Dörgő Sándor - Negyvenöt perc
En Panodyssey, puedes leer hasta 10 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 9 articles más para descubrir este mes.
Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis!
Inicar sesión
Dörgő Sándor - Negyvenöt perc
Negyvenöt perc. Átlagosan ennyi időbe telne, hogy egy nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakéta elérje az országot.
Negyvenöt perc. Ennyi időm maradt hátra.
Kissé furcsa azt érezni, hogy kevesebb, mint egy óra múlva mindaz, ami én vagyok, voltam vagy lehettem volna, megszűnik létezni és felső sztratoszférában kavargó porként materializálódik újra, csak hogy hónapokkal később sugárzó hamuként a világ szerencsésebb - vagy szerencsétlenebb - felén még több halált hozzon. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy igazságtalan az élet.
Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy miért írom ezt. A szakértők pár perce azt mondták, hogy a felém tartó rakéta körülbelül hatszáz méterre fog becsapódni a városközponttól. Egy pillanat alatt véget fog érni az életem és velem együtt ez a szakadt füzet is el fog égni. Mind el fogunk égni, ha már itt tartunk.
Sokszor fantáziáltam erről a pillanatról, sőt az atomháború gondolata néha még perverz módon lázba is hozott, köszönhetően a számtalan filmnek és képregénynek, amit a témáról olvastam vagy láttam. Mindig azt gondoltam, majd a távolból végignézem és a túlélőkkel együtt majd létrehozunk valamilyen posztapokaliptikus társadalmat bőrszerelésekkel és nagy fekete amerikai autókkal.
Most mégis, valahogy jobban vágyom a régi életemre. Arra az unalmas és kiszámítható életre, amit annyit szidtam magamban. Az unalmas munkámra, az idegesítő családomra, a dugókra, a fúró szomszédra, mindenre, amit negyvenöt perc múlva elvesznek tőlem.
Írhatnék arról is most, hogy kik ezért a felelősek, átkozhatnám őket a felelőtlenségükért, amiért a pengeélen táncoló civilizációnkat egy apró piros gomb megnyomásával a szakadék mélyére taszították. Írhatnék rólunk is - átlagemberekről, a gőgös ignoranciánkról, ami vakká tett minket a valós veszélyekkel szemben. Csak magunkkal foglalkoztunk, a világ pedig fékevesztett gyorsvonatként rohant a szakadék felé, amiről azt gondoltuk, pusztán csak délibáb a horizonton.
Mentegethetném magamat is, hogy én mindent megtettem, olvastam, tájékozódtam, felelősen éltem az életemet. De mi értelme lenne? Mi értelme bármilyen érvelésnek az Armageddon küszöbén?
Volt egy barátnőm, aki sokszor kérdezgetett, hogy mit tennék, ha tudnám, hogy egy órán belül meghalnék. Biztos vagyok benne, hogy titkon azért tette fel a kérdést, mert simogatta volna a lelkét, ha azt mondtam volna, hogy csak vele tölteném annak az órának minden egyes másodpercét. Rendszerint ezt is mondtam, mert megpróbáltam jó társa lenni.
Látják? Máris mentegetőzöm.
Valójában sosem tudtam a választ erre a kérdésre. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ma reggelig senki a világon nem tudott volna adekvát választ adni.
Ma már tudom a választ. Írni akarok. Írni addig, amíg ki nem fogy a tollam, mintha azzal elodáznám az elkerülhetetlent. Minden egyes szóval kapaszkodni akarok ebbe a rémes világba, mintha tintából fonnék horgonyt a végtelen tűzóceánnal a láthatáron.
Még sosem írtam, ez talán látszik is. Most mégis felvillanyoz. Az elmém szinte felrobban, özönlenek a történetek, örvénylő spirálban keveredik a fantázia az emlékeimmel. Sárkányok viaskodnak a pénzügyi osztály lovagjaival, külföldi teherautósofőrök furikáznak a Tejút lejtőin. Bár több időm lenne még.
Negyvenöt perc. Mire elég ennyi idő? Az asztalomon hever a karórám, de nem merek ránézni.
Félek, hogy nem mutatókat látnék, hanem a ballisztikus rakéta lángcsóváját, ahogy kíméletlenül robog az idők vége felé. Az óraszerkezet apró rugóit és fogaskerekeit, ahogy a végítélet lovasaiként hajtják kíméletlenül előre és előre az elkerülhetetlen végzetet.
Megkérdezhetnék, miért nem a szeretteimet próbálom elérni és utoljára elmondani nekik, hogy köszönöm nekik az életet, amit élhettem. De biztos vagyok benne, hogy Önök sem találnának szavakat. Mit mondának egy anyának, aki alig egy órán belül elveszíti azt, ami a legfontosabb számára? Mit mondanának egy barátnak, aki megannyi boldogsággal és nevetéssel töltött nap után búcsúzni kényszerül? Hogyan tudnák szavakba önteni a szerelmet, ami már sosem fog beteljesülni? Hogyan foglalnának össze egy életet ilyen rövid idő alatt?
Vagy törjek ki a szabadba és tomboljak, mint egy ösztöneitől megvadult vadállat, aki már érzi, hogy közel a vég? Nem tudom hibáztatni azt, aki így tesz. A hetedik pecsét is feltört, mi fogjon vissza bennünket?
Bocsássanak meg, megint csak próbálok megfelelni egy olyan világ szabályainak, ami már a múlté. Az igazság az, hogy az írást tartom a legmegfelelőbb dolognak, amit most tehetek. És senki sem akadályozhat meg ebben.
Van valami furcsa abban, hogy az ember a legszabadabbnak a halála előtt érzi magát. Egész életemben egy vezérfonalat kerestem, ami irány mutat az élet óceánján. Most, hogy elértem a fonal végéhez, szinte üdítő elengedni, hogy csigalassúsággal a porba hulljon és körülnézhessek.
Magamat látom. Hallom a papír sercegését, ahogy a tollam hegye szemmel alig látható barázdákat vet a hófehér anyagba, amit szinte elementális erővel önt el a sötét tinta éteri mintázatot hagyva maga után. Az utolsó gondolataim mintázatát.
Az ablakon kinézve látom a házam előtti parkot. Csönd van, mozdulatlanok a fák és a madarak. Mintha a világ nem venne tudomást a valóságról és hozzám hasonlóan minden erejével kapaszkodna az élet utolsó árnyékaiba, mielőtt minden elönt a fénytenger.
Lehet, hogy ez nem a vég. Előfordulhat, hogy egyszer a radioaktív pusztaság is eltűnik úgy, ahogy mi fogunk eltűnni háromnegyed óra múlva. És akkor új élet sarjad majd a régi élet tápláló hamvain. Mire fog ez az élet emlékezni belőlünk? Mire fognak emlékezni belőlem?
Annyi évezred emléke és tudása nem tűnhet el nyomtalanul. Az emberi faj megérdemelne egy hozzá méltó síremléket, hogy az eljövendő életet figyelmeztesse a rettenetes igazságra. Hibáztunk. De nektek nem kell a rettenetes sötétségbe lépnetek utánunk.
A saját sorsomon azonban ez nem változtat. Az ember az életének a végén ritkán gondol az egész fajra. Tudják melyik mondat hangzik el leggyakrabban a halálos ágyak vastag takarói felett?
Bár kevesebbet dolgoztam volna.
Az emberek nem azt bánják, hogy a társadalom javulásához jottányit sem járultak hozzá életükben, hanem hogy individuumként nem tudtak kiteljesedni. Most azonban mégis úgy érzem, az egész emberi faj súlya nehezedik a vállamra. Én pedig csak össze-vissza írogatok.
Lehet csak azért, hogy a közelgő rakéta gondolata ne taszítsa a kényelmes őrületbe elmémet vagy pusztán azért, mert azt hiszem, a lepergő életem filmje jobban mutatna forgatókönyvként. De mi lenne, ha nem az életemet osztanám meg Önökkel?
Negyvenöt perc. Már tudom mit fogok csinálni. Egy történetet fogok írni. A legszebb, legőszintébb, legteljesebb történetet, amit az írás megalkotása óta papírra vetettek. Ez lesz az én nagy művem, amit az eljövendő életre hagyok. Ez lesz az emberiség sírköve.
Egy történet, ami itt a végítélet kapujában születve az eljövendő évszázadok viharát kiállva eljut majd azokhoz, akiknek szánom. Egy olyan világnak, ami értékeli a képzeletet, a szeretetet és a bátorságot. Ahol a nukleáris tisztítótűz pusztán a múlt vérvörös árnya lesz és ahol az embereknek nem negyvenöt percük lesz az egész lényüket papírra vetni.
Van egy széf az asztalom alatt. Az talán képes lesz kibírni a rettenetes tűzgömböt, ami engem nemsokára elemészt. Oda fogom helyezni ezt az írást és a Történetemet is. Alkotni fogok valamit, ami nem pusztulhat úgy el, mint a világunk. Örök mementóként fogja állni az eónok próbáját.
Talán illene is elkezdenem, mert kifutok az időből.
Gyorsan az órámra pillantok.
Megállt.
Meg fogom írni a Történetet.
Negyvenöt perc sok mindenre elég.
—————————————————————————
Töredékes részlet a Nemzetközi Oppenheimer Emlékhely levéltárából a Nagy Háború előttről. Szerzője ismeretlen. További kézirat a szerzőtől nem fellelhető.