Hordós Boldizsár - A Szuverén
En Panodyssey, puedes leer hasta 30 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 29 articles más para descubrir este mes.
Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis!
Inicar sesión
Hordós Boldizsár - A Szuverén
Az útikönyv mutatja a porgyűrűket a magasban, a kikericset, a lukacsos kőszálak alatti lankákat, a hajnalpírt, a salakrákot, az év derekánál nyugatiról keletire forduló szelet, az őrdrónokat, az aratás ünnepét, a tőgyszopó gőtét, az alapítók szobrát a főtéren, a szélforgó-telepeket, a gombafonalakat, a gyerekek tenyerét, a felhők hasát, de én csak a végtelen földeket láttam a 776-os kolóniából, az agyagos sár okkerét, ahogy a bombatölcsérek körül, mint zsír az edényfalra kifröccsen, a néptelen utcákat a füstkígyók árnyékában, a gépeink árnyékai alatt. Valahol az enyém is ott volt a mélyben, ahogy kihajoltam a páncélajtó résén, tetőről tetőre, testről testre szaladt.
Egy közepes csapattal szálltunk csak ki délben, és a trükkös dolog az volt, hogy a kutyákat ne engedjük az inkubátorsátrak közelébe, mert a benti látványtól megzavarodhatnak (a sátrakról az útikönyv is szemérmesen hallgat). Pedig hát azok miatt jöttünk. A gazdák föllázadtak a múlt héten, lezárták a termesztőcsarnokot. Már indultak, hogy kikaparjanak mindent, amit a kádakban találnak, amikor megérkeztünk. Két percnyi bombázás, még a horizonton túlról, húsz perc roham a földet érés után, aztán a mély, mély csönd. Tűrhető kár, zéró halott, háromszáz megkímélt kutyaembrió. Ez a mi oldalunk, az övékről még nincs adatom. És hát itt majdnem minden a miénk. Szóval ügyesek voltunk. De leginkább én.
Papíron rendőrségi akció volt, úgyhogy egyenest a legfőbb elhárító karjaiba löktek minket. Mozgékony öregember volt, tar fején lámpafények csúszkáltak. Egy eligazításnak csúfolt házibulin ácsorogtunk épp, a büfé előtt, ő a vállamat lapogatta. Becsületére legyen mondva, nem az erődbe hívott, mint a régi despoták, csak egy névtelen kormányzati tömbbe, valahol a pusztaság szélén. A termekben homályos üvegvitrinek, odakinn, a kerítés tüskéi mögött a csillagtalan éjszaka.
– Kiváló menedzsermunka, kiváló! – A direktor magához húzott, mintha bizalmasa volnék – Egy újabb lépcsőfok fölfelé, remélem sejti.
Az arcomat fürkészte. Bürokratamosolya volt, de a tekintete rettentő eleven. Az egyik intézeti nevelőnknek volt hasonló. Mindannyian féltünk tőle.
A vitrinekre bökött: – Biztos látta ezt a sok limlomot.
Az üveglapok mögött az alapítók kegytárgyai hevertek. Térképek, szkafanderek, döglöttpók-forma, ősrégi antennacsomók. Egyik-másik még földi lehetett. A direktor poharat nyomott a kezembe, egy másikat a szájához emelt.
– Fogadjunk, hogy mutatok egyet, amit még nem – belekortyolt a borba, összeráncolta az orrát. Gyorsat, éleset tüsszentett, majd szemeit lehunyva ismét ivott. Az egyik kinyílt, vidám lánggal égett.
– Szkvól! Jöjjön, beavatom valamibe. A lépcső a konyha mellett... arra megyünk.
A lépcsőházból folyosó nyílt, mögötte bútorozatlan, hideg csarnok. A helyiség végében párnázott ajtó, résnyire nyitva. Meleg fények szűrődtek ki a résen, meg fertőtlenítőszag.
– Ez lényegében egy irattár – locsogott a direktor – afféle hardver.
A falakat zárt szekrények borították, a plafon alatt örökmécses pislákolt. Derékmagas, fekete fémládák álltak a sarokban.
– De egyben – a direktor nyögve a szoba közepére gurította az egyiket – az elhárítás szíve-lelke. Vagy legalábbis a rossz lelkiismerete. Na, kinyissam?
– Ahogy gondolja, főnök.
A mosolya most már őszinte volt, kaján farkasvigyor:
– Pocsék karrierista! Törleszkednie kéne hozzám, nem zavarba ejtenie... na nézze, ki van itt.
A láda ajtaja hangtalanul kinyílt. Orvosi gépek közt, csőfészkében egy emberi fej pihent. Csúnya mályvaszíne volt, mint az itteni krumplinak, megnyílt kutacsán törlőkendőt felejtettek – de élt, tagadhatatlanul élt. A gép nyirkot és vért keringetett bele, héja alatt vad köröket járt a szembogara. És mozgott az ajka, levegővétel nélkül, némán, de akkurátusan.
– Na, felismeri?
– Nem.
– Biztos találkoztak! Érméken, képeken... a fogait megcsináltattuk, már szörnyen festett szegény.
– Valaki az első nemzedékből?
– Bingó! Egyike az alkotmányunk szerzőinek. Vad, mi?
Figyeltem a félholtában is nyugtalan fejet. A direktor szőlőzsírt vett elő, óvatosan, mintha festményt restaurálna, elkezdte kenegetni a száj környékét.
– Inkább szomorú.
– Hamar kiszárad neki – fojtott volt a hangja az összpontosítástól – mindig szövegel. Be kell nyugtatóznunk, hogy abbahagyja.
– Minek tartják életben? Ez a maga projektje? – elfeledkeztem arról, hogy a katona nem kérdezget.
A direktor nem válaszolt rögtön. Fölegyenesedett, a szőlőzsírt a zsebébe süllyesztette.
– Nincsenek hangszálai, csak artikulál. De a fedélből egy kamera veszi, és feliratozza nekünk. Kíváncsi rá, igaz? Hogy mit mondhat egy fej, lemetszése után másfél évszázaddal... biztos érdekli.
Most én hallgattam.
– Nagyjából mindig ugyanazt. Képzelje, Szuverénnek hívja saját magát. Én, a Szuverén, tőlem elidegeníthetetlen észleletem birtokában... – a direktor a törlőkendőért nyúlt, átdörgölte vele a halánték ívét, az összevont szemöldököket.
– Olyasmi, amit a... testetlenedése környékén mondott vagy gondolt. Az alkotmányt is szereti idézgetni. De kapiskálja, hogy mi történik vele! Hogy egy rendőrségi épületben, egy szekrényben csücsül, gépekre kötve. Csak egészen furán keretezi át. Nézze csak! Azt hiszem, pont annál a résznél tart – a direktor a fejhez hajolt, egy ideig vele együtt formálta a szavakat.
– Igen. Szóval valahogy megsejtette, hogy mi tartjuk életben, de azt gondolja rólunk, hogy mi is a részei vagyunk. Mint egy ágyhoz szögezett beteg teste, pusztán vegetálunk alatta. Ez a sok műszer, én, aki tisztogatom, maga, a furgonok, amelyek a tápszereket hozzák, az egyre ritkuló eső, a talajtól egészen a hályogos égboltig mind a Szuverén. Csak az bosszantja, hogy nem engedelmeskedünk neki. Nem vicces? Mint bárki apukája, a családfő ugyebár... egy pillanat, magának nincsenek szülei, igaz?
– Nincsenek.
– Ah, ez mindig kimegy a fejemből. Pedig most mentett meg háromszáz laborbébit, és... na de érti!
A Szuverén grimaszolt, összeharapta a száját, mint egy kisgyerek. A direktor csak nézte.
– Fantomfájdalmai vannak. A nem létező testét érzi.
Felém fordult. Hangja csöndes volt, csodálkozó.
– Tudja, mi a különös? Először azt hittük, hogy csak képzeli. De a súlyosabb epizódoknál... épp az a ribillió volt a dokkoknál, aztán a sztrájk a vegyipari telepnél, két hétre rá. Pár évvel később a technikumos diákok lázadoztak. Először erős bélfájdalmakra panaszkodott, másodszor pedig állította, hogy teljesen elzsibbadt a mutatóujja. Mielőtt a sztrájk újból kitört, megint előszedte ezt a zsibbadást. Akkor kezdtük el összerakni a képet. Apropó, mit gondol, ki küldte magukat a gazdákhoz?
– Az elhárítás.
– Hát igen, vagyis én. De honnan volt az infó?
Elmosolyodtam.
– Nehéz elhinni, ugye? A teste ráborul az egész bolygóra, de hogy milyen elrendezés szerint, azt nem tudom megmondani... nincs értelme. De ha baj van, előbb tudjuk meg bárkinél. Hogy is hívták ezt a Földön... holisztikus gyógyítás. Na ugyanez, csak pont visszafelé. Mi a csillagokat állítjuk át.
Ahogy a direktor lekísért a lépcsőn, a tenyerét végig a hátamon pihentette, és a jövőmről beszélt – mintha egy vágóállatot nyugtatna. Talán egy újabb katonagyerek lép a helyemre, valaki az inkubátorokból. Sárkányfogvetemény. De mindegy is. A direktor valamit nem említett a fej kapcsán. A Szuverénnel nem a lázongó csürhe végzett, akiktől olyannyira félt. A takarítónője nyírta ki. Az elhárítás kiérzi a levegőből, ha valami nem stimmel, ha valahol kiáradnak a folyók, amelyek medrét ők kotorták ki. De a fejet használják, a fej pedig vak. Holnap reggel, ahogy felveszem a munkát, én is megvakulok.
Kimentem a levegőre, az esti ég alá. A kerítés oszlopai alatt trafó zümmögött, vezetékek ágaztak szét belőle, finom hálót szőve a kert és a pusztaság közé. Hangyák nyüzsögtek a doboz falain, spirálkarokban táncolták körül. Róluk nem beszél az útikönyv, a Szuverén sem látja őket. Ahogy a dolgokat sem, amiket a gazdák termesztenek a kertek végében, a maguk örömére. Pedig ezek azok a hasadékok, ahova elszivárog az időnk vize... az enyém hamarabb apad el, mint a direktoré. Most még csak motyogok magamban, mint a Szuverén, de majd