¡Felicidades! Tu apoyo al autor se ha enviado correctamente
Kispál Márton - 365

Kispál Márton - 365

Publicado el 16, feb, 2023 Actualizado 16, feb, 2023 Cultura
time 9 min
0
Me encanta
0
Solidaridad
0
Wow
thumb comentario
lecture leer
0
reacción

En Panodyssey, puedes leer hasta 10 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 9 articles más para descubrir este mes.

Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis! Inicar sesión

Kispál Márton - 365

Egy átlagos felnőtt ember kétezerötszáz órát alszik évente. Az közel három és fél hónap.

Soma átlagos ember: pont ennyi időt tölt alvással. Január elsején kezdi, és április közepén ébred meg, hogy szemdörgölve felvegye a tavaly elejtett fonalat. Mire kikászálódik az ágyból és megmossa a fogát, odakint eltelik egy újabb nap.

Soma éves összesítésben nem számít kirívóan lassúnak vagy lustának, a sors mégis lépten-nyomon a képébe törli, hogy valami nem stimmel vele.

Egy májusi kedden ülünk le beszélgetni a Kronosz kávézó teraszán. Soma bő két hete ébredt, de még mindig ásítozik, feje lekókad. Igyekszik udvarias lenni, kiköti, hogy ő fizet, érdeklődik a hogylétem felől. Azt felelem, hogy most ő van fókuszban, az én szerepem annyi, hogy kérdezek.

És mennyi kérdésem van! Kiterítem elé a legnagyobb visszhangot keltő cikkeket, melyeknek ő a főszereplője. „1 év, 1 nap: 1-re megy”, „A téli álmot alvó ember”, „Szuperlassúság vagy szuperlustaság?”. Zömmel bulvártöredékek, a felszínt kapargatják, már ha egyáltalán. Ez az első alkalom, hogy Soma interjút ad. Tavaly ősszel egyeztettem vele, azóta eltelt másfél évszak, de neki csak egy alvásra jutott ideje.

– Tévedés, hogy számomra egy éjszakának tűnik ez az időtartam – szögezi le az elején, eloszlatva a legnépszerűbb teóriát. Hangja vékony, zavarában az inggallérját piszkálja. – Egy év alatt egy évet öregszem. Érzem és látom magamon. Annyi időm van hátra, mint bárkinek. Mindössze halmozva intézem az ügyes-bajos dolgaimat. – Meghozzák a kávét, a habjába egy óra számlapját rajzolta a barista. Soma elhúzza a száját. – Tévedés az is, hogy unatkoznék, amikor végiggürizem a nyarat, szemhunyásnyi alvás nélkül. Pontosabban… épp annyira unatkozom, mint bárki, aki a napja harmadát megszakítatlan munkával tölti. Amikor szilveszter napján számot vetek magammal, persze pislogok nagyokat, hogy mire mennyi idő ment el. Egy szűk hét csak a bevásárlásra! Agyrém. De legalább egyben letudtam.

– Álmodozni, merengeni is napokig szokott?

– Naná. Tavaly például úgy voltam vele, hogy meló után ránézek az Instagramra. Tudja, csak míg megfő a leves, meg felmelegszik a lakás. Arra eszméltem fel, hogy elfogyott a hírfolyam. De szó szerint. Pedig kínomban már mindenkit bekövettem, de negyvenezer poszt után kiüresedik a platform. Szerencsére a kétórás körömvágás visszarázott a valóságba.

– Két óra…?

– Melyet három óra tojáspucolás követett.

– Honnan szerzett annyi tojást?

– Egy kedves házaspár biofarmjáról. Nélkülük éhen halnék.

– Vagy úgy. Ön számára 2022 egy év volt, vagy egy nap?

– Egy éven át tartó nap.

– Akkor napokban mérhető a hátralévő élete?

– Az öné is.

Anélkül, hogy megkóstolná a kávét, két kockacukrot csippent fel egy óriási halomból, melyet külön az ő kérésére hozott a pincér. A kávéba pottyantja a cukrot, megkeveri, a kanál a csésze aljának koccan. Látja kíváncsi tekintetem, a jegyzetektől roskadozó noteszem, és elmosolyodik.

– Elébe megyek a kérdésnek. „Hogyan lett ön ilyen?” Mindenkit ez érdekel. – Beleszippant a kávéba. – Egy újévi fogadalom miatt. Rájöttem, mennyi fárasztó hülyeséggel kell megküzdenem nap mint nap. Tudja, csekkek, takarítás, borotválkozás. Spam-ek olvasása, az üres vécéguriga kidobása. Csevej a szomszéddal. Eldöntöttem, hogy letudom ezeket mielőbb, egyben, hogy aztán a lényegre koncentrálhassak. Úgy képzeltem el a gyakorlatban, hogy majd berendelek mindenből baromi sokat, meg ilyenek. Hogy előre készülök ezekre, nem halogatom őket, hogy utána jó ideig eszembe se jussanak. – A kockacukorból emelt piramisra mutat. – Erre ez történt. Egy tömbben élem meg a fölös dolgokat, a jó dolgokat, a rossz dolgokat, mindet.

– Azt állítja, hogy egy újévi fogadalomnak köszönhetően lett valóságos csoda önből?

– Nincs itt köszönnivaló. De igen, a fogadalom az ok. Pedig nem valami vudu démonra esküdtem fel, nincs szó ilyesmiről. – Belemosolyog a csészébe. – Egyedül én tudtam erről az ígéretről. Nem mintha bárkinek elmondanék bármi személyeset. Magamban szilvesztereztem, a háttérben lenémítva mondta az elnök a beszédét, én a felhasadt virslit ettem, és megszállt ez a gondolat. Hogy milyen ócska ez a virsli, tudja, gumiállaga volt, meg gumiíze, és én meguntam, olyan ideges lettem, hogy azt kívántam, bárcsak letudhatnám egyben a hátralévő összes kényszerétkezésem. Mert utána szabad lehetnék.

– És az lett?

– Dehogy. Nem vagyok perverz, hogy élvezzem ezt a különc életstílust. Persze rosszabbul is járhattam volna, a fogadalmam alapján az egész hátralévő életemet egy napnak élhettem volna meg. – Kortyol a kávéból, mire a hab bajszot rajzol az ajka fölé. Letörli, és a másik irányba néz. – Hányadika is van?

– Május negyedike.

– Vagyis nemrég múlt reggel nyolc. Még egy kis kávé, és indulok a melóba.

– No igen, a meló. Kérdezhetem arról?

– Mármint a perről? Az első hosszú napomról? Hát jó. – Hátradől, keresztbe fonja a karját. – Az újévi fogadalom után arra keltem, hogy csörög a telefon. Kirúgtak. Nyilván. Akkor még semmit se értettem. Most képzelje el: felébred, és kiderül, hogy hónapokig aludt. Na ugye. Fogmosás közben vettem észre, hogy peregnek az órák, hogy táncol a Nap az égen. Hetekbe telt feldolgozni, hogy mostantól ez a valóságom. Nem száradtam ki, nem fogytam le, semmi ilyesmi, készen álltam egy újabb reggelre… de minden más továbbsuhant. A háziorvosom a szomszéd tömbben rendel, potom négy órába telt átsétálni hozzá. Adott igazolást az állapotomról, amit a melóhelyen lobogtathattam, de nem akartak alkalmazni: hiába tudnék egybefüggően ledolgozni négy hónapot, a maradék időben is számítottak rám. A projektek egész évben futnak, nem hozzám igazodnak. – A kezével csészét formál a csésze köré, melengeti az ujjait. – Olyan helyeket kerestem, ahol hasznosnak számít, ha valaki szünet nélkül napokig helyt tud állni. Nyeltem a port, a kohó lángja vakított. Egy idő után mindenki lekoptatott. Október körül elfáradtam, és csak ücsörögtem napokig.

Elhallgat, mert most jön a legfájdalmasabb rész. A munkajogi mocsár, a perek sorozata.

Benyakalja a kávét, majd újat kér. Nála ez így megy. Mire kettőt pislogok, egy harmadik csésze ürül ki, a kockacukrok alkotta hegycsúcs fennsíkká szelídül.

– Emlékszem a szolidaritási menetre – mondom, csak hogy jobb kedvre derítsem. – Riporterként vegyültem el a tömegben. Tanyát vertünk a bíróság bejáratánál, a munkaellenes aktivisták hősnek kiáltották ki. Sokan hirdették, hogy az ön példáján felbátorodva mondtak fel.

– Ez kedves dolog volt – biccent Soma. – De csalódást okoztam önöknek. Napokig vártak, és végül nem bukkantam fel. Alig álltam a lábamon. Tudja, az lett volna a legfontosabb tárgyalás, a főattrakciója annak a cirkusznak, amibe belekényszerültem, erre… Persze nem rajtam múlt. Csőbe húztak. A bíró tisztában volt vele, hogy hullafáradt leszek december végén. Kezdettől eldőlt számára az ügy, élvezte, hogy belém rúghat. – Időközben kisebb tornyot emel a kávéscsészékből. – Épp akkor aludtam el, amikor megkezdődött a tárgyalás. Újabb négy hónapos szünet, már virágoztak a fák, amikor megébredtem.

– Az elnapolt tárgyalást végül egy nem nyilvános időpontban tartották meg. Hogy ítélt a bíró?

– Komolyan kérdi? „A munka az munka: vagy elvégzik, vagy nem”, hajtogatta, bármit is jelentsen ez. Láthatta, hogy nem a lustaság beszél belőlem, kétszáz helyre jelentkeztem, a szarlapátolást is elvállaltam… De nem érdekelte. Az üzem jogosan járt el, fellebbezésnek helye nincs.

– Ennek már két éve. Azóta hogy él? Miből él?

– Valami speciális segélyből. Elnézést, olyan bonyolult a neve, hogy lehetetlen megjegyezni. – Fancsali vigyor. – Meg idénymunkákból. Adományokból. A kis közösség, amelyik összeverődött a bíróság épületénél, továbbra is erős. – Visszateszi az utolsó csészét az asztalra, csettint a nyelvével.

– Nem fáj a hasa? – kérdem. – A szemem láttára ivott meg két liter kávét.

– Egyhavi adag – legyint. – Épphogy megérzem. Aztán a nyolcnapos ebédszünet után megint iszok majd. Vagyis… valamikor augusztus elején. Na de most sietek, legkésőbb a következő héten ott kell lennem a munkában. Szurkoljon!

lecture 191 lecturas
thumb comentario
0
reacción

Comentario (0)

¿Te gustan las publicaciones de Panodyssey?
¡Apoya a sus escritores independientes!

Seguir descubriendo el universo Cultura

donate Puedes apoyar a tus escritores favoritos

promo

Download the Panodyssey mobile app