinálom a gyakorlatokat. Eleinte kikészültem, de mára meg se kottyan a napi két óra edzés. Ugyanazok a gyakorlatok, ugyanabban a sorrendben, hónapok óta. Csak unalmas a zene. Meg kényelmetlen a büdös szivacsruha. 
Gyerekkoromban nem gondoltam volna, hogy idáig fajul a helyzet. A nedvességhiány az utóbbi években elképesztően találékonnyá tette az emberiséget. Minden egyes cseppet meg kell őrizni, fel kell használni, nem mehet pocsékba semmi. Egyetlen lélegzetvételnyi pára sem. Egyetlen csepp izzadtság sem. Ez lett a fenntartó rögeszméje. Kíváncsi vagyok, mikor kell majd nekik a menstruációnk is. Az is folyadék, valamire csak jó, nem?
Vannak túlkapások a rendszerben, hogyne lennének. Az életfogytosok például sokszor kapnak a heti arcmasszázson kívül extrát. Végülis érthető, nekik hosszú távon kell termelniük. Mi meg gürcölünk egész nap, aztán ha nem jön össze a mennyiség, mehetünk kényszerleszívásra. Mennyire utáltam ezt a hangot a fogorvosnál. Mintha a lelkem szívná ki a számon. Ma már azért jobbak a gépek, de karcolja az agykérgemet ez a hangszín. De igazán cseszi fel az agyamat, hogy a motivációs tréning alatt is elvárják, hogy magadban dúdolj. Nem hangosan, az koptatja a nyálat, de magadban kell. Mintha élveznéd az egészet és csak úgy kedved lenne dúdolgatni. Vagy imádkozni. Ez a legdurvább az egészben: a lelkiterror meg az agymosás. Nagymosás víz nélkül úgysincs, de az agyunkat módszeresen akarják átprogramozni. Velem nyugodtan próbálkozhatnak, én ilyenkor lekapcsolok. Berakok fejben valami zenét, látom magam előtt, ahogy leemelem a polcról a bakelitet és ráteszem a lemezjátszóra. Kattintom a gombot és már hallom is. Lezárok mentálisan. Tőlem nyomathatják a duruzsoló pszichofitnessz dallamaikat. Engem megvéd a hangmemóriám. Csendben is elvagyok, ha sikerült kellően összpontosítanom, akkor munka közben sem jut el hozzám az állandó alapzaj. Az esték rosszabbak, amikor leadtuk a műszakot, jönnek a zsúrkocsival az adagért, az a fémes csikorgás végig a folyosón... Kikészít az éles hang, pedig mindenhol linóleum van, nem is értem, hogy ilyen erős. Már remegek, amikor végre odaadom a poharat. Megmérik, és ha megvan, akkor megkapom a kaját. Nem szoktunk közösködni a zárkatársakkal, mindenki a saját zugában zabál. Ha lement az este, betesszük az éjszakai nyálgyűjtőt (csak fogszabinak hívjuk) és már jön is a takarodó. Este 9 és kuss van az egész körletben. Hallani a többszáz rab ritmusos szörcsögését a sötétben. Iszonyat.  Nyállal és izzadtsággal fizetünk meg az összes bűneinkért. Még azokért is, amit el sem követtünk. Víz és arany lesz a mocskos testnedveinkből. Nem tudom, hogyan, de azt mondjak, piszkosul értékes a köpetünk. Ők tudják. Csak hagyjanak élni. Egyszer úgyis kikerülök innen. Már csak néhány év.