Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen. 
J.A.
Anyám hív, délután négy. Soha nem hív munka után. Rezeg a telefon a zsebemben, éppen az irodából jövök, valami sűrű feketét krákogok fel, nehezen tör a felszínre, a szürke égbolt pulzál, fölöttünk repülők zaja. Kezembe fogom a rezgő műanyagdarabot, mintha a szívemet tartanám, éledezik a hűvös decemberben. Hallottam-e mi történt, csak mert éppen várható volt, és nagyon helyes, a tévében is mondják, hadarja anyám, szegény tolmács. Minden rendben, de azért menjek haza, persze tudja, hogy nincs már sok időm előtte, mielőtt. Na, nem mondja ki, csak azt, hogy ő még szeretne csomagolni, fasírtos meg kolbászos zsömlét, mert azok elállnak. Hallatszik a hangján, hogy izgatott, végre történik valami, nem csoda, évek óta semmi, se vele se apámmal. Anya, nekem gyerekeim vannak, nem kell rólam gondoskodni. Hozzad a Jutkát, meg az ikreket, persze, mondja, csak a legfontosabbakat, délre kell jönni, le délre, fiam. A metrópótló megállójába érek, egy utcai lámpából vakító fény sugárzik, mintha színpad közepén állnék, körülöttem sötét űr, szitál az eső, kontúrt ad mögöttem a téglafalon a hiányzik a kilencvenes évek graffitinek. Öltöztessél fehérbe, szól a fülemben az Anima száma, mikor megjön a pótló. Közben megsokasodik a tömeg körülöttem, de arcok nem látszanak a fénytől. Mikor felszállunk, a tompított sárga ledek tükrében látom, különböző korú nők, asszonyok állnak körbe. Döbbenten néznek rám, hangosan ümmögnek, artikulálatlanul, mert ajkaik összenőttek, darwini elváltozás, orrlyukak feszítésével hangsúlyozott gesztikulációk. Mi történt az arcukkal és hová lettek a férfiak, akarom kérdezni, de nem jön hang a torkomon. Fémes íze van a számnak, zavartan szorongok e lelki présben, és köztük mégis én vagyok a leprás, rajtam hüledeznek, jaj istenem, hümmögik, mintha koporsó mellett állnának. A rémület a testtartásukra is rátelepedett. Szavak nélkül is mindent értek, természetellenes a tény, hogy egy férfi is utazik a buszon. Egy vöröshajú egyetemista lány, Nagy-Magyarország alakú rántotthúst hajtogat ki egy alufóliából. Megszaglássza, dédelgeti a kezében, mint egy kisállatot, majd hirtelen összegyűri, szemei szikrát vetnek, rám pillant, irigyli a számat, közben lábai közé potyog a mócsing. Apámtól egy sms érkezik, tankolj meg, még ma este gyere haza. Jutkát hívom. Nem elérhető. A repülők zaja egyre hangosabb. A következőnél leszállok, addigra teljesen besötétedik. 
Azon gondolkodom, mióta lettem ilyen gyáva. A félelem szüli a gyávaságot, de mióta félek, mióta félünk? Mert ez kollektív, másokon is érzem, a férfiakon, akik eltűntek. De akkor én miért maradtam? Nekem is lépni kéne? Jutkával meg a gyerekekkel csak nehezebben mozgok, és több pénz is fog kelleni, mintha csak egyedül mennék. Úristen, a pokolra kerülök, már csak a puszta ténytől is, hogy ez megfordult a fejemben. Szembejönnek a nők az utcán, tudom, hogy hallják a gondolataim, a nők mindig mindent tudnak. Most meg nyugodtan sétálnak, összeforrott szájjal, fölényesen ümmögnek, ilyenkor, mikor egyáltalán semmi sincs rendben. A szürke égbolt vöröses feketére vált, villámok cikáznak a felhők felett. A nők mégis nyugodtak. Mint azok a nyulak, akik miatt behánytam bioszon, mert nem voltam képes végignézni a halálukat. A csúszózsalus épületeket nézem, olajszerű fekete folyadékot öklendezek fel. Az egyik tűzfalra 360H van írva lila sprayvel. Érdekes, hogy Jutka nem veszi fel. Ne érezd magad gyávának, mondta egyszer Jutka, mikor felvettek a céghez. Akkor is ezt mondta, mikor sokadjára sem mentünk ki tüntetni. A gyerekek születésére fogtuk. El kell látni az ikreket, mondta anyám, nektek most nem tüntikre kell járni. Aztán elcsöndesedtünk. Dylan szerint, az igazi nagy festmények nem múzeumokba valók, mert, hogy a múzeumok temetők. Mindig ez jut az eszembe, mikor bemegyek a céghez. Az irodák temetők. Az embereknek otthon lenne a helyük. Az emberek feketébe öltöznek, dolgozni járnak, fejet hajtanak a mondvacsinált szabályok előtt. Ez okozza a csöndet. A fekete a gyász színe. A nők érzik ezt. Viszont ők is anyák lesznek, aztán szép lassan elfogadják maguk is a csöndet. Emiatt a csönd miatt, mi férfiak, pedig soha nem fogunk már tudni aludni egész életünkben. Ez a csönd kerít magába, mikor óvodába visszük a gyerekeinket, mikor házassági évfordulónkat ünnepeljük egy olyan túlárazott étteremben, amelyet valójában meg sem engedhetnénk magunknak. Később azt mondjuk, mikor valami rossz hírt kapunk, ettől még nem áll meg az élet. Szedd össze magad, mondod akkor magadnak, hiszen férfi vagy, családod van, gondolnod kell a gyerekeidre. Éppen ezért hallgass a szívedre, mit mond most a szíved? A tévében pont ma hallottam mit mond. Láttam, hogyan kell cselekednem. Ilyenkor nem lehet az ember önző. Ha mondják, csinálom. Ezt tanultam. Az iskolában, igen, ahol minden fordítva működött. Ahol a rossz tanulók azok, akik ma öltönyben, repülővel menekülnek az országból. Felnézek az égre, még mindig fehéren pattognak rajta a villámok, akár egy visszeres vádlin az erek. Szaporázom a lépteim, mert sűrűsödnek a dörgések, és már szakad is. Innen még jó néhány sarok, beállok egy erkély alá. Dohos az alja, nem egy életbiztosítás, sem rajta, sem alatta. De reggel ezen is biztos cigizik valaki, issza a feketéjét, olvassa a baljós híreket az eszkalálódó háborúról, melyek már napok óta feszültségben tartják. Csak áll az erkélyen köntösben, szívja a cigarettát, és a feszültség kiül a vállára. Aztán megtörténik. A némaság betolakszik az életébe, ott lesz mikor a férfi éjjel a felesége mellé bújik, és ott lesz láthatatlanul másnap is. Aztán ez a cigarettázó férfi, ezzel az élősködővel a testében száll fel a metróra, akit csak táplálja magában, azzal, hogy további híreket olvas a telefonján, az a vállairól lemászik a gyomrába, bebábozódik, majd bűntudattá alakul, de ott már nem érzi jól magát többé. Túlnő a férfin, féreggé transzformálódik, kirágja magát a férfi gyomrából a metrókocsi közepén, sikít, mint mikor forró vízben élve főzik meg a rákokat, de senki más nem látja ezt a dohányzó férfin kívül, mert a telefonjukba merülve hipnózisban élnek.
Szakad az eső. Kollektív beöntést kap az emberiség, kimossa a mocskot az utcára, fertőzött víz folyik az aluljárókba, elmossa az újságárusokat is. Aztán elcsendesedik, mint minden más. Félek, ha hazaérek már nem lesz visszaút. Őselemként bűzlik bennem a gyávaság. Ilyenkor nincs nálam egy szál cigi se. Lassan elindulok, még mindig villámokat szór az égbolt, de távolodik a vihar. A lépcsőházunkhoz érek, megint ott a 360H lilával, úgy látszik felénk lakik a művész. Felmegyek a lakásba, csend van, altatás. Kiveszek egy sört a hűtőből. A nappaliban látom, Jutka már összekészítette a bőröndöket, nekünk is mennünk kell. A dohányzóasztalon egy kibontott boríték, de hiányzik belőle a behívóm. 
Akkor értem meg, mikor a sörbe kortyolok, holnapra én is eltűnök, mint a férfiak ma az utcáról. Viszont a nőkre ki gondol, akiknek nincsen családjuk, vagy akik elhitetik magukkal, hogy nincsen semmi baj? Mi sem gondolunk rájuk holnap, mikor átlépjük a nyugati határt. Korán indulunk majd, anyámat felhívom a határról, ne várjanak. Ha a fekete a gyász, akkor a fehér minek a színe? Öltöztessél fehérbe, hogy belenézzünk az Isten szemébe, szól a fejemben a délutáni dal. Öklendezni kezdek, de mielőtt kijönne bármi is, a mosdóba szaladok. A borotvapengék mellett találom a manikűrös csipeszt. Tűfogónak használom. Fonal helyett horgászdamilt, szövetegyesítésre egy görbített tűt használok, előtte alkohollal fertőtlenítem. Az ajkaimat tizenkét, egymástól azonos távolságra lévő öltéssel varrom össze. 
Mikor végzek, Jutka éppen kilép a gyerekszoba ajtaján. Félelmet látok az arcán, nem rémületet, viszont örülök, hogy fél, és ő nem hazudik önmagának. Mindent megfordítva látok, azt hittem, már nem is létezik a fájdalom, de az döbbent rá, hogy eddig fordítva néztem a lila feliratot.