I. ének

Ősi magyar szokás szerint, Musztácspusztán a templommal szemben van a kocsma. Átlagosan 43-an járnak a templomba. Hétvégente, ha nem esik az eső. Vagy ha nincs túl hideg, mert csak a padlófűtés fért bele a renoválásba, de igen hézagos csövezéssel. Meg ha nem akkor kell visszavinni a gyereket Pestre. A mi lelkészünk nagy ember. Vagyis barátja a Nagyembernek. Együtt voltak katonák, felette aludt az emeletes ágyon. Két bor után mindig elmeséli, hogy a Nagyember már akkor horkolt. A Nagyembernél kijárta a templomot, ki is írták rá: „Felújítva, a kormány támogatásával, uniós forrásból.” A Nagyember cserébe azt kérte, a kampány vége előtt, hadd jöjjön el a csapatával egy istentiszteletre.

„Hmm, Ferikém, tudod, együtt erő, szerteszét gyöngeség. Kell a kohézió, a medve is összetereli a bocsait. Tudod, nagy út lesz ez, végig fogunk morzsolni pár kukoricát a sarokban. Érted te ezt, kell egy kis lelki zsíros kenyér lila hagymával, no”. Feri értette.

Annyi fekete autót a környék csak akkor látott, mikor három éve a vajda unokájának tartottak keresztelőt. Ott még a kutyák is krémest ettek Grófo-nóta szóra, most csak egymásba feletkeznénk, erdőben szeretkeznénk hallatszott ki az egyik Skodából. Itt volt a Nagyember és a krém: Emánuel, Tömjén Géza, Vájer Pista, Schefler Palkó, Szállító Márkó és persze várták a Lacit is. Izgult nagyon a mi Ferink, de szépen beszélt: keresztyén értékek, határvadászat, meg a sima vadászat, felénk sok a hód, nem hagyhatjuk, hogy eltereljék a vizeinket. A falusiak néhány kósza kézfogás után el is vonultak, de Feri vállára Emánuel rátette a kezét: „Zárd be a templomajtót, és holnap reggelig ne nyisd ki! De…– Szép a templom nem? Na, ugye, nincs de!” 

II. ének

„Figyelsz a lelkészre. Nem alszol el. Eki, eki bőrdzseki…jajj, de fülbemászó. Apa, anya, 2 gyerek, 4 kerék…” Próbálta magát ébren tartani Vájer Pista, ő egyenesen flamand földről repült Musztácspusztára. Később feladta, hátul ült, gondolta beleférhet egy kis szundi. Nem fért. Tágra nyílt pupillákkal konstatálta, hogy már csak ő és Isten van utóbbi házában. Feszegette a kilincset, húzta, vonta, de csak nem nyílott. „Óh, Emánuel, a jó k…anyádat.” Sokat gondolkodott Vájer, mit csináljon. Ha ezt a tárgyalást kihagyja, borul minden. A Nagyember Emánuel tervét viszi végig, az ő munkája: az anya nő, az apa férfi, három gyerek nélkül nincs miért élni – megy a kukába. Járkált fel és alá, mígnem meglátta az ablakot a karzaton. Felment, rákezdett egy utolsó Mi atyánkra, majd kinyitotta. Szerzett már mászásban tapasztalatot, gondolta, most kamatoztatja. Balra nézve látta meg az ereszt. Friss volt, csak úgy vakított a pléhlemez kékes sugara. Rálépett, majd öles mozdulatokkal elindult lefelé. Talajt fogott, és ezúttal a ruha is rajta maradt. Sosem volt még ennyire elégedett az Unióval. Kint már volt térerő, hívta is Schefler Palkót.

„Hol vagy már Pista? Azt hittem gyónsz…- Áh, bezárt ez a fasz…elkezdődött már? Igen is, meg nem is. Vegyül a Nagyember, a helyi kocsmában lesz a tárgyalás…- Sietek!”

III. ének

„Nincs disznókörmöd? Hát ezt nem hiszem el. Akkor te még nem ittál igazán pálinkát. Kis pörzsölt bőr az alján, beszívja a baracot…az ám az igazi” A Nagyember átírta a tervet. Elindult a karaván, de az ősi szokás szerint templom elé épített, Kádár-kocka, hangulatos betonplaccal kibővített, a szomszéd udvaráról rózsabokorral körbefuttatott kocsmát hamar észrevette. A Nagyember szólt, a gárda megállt. Három helyi volt az ivóban, mindenki ihatott egyet a Nagyemberrel, aztán a csaposnak ki kellett rakni a zártkörű rendezvény táblát. Persze nem volt ilyen, de egy sörös karton aljára ráírták filccel, aztán Marika celluxszal feltette.

„Véreim, most, hogy így összejöttünk. A döntés ideje ez. Elválik a köröm a körömágytól. Egységben vannak a másikak. Tudjátok a méréseket. A háromnevű és az Apró asszony nem áll rosszul…(felhördült mindenki a teremben) most kell cselekednünk. Az alapot tartjuk: vita nincs, kereszténység, gyerek, jólét, az van. Várom a terveket, de előtte…igyatok egyet, hogy eredjen a nyelvetek. Marika, a kis kezit csókolom, drága angyalom, mindenkinek vigyen egy korsóval vagy amit kér. De semmi huncutság gyerekek, tudjátok, hogy én fizetek…!”

Emánuel és Temjén Géza néztek egymásra. Bólintottak, érezték, ez most az ő pillanatuk. Emánuel gyorsan lehúzta azt a helyi vöröset, amit bikavér gyanánt kapott, majd belekezdett. „Itt, ami segít, az a háború. Nagyember, itt van a szomszédban, ettől mindenki fél, fordítsuk meg! Minden slapajt erre állítunk rá, leírják. Aztán elmondják a határról: aki a másikakra szavaz, a háborúra szavaz!”

Elégedetten bólogatott a Nagyember, miközben Schefler Palkó csak izzadt, percenként törölgette az orrát és kocogtatta a fogát. A félszemű Szállító Márkó szólt közbe: „Emberek, ez szép és jó, de ilyet nem mondtak a másikak.”

Temjén Géza emelkedett szóra: „Még, de addig hajtanak a foxik, míg a vad a puska elé ugrik.”

Látszólag elfogadta a reflektációt Márkó, és a Nagyember is mosolygott, de pecsét nem került az egyezségre. „Hol van Vájer Pista? Nélküle nem döntünk!”

„Alszik a templomban, ennyire érdekelte az egész, agyára ment már Európa” – vette oda Emánuel. „In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti…ilyet, hogy elaludni egy templomban…pláne egy ilyen fontos napon” – erősített rá Temjén.

Csóválta is mindenki a fejét, mire Schefler Palkó gombolta ki teljesen a szétáztatott ingét. Éppen szólt volna, mire a nemrég összecsavarozott kocsmakilincs füle nagyot csattant az ivó pepitakockás kövén. Vájer Pista toppant be.

IV. ének

„Hogy nem szégyelled magad, te, keresztények gyöngye, több válási határozat van a táskádban, mint az enyémben toll!” Azzal Vájer el is indult Emánuel felé, mire Temjén és Schefler is felpattant. „Véletlenül zárta be a pap a templomot mi? Kígyó vagy!”

„Személyeskedünk, személyeskedünk, Pistikém. Kígyókat kettőnk közül nem én fogdosok… hogy is volt az a flamand kiruccanás. Fiúkák, bőrszerkó, rendőrök elől rohangálás…”

Urak! Kiáltott közbe Szállító Márkó, de a Nagyember hanyag kézmozdulattal jelezte, nem árt a kakasviadal a tyúkólnak.

„Jöhetsz a családi dumáddal, meg az óvodásijesztegető parókás bácsikkal. Ez már olyan, mint te: kevés. Kapjatok be valamit szépen Schefler zsebéből, és üljetek le.”

„Nagyember, te ezt hagyod? Háború kell hülye gyerek, megkaphatod…” Ezzel a lendülettel Scheflernek villant a jobb horga. Szépen megtermett legény volt, de a látása nem az igazi, sikerült neki a kareoki gépet eltalálni. Vájer ugrott bele a menetbe, Emánuelt célozta, de Temjént verte telibe. Az öreg zöldinges túl volt már jó pár terítékbálon. Köpött egyet a falra, majd rámászott a konkurencia nyakára. Marika a pultból látott sok mindent, főleg búcsúkor, meg falunapkor, meg hát akkor is, ha megjött a segély, meg akkor is, ha az már nem takarta be a fogyasztást. De öltönyben egymás felé kapálózó úri népeket, még nem. Vájer volt az első, aki rájött, hogy a berendezést ütlegre is lehet használni. A fehér műanyagszéket vágta neki Emánuelnek, aki viszonzásul szintén felkapta az ülőalkalmatosságát. A széktusa közepette, ismét nyílott az ajtó. Belépett a Laci. Körbenézett, csavart egyet kackiás bajuszán és a tömegbe kiáltott:

„Csihadj! Erre kell ideérnem? Mi lesz a következő? Írtok egy nótát a Youtubera vagy parizerrel eszitek a zsömlét?!” A tusálkodók, mint vert hadak vonultak a kocsma két sarkába, és az aréna homokjában várták a caesar ítéletét. A Nagyember emelkedett, és egy diszkrét sliccfelhúzás után jelezte, felszállt a fehér füst.

„Elég volt a duhajkodásból. Együtt a legvastagabb falon is átmegyünk. Mert aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Az irány Emánuelé lesz. Magyarország nem akar háborút, azt a másikak akarnak. Ők elviszik, mi csok-oltatjuk mindenki gyerekét. Sokba fog kerülni, de győzünk. Ami marad, azt elköltjük cirkuszra. 2023…legyen Petőfi éve! Kálmánnak meg a többi filmesnek jut pár száz guriga, rendezhetnek végre valamit. Hogy mit? Mit bánom én, tőlem a sivatagba is költözhet a Helység kalapácsa.”