Éva néni nagyon vár. Két napja nem mentem segíteni, mert a bátyám esküvőjén voltunk. Épp három hónapja járok hozzá, esténként vagyok ott, kicserélem a pelenkát, joghurtot viszek be neki, kis darab kiflit. A fia mindig a legolcsóbbat veszi, nem friss, kemény, nem hajlik meg a kés alatt, ahogy rányomom a vajdarabot. A joghurt segít rajta némileg, megpuhítja. Ez a vacsora csak azért van, hogy reggeli széklet is legyen. Éva néni nyolcvan évesen is úrihölgy, így mondaná, mert ilyen szavakat használ, például, hogy gáláns, meg férfiú. De valójában nem mondja, csak miután segítek neki felülni, szépen elhelyezkedik az ágy szélén, megigazítja magán a hálóinget és felkecskéli a lábát. Megfésülöm, néha körmöt is festünk.

Esik az eső, Éva nénihez még hosszú az út. Nincs ernyőm, mióta négy éve ellopták, nem vettem másikat. Megkönnyebbültem, hogy elvitték tőlem, nem tudom elhagyni, aztán bocsánatot kérni érte. Nem fordítja ki a szél. Júlia nénitől jövök, két órát voltam ott, ezalatt kezdett zuhogni. Nem kerülöm ki a pocsolyákat, nem akarom megúszni, ez jut eszembe közben. Júlia néni az idősebb, kilencvenegyet fog tölteni jövő hónapban, de neki rendben van a széklete. Bármit eszik vagy nem eszik, reggel elrendezi, nem kell ezzel bajlódni, ehhez igazítani a napot, a munkát. Két életnek a vége között vagyok. Járkálok köztük, közel vannak, talán segítek rákészülni a megszűnésre. Pár óra, pelenkák kidobása, ráncok tisztogatása, aztán elrakok harminc lejt a farzsebembe. Mikor ideadják, nem szeretek bajlódni a táskámmal, amíg előásom belőle a pénztárcát. Gyorsan elteszem a zsebembe, az azalatt megvan, amíg kimondom, hogy köszönöm és szép estét, Éva néni, vagy Júlia néni. Majd a lépcsőházban teszem el a tárcába. Hazáig azért kicsúszhatna a zsebemből.

Nincs kedvem menni, ma a pénzért sem, unom ezeket a lépéseket is, legszívesebben megállnék itt. Itt maradnék a pékség előtt, egészen addig, amíg van értelme mozdulni. Órák telnének el, a forgalomban egymást cserélnék az emberek, és látnák, hogy csak állok. A telefonomat sem figyelném, nézném a teret, keresném benne a pontot, amiért meg lehetne indulni. Az emberek bámulni kezdenének, azt hinnék, készülök valamire. Fegyverem van. Megőrültem. Az anyukák aggódva húznák arrébb a gyerekeket. Éva néni fia ma este otthon van, be is tudna segíteni, megcsinálni a dolgokat helyettem. Maradhatnék. De ha lemondom, bocsánatot kell majd kérni. Elindulok, elengedem a friss kenyérillatot.

Az öreg bőrhöz nem lehet csak úgy hozzáérni. Ezt nem tanította nekem senki, de hát igazából ehhez az egészhez annyira értek, amennyire én magam feltettem a kérdéseket a tárgyaknak és a néniknek. Hogyan kell használni ezt a pelenkát, hogy akar tűrődni, milyen típusú törlőkendő a jó. Ezek a bőrök már félig nincsenek is itt, az hiszem. Túl vékonyak, mint egy-egy fátyol, ami már sok mindent kitakar, mondjuk egy másik világból. Átformálódnak az anyajegyek, furcsa sötét foltocskák jelennek meg, azokat hordozza ez a réteg. Olyan rég itt van már, nyolcvan éve tűri a világot, most már kinő belőle. Úgy képzelem, minden apró gyűrődéssel valami túlvilági jelenik meg ezekben a dohos nappalikban. Tisztelettel nyúlok hozzájuk, ezek a bőrök ismernek valamit, amit én még nem. S ha a körmöm, amiről már lekopóban van a zöld körömlakk, beleakad egy gyűrődésbe, suttogva bocsánatot kérek, alig mozog a szám, a nénik észre sem veszik.

Az életem egy véget nem érő bocsánatkérés, erre jutottam. Különböző formájú, hosszúságú bocsánatkérésekben létezem, más-más nyelvet használnak. Szabadkozom a barátaimnak, mert eldöntöttem, hogy én ülök a fal melletti széken az asztalnál. A szüleimtől is várom a bocsánatot, hogy nem lehetek az, aki akár lehetnék is. A bátyámnak, hogy előbb használtam a fürdőt.

A következő sarok már döntő fontosságú. Ha átmegyek a túloldalra és jobbra kanyarodom, biztosan ott leszek Éva néninél. Ha balra megyek, marad a szabadkozás és vele nő minden idebent. A férfi, aki az előbb szembejött, hosszan rám nézett. Nem volt zavaró, csak nem akartam, hogy lásson. Nem akarok az emberek szeme elé kerülni, ezt is most döntöttem el, kéne egy olyan bőrréteg az arcomra, kiemelne innen, többé nem kéne rám nézniük, kezdeni velem valamit. Ami kifele bocsánatkérés, az bent kiáltás. Tajtékzik, egyre hangosabb, megállíthatatlan. Közben mégis tompán formálja a szavakat, precízen megválogatja, aztán csak úgy rám helyezi őket, mint egy fátylat. Ettől a szigorú kiáltástól tanultam meg bocsánatot kérni.

Egy biciklis lehajtott a járdáról, nem nézett szét. Élénk piros bakancsa volt, ennyit láttam, csuklya volt a fején. A zöld dacia épp időben nyomta be a féket. Nem lett volna rákészülés, mint a néniknek otthon. Én is megálltam, néztem a féknyomot, az autó már tovább hajtott. Ilyenkor elképzelem, ahogy véget ér. Nem kell ezen gondolkodni, bocsánatot kérni, aztán azért szabadkozni, hogy bocsánatot kellett kérnem. Van egy lista, lassan bővül, hogyan lehetne vége, ezt is felírom. Meg azt is, hogy megismerni, amit a bőrök tudnak, követni a ráncokat. A piros bakancsot még láttam a szemem sarkából, ahogy a biciklis továbbtekert. Megijedt, lassan indult meg, mint akinek előbb magához kellett térni.

Még harminc méter a sarokig, még hazamehetek. De megszoktam ezt a ritmust, egyik haláltól a másikig, még el kéne érni oda. Este nincs fürdés, általában csak ülünk vacsora után, és testápolóval masszírozom Éva néni bőrét. Elképzelem, hogy ma is kiszáradt reggel óta, lassan végignézném, mi változott még.

Tizenöt méter. Itt ez a tompa szörnyeteg, folyton útban áll, nem látok tőle. Vajon itt hagynám, sikerülne, vagy magammal vinném azt is, bennem van, tovább üvöltene szomorúan. Az is lehet, hogy tényleg a világ ez, és ha leválunk egymásról, mint valami héjak, elmúlik. Éva néniben most sincs szörnyeteg. Várja a joghurtot, örül neki. Jó lehet tényleg várni, erre gondoltam, aztán döntöttem.

Még épp láttam a pékséget, s a férfit is, aki korábban rám nézett. Felhányta a nadrágját, sáros volt az alja. Jobbra fordultam a járdáról, de nem néztem szét, ebben egyeztem meg a létezéssel.