Pólya Zoltán (Csenyéte) - A hazugság poklában
En Panodyssey, puedes leer hasta 30 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 29 articles más para descubrir este mes.
Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis!
Inicar sesión
Pólya Zoltán (Csenyéte) - A hazugság poklában
Marcus, a tábori orvos azon dühöngött magában már jóideje, hogy szörnyen recsegett a gramofonja. Szeretett elmerülni egész nap a zenében. Tágas és világos volt Marcus szobája, innen még szépnek is látta a birodalmát. Ő építtette föl azért, hogy megváltoztassa a világot maga körül, hogy megszűnjön a gazság és hamisság. Megváltoztatható a világ sorsának menete, csak hinni kell benne. Hajnalban gondosan bezárt mindent maga körül. Elszigetelte szobáját, hogy az iszonytató füst elkerülje őt. Kohók működtették az egész tábort, s ha felzúgtak a gépek, akkor ő feltett a gramofonjára egy lemezt. Sanzonokat hallgatott leginkább és klasszikusokat. A lemezeket Amadeo hozta neki. Őt választotta ki magának. Fiatal fiú volt. Rövid, fekete hajú. Szinte elefántcsontfekete szemekkel nézett rá nap mint nap, ha megállt előtte szótlanul és engedelmesen. Szüleivel és testvéreivel érkezett a táborba. Amadeo lett az egyetlen kivételezett a családból, s emiatt gyakorta a szégyen érzete borította el a lelkét. Amaedeo minden reggel megjelent, letett Marcus asztalára egy hanglemezt, leült és várt. Tablettákat kapott meg mézes kenyeret, tejjel. Soha nem kérdezte, minek a tabletta, csak bevette, mert úgy gondolta az orvos biztosan jót akar tenni, csillapítja velük az éhségét. Várt míg jött a szívében és lelkében a kábulat. Marcussal zenét kellett hallgatni, de a fiú mit sem értett ezekből a zenékből. Az ő dalaik másabbak voltak, mert örökké úton voltak, nem is emlékezett rá, hogy valamelyik városban hosszabban időztek volna. Ez az átkozott tábor lett hát a végállomás. Lovaikat elvették, a szekereket meg minden holmiukkal összevagdalták, s dobták egyenest a tábori kohóba. Nem értette minek ez a kohó, hiszen nem adtak azok semmi meleget a tábori faházakban. Veszekedni kellett még azért is, hogy akárcsak egy szakadozott plédjük legyen. Hárman-négyen, de sokszor az egész család csak egyetlen pléddel takarózott a farkasordító hideg éjszakában. Marcus szobája meg fűtött volt, s a szék ahová leültette a fiút épp a díszes és forró kövű kandalló mellett állt. Habzsolta magába szinte azonnal Amadeo a neki szánt mézes kenyeret, és itta a tejet, de ekkor hirtelen az orvos tenyerében megpillantotta a két világos kék tablettát és az egy vöröset, s amint kivette Marcus tenyeréből a tablettákat, egy váratlan mozdulattal megérintette Marcus egészen bársonyos, sima bőrét. Ekkor különös borzongás vett erőt rajta. Szeretett volna azonnal visszarohanni szüleihez és testvéreihez. Éjszaka az őrségváltás előtt kinyitja a kaput, és kiszöknek a sötétbe, s mennek el messzire, egészen a tengerig, mert ő mindig kérdezgette apját és anyját, hogy mikor lesz vége ennek a szakadatlan vándorlásnak. Majd akkor állnak meg, ha végre elérik a tengert. De az, sehogy sem akart elérkezni.
Marcus kicsomagolta a hanglemezt. Állított valamit a gramofonon, ráhelyezte óvatosan a hangszedőtűt a lemezre, és iszonytató, félelmetes zene zúgott föl. Hegedűk, bőgők, oboák és klarinétok meg harsonák zengtek egymásnak. Hullámzott és fodrozott megállás nélkül a zene a szobában. Marcus megremegett. Egész testében állt merevedetten néhány pillanatig. Ölelte volna magához ezt a fiút, akit kiválasztott magának. Az egyedüli volt, aki bejárhatott hozzá. Napokig nem is akart maga körül látni senkit a táborból, csak Amadeot. Legalább neki igaz az élete. Belátta, igen, most, hogy zengett egész lelkében ez az iszonytató és rettegéssel teli zene, hazuggá lett egész élete és munkája, az a törekvése, hogy egy új és szebb világot teremtsen. Ha tehetné hát levetné magát most Amadeo lábai elé és zokogna – bocsánatot kérve tőle a sok gazságért és hazugságért, a kínzásokért, amit nap nap után elkövetett a fiú szülein és testvérein. De ki tette ezt ma vele, ki küldte neki ezt a hanglemezt, hogy legyen benne végre belátás és könyörület? S a zene megállás nélkül tovább folytogatott. Ismerte ezt a zenét, hogyne ismerte volna. Húsvéti muzsika volt, s ő is énekelte még iskolás korában a kórusban, mert betaníttatták velük a korálokat. Elfordult, mert könnyezett. Amadeo kezében még ott volt a pohár, s az alján maradt valamennyi, épp talán csak egy ujjnyi a fehér boldogító, szenvedést feledtető italból. Marcust nézte értetlenül. Fölállt és megérintette a vállát. Hogy is mert volna ő bármit is kérdezni? A döbbenet, a passió égzengése benne is minden hangot, emberi szót elfojtott. Marcus végső összeomlása csak most kezdődött. Igen, tisztán jelentek meg előtte a képek. Fehér és gondosan keményített, vasalt ministráns ruhába öltöztette anyja. Az inge vastag volt és csipkevertes. Mennyit veszekedett velük a karvezető. Százszor, ezerszer is újra kezdték az első hangot, mert nem tudták követni a ritmikát, pontatlanul léptek be. Most újra lüktetett benne a kórus énekének első, kegyetlen feljajdulása. Évek múltával is tudta, pontosan emlékezett rá mikor kiáltották először: Urunk, mi Uralkodónk! Marcus megfordult és szinte halottként esett, zuhant le a padlóra. Mit bánta ő, hogy most itt szégyenül meg a kiválasztott fiú előtt! Amadeo nézte még egy ideig értetlenül Marcust. Várta, hátha fölemeli rá az orvos a tekintetét, aki rázkódott még jóideig, aztán görcsös rángatózásában hirtelen megmerevedett. Inkább ő maga fogja kinyitni a kaput. Tudta nincs is más vágya a fiúnak, csak szabadulni végre a hazugságok förtelméből és poklából. Menjen végre a tengerhez szüleivel és családjával. Rebegte a bűvös szót a fiúnak, hogy végleg szabadon engedi, de Amadeo ebből már mit sem hallott. Rohant le a tábor udvarára. Valami veszekedés volt lenn az udvaron és nagy tülekedés. El se juthatott szüleihez, mert egy föld alatti helyre tuszkolták be őket az őrök. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, s alig telt el néhány pillanat már benn is voltak egy hosszú és egyre csak sötétedő folyosóban.
Marcus értetlenül fogta meg a tejes poharat. Nézte jó ideig. Akár le is állíthatná a gramofont. Tudja a zenét, úgy is zeng tovább benne. Hányszor próbálták a passiót a városi dómban, és mindig újra kezdték: Mi Urunk, mi Uralkodónk! De minek kínozza ezzel a passióval is a fiút, mikor úgysem ért az egészből semmit! De hátha mégis! Int neki ujjával, ám még lehajtott fővel, hogy mehet szabadon ahová akar. Nem kell az éjszakát se megvárni, még a lovaikat is visszaadja neki. Menjenek Amadeoék. Néz föl végre a passiótól zengő szobában, de nem lát már semmit se. Amadeo eltűnt, rohant kifelé, mert elege volt a zenéből és a kórus kiáltásból. El kellene végre hajítania a szemétre ezt a recsegő gramofont. Mit tud ez a passió? Mire képes még ez a passió? Marcus ma egész nap bármit is tesz, bármit is parancsol vagy kér, - mert itt mindenki, minden fegyverestestőr az ő szavát lesi –, az lényegtelen semmivé fog válni, foszlány lesz belőle. Erőtlenné lesz benne a parancsszó, mert a passió tovább fog zúgni a fülében megállíthatatlanul. Szédülten támolygott Marcus is a tömegben néhány pillanat múlva lenn az udvaron. Oly eszeveszett volt a rohanás, hogy nem is tudott semmit se kérdezni. Rohant ő is be a végeláthatatlan hosszú alagútba. Nem szólt ő egy testőrnek se, miért is szólt volna. A fiút leste és kereste. Szigorú és mord volt vele a próbán a karvezető. Ha nem tanulja meg rendesen elejétől a végéig az összes korált, akkor kiteszi a kórusból, így fenyegette meg őt. Ekkor ütést érzett a hátában Marcus, és csak nyögni tudott fojtottan: Amadeo!