Az alábbiakban összefoglalom, mit is gondolok az Önök által meghirdetett projektről és milyen elképzeléseim vannak annak marketinges támogatására. Rólam annyit elöljáróban, hogy amióta férjecskémmel az Államokba költöztünk, én kertvárosi anyaként dolgozom. Származási helyem Magyarország, tehát technikailag marslakó volnék.

A prostitúció legalizálása a streaming-szolgáltatók által, valamint a drogok legalizálása a gyógyszergyárak által kifogta a szelet a bűnözői csoportok vitorlájából. A legalizálás vagy pluralizálás arról szól, hogy miért ne juthatna hozzá bárki bármihez, miért legyen ez a kriminális elemek (bűnözők, politikusok) privilégiuma? Ezt nem egy „szőke nő naivitása” mondatja velem (bár nő vagyok és szőke), hanem hogy képes vagyok fentről nézni a dolgokat és kívülről tudom a teljes indukció módszerét. A mennyiség jelentőségét (amely hajlamos minőségbe átcsapni) a következő példával szeretném szemléltetni. Ha a hírekben azt halljuk, hogy valaki elvágta egy idős hölgy torkát a pénzéért, az a reakciónk, hogy „Micsoda elvetemült gazember!”. Ha úgy folytatódik a hír, hogy a néninél mindössze egy dollár volt, akkor gúnyosan felnevetünk: „Micsoda balek!”.

Ha előkapod a késed egy kocsmai verekedés során, azzal csak egy ideig kerülsz előnybe, aztán jön a rendőr és puff, lelő a pisztolyával. Ha pisztolyod van, akkor a rendőrség puskákat hoz. Puskák ellen gépkarabélyt. Ez már egy lélektani határ, mert ha gépkarabélyt kívánsz vásárolni, akkor már megkérdezik, hogy mire lesz, és meg kell ígérned, hogy nem fogsz emberekre lövöldözni a háztetőről. Mondjuk, hogy megígéred és odaadják, te pedig mégis lövöldözöl. Ekkor már tankkal jönnek, amit viszont – bárhogy fogadkozol – nem kapsz meg a sarki fegyverboltban, ahhoz már politikai kapcsolatok kellenek. Ha mindig van egy nálad erősebb, akkor az eredeti kocsmai bunyót csak egy magasabb szintre helyeztétek, nem érvényesül a pluralizmus elve.

A nukleáris fegyverek olyan módon vetnek véget ennek a láncolatnak, hogy velük már ki lehet pusztítani az emberiséget. De ez hogyan eredményezhet stabilitást, amikor az állam közismerten rossz gazda? Ázsiától Európáig az állam monopolizálta a fegyverek gyártásának és alkalmazásának jogát, mintegy levéve a felelősséget a lakosság válláról. Az eredmény közismert: népirtások és diktatúrák. Távol-Keleten a parasztoknak tilos volt fegyvert viselniük, így alakult ki a cséphadaróból a nuncsaku, meg a pusztakézből a karate (ahogy a férjecském mesélte). Magyarországon, ahonnét jövök, a George Dózsa farmer-felkelés során a fűnyírókat egyenesítették ki a harchoz. Ha az állam nem tartja fenn a „good old-fashioned monopoly”-t (mint itt, az Államokban), akkor a szerepe ugyanaz lesz, mint a madámé a kuplerájban: benyomul a kereslet és a kínálat közé a sápot leszedni.

Az erőszakszervezetektől a nép kezébe kiszervezett fegyveres erő persze csak szimbolikus, amíg a fegyverek közötti tűzerő lényegesen eltér. Ebből kiindulva kijelentem, hogy mindenkinek joga van a tömegpusztító fegyverekhez. A tömeggyártás nagyságrendekkel fogja csökkenteni a termék árát. A cár-bombát nem tudja mindenki megfizetni, de egy nagyobb családnak már lehet egy hirosimai szintű szerkezete. (Persze ez csak a fantázianeve, hiszen közismert, hogy nem volt semmiféle atomtámadás Hirosima ellen, azt csak a kormány terjesztette el, mint 9.11-et.) A szegényeknek és egyedülállóknak piszkosbombájuk lehet, ez nem igényel karbantartást és a hasadóanyag rendszeres frissítését.

Egy tömegpusztító fegyverben a legdrágább tétel a hordozórakéta (és a velejáró siló, személyzet és üzemanyag), ezért ezt el kell felejteni. Egyszerűen csak elhelyezzük a megrendelő által kijelölt helyen (többnyire épületek alá), és az indítást távolról, Internet-en keresztül lehet kezdeményezni. Mi a legjobb elhelyezés? Lehet például az ellenségünk háza, ez viszont kimeríti az „ágyúval verébre” fogalmát. Adja magát, hogy a katonai, politikai és közösségi épületek a leghatásosabbak, ha a zsarolási potenciált tekintjük. Sejthető, hogy nem mi leszünk az elsők, akiknek ez eszébe jut, és akkor mi értelme egy századik atombombát ugyanoda elhelyezni, ha bármelyik robbanása a sajátunkat is megsemmisíti? Az ideális megoldás valahol a leginkább frekventált és a lakatlan között helyezkedik el, például a sarki zöldségesnél. Az optimum meghatározásához igénybe vehetjük a számmisztikát, de vigyázva, hogy más számmisztikusok ne jussanak ugyanarra az eredményre. Ez kicsit hasonló a szerencsejátékokhoz, de a számmisztikusok abban sem szoktak nyerni. Az a szabály is megdől, hogy a legközelebbi szomszédunkkal lennénk a legrosszabb viszonyban: ki szeretne magához túl közel durrantani?

Már az eladások és telepítések során is felrobbanhat pár bomba. Mivel nem lehet egyértelműen bizonyítani, hogy ez baleset volt vagy szándékos, az utóbbit kell propagálni, így az pozitívan hat vissza a kampányra. Valószínűleg sokan nem ismerik fel azonnal, hogy ezeknek az eszközöknek nem a gyilkolás, hanem az elrettentés a fő célja, és nem akarják, hogy a haragosuk túl sokáig éljen. Ez egy tanulási fázis: a demokrácia, a felelősségvállalás és a taktika tanulásáé. Egy idő után fajlagosan (az eladott bombák mennyiségéhez képest) csökkenni fog a robbanások száma, ami az edukáció sikerét jelzi. Az elsők között, akik beindítják a detonációt, nagy arányban lesznek hackerek: ezeknek mindegy, hogy kié a bomba és hol van a célpont. Ez a hullám úgy csitul el, hogy (a cél előttük is ismeretlen lévén) néha maguk alá gyújtanak, másrészt ők is a népszerűbb célpontok között szerepelnek. Önök is telepíthetnének bombákat az ismert hackerek házai alá, ingyen, közösségi célú felajánlásképp.

Ha valaki megrendeli a bombát (a méret és a telepítési hely függvényében kalkulált áron), akkor eldöntheti, hogy közli-e a célba vett egyénnel, hogy az célponttá vált. Ha az érintett megkeres minket, akkor sem meg nem erősítjük, sem nem cáfoljuk ezeket az információkat, mivel az az üzleti titok megsértését jelentené, ami pedig minden más emberi jognál magasabb rendű. Lenne viszont egy kis trükk, ami nem érinti a felhasználók jogait, de segít a költségek csökkentésében. Mivel az egy helyre (vagy egymáshoz közel) telepített bombák bármelyikének felrobbanása a többi bombát is beindítja, ezért nem látom értelmét egyetlen épület alá egy bombánál többet elhelyezni (attól is épp eléggé meghalnak az ottlévők), csak a detonátorokat kössük be párhuzamosan. Bárki is kezdeményezi a robbantást, a hatás nem maradt el, a többi, ugyanoda telepítő felhasználó felé pedig adott a magyarázat, hogy a továbbiakban a szolgáltatást miért nem áll módunkban fenntartani. Az ötletet a felhő-alapú IT megoldásokból merítettem, ahol ugyanazt az erőforrást többeknek is el lehet adni, mert úgysem használják ki teljesen.

Hogy nézne ki a reklámanyag? Lenne tudományos változat: „Brit kutatók hálózatelemzési eredményei azt mutatják, hogy a sok gyenge kapcsolat stabilabbá teszi a rendszert, mint néhány erős.”. Lenne emberijogi vonatkozású: „Miért épp az alulképzett és hataloméhes politikusok tarthassák rajta az ujjukat a piros gombon, amikor bárkiben több a morális felelősségérzet?”. A férfiaknak szánt szlogen: „Tegyél egy detonátort a kulcstartódra és onnantól senki sem fog szarakodni veled!”, és nőknek a szokásos: „Mert megérdemled!”. Most mi megy? „Itt van velem tíz ember, és sorban kinyírom mindet, ha nem kapok egy halom pénzt és egy buszt, amivel elmenekülhetünk!”. Erre az lesz a válaszunk: „Oké, de tudnod kel, hogy a házadat, anyád házát és a gyerekeid iskoláját aláaknásítottuk, és ha hülyeséget csinálsz, mind mennek a levesbe!”. Az elmúlt évtizedekben elharapódzott terrorizmus így fokozatosan visszaszorul, mintegy feloldódik a kollektív terrorizmusban. Ha mindenki terrorista, akkor senki sem az.