Cenzus

Horváth János nem volt egy tolakodó típus, így akkor sem könyökölt másokba, amikor az észt osztották. Az átlagosnál magasabb ingerküszöbbel volt megáldva, és nem volt birtokában olyan erényeknek sem, mint a logika, a kritikus gondolkodás, vagy éppenséggel a kitartás, amik nélkül esélye sem lehetett az életben elébe tornyosuló akadályokat arrébb gördíteni. Ezért aztán kerülőúton mindig arra ment, amerre ezek az akadályok kijelölték számára az utat. Aznap éppen egy hivatalba.
–  Rendszámtáblát? Egy biciklire? – hüledezett Horváth János. 
–  Igen, így van! – érkezett a válasz a plexi túloldaláról. Az ügyintéző hölgy szigorú arcán gúnyos mosoly futott át. –  Tudja Ön, Uram, hogy mennyi cserbenhagyásos balesetet okoznak gyorshajtó biciklisfutárok? Vadállat elektromos rolleresek? Önt még sosem döntötte le a lábáról a járdán holmi gurulós cipős suhanc? –  Szemét azonban továbbra sem vette le a monitorról, így olyan hatást keltett, mintha a monológ közben fia matektanárának vudubabájába döfködné éppen a tűt, amiért megbuktatta a felvételi évében. Az utolsó szónál annyira megemelte a hangját, hogy a hivatal felfigyelt a jelenetre. Ezt mintha az ügyintéző hölgy is érzékelte volna, mert a vudubabát félretéve végre Horváth Jánosra, és a körülötte állókra nézett. Elégedetten pásztázva az ingyen cirkuszra összeverődött közönséget, folytatta:
– Ezek csak száguldoznak, ahogy nekik tetszik! Védtelen gyerekeket, meg öregeket ütnek el, majd tovább hajtanak, és még csak fel sem lehet őket jelenteni! – bólintott bele a mondatba, és székét teátrálisan hátralökve a nyomtatóhoz lépett. – Na, ennek most vége!
–  Nem mondja, hogy a gurulós cipőre is kell rendszám? – érkezett dörmögve a kérdés Horváth János háta mögül. Úgy tűnt, hogy az ügyintéző hölgyből áradó szenvedély mást is felcsigázott.
–  Sajnos még nem – mondta az ügyintéző hölgy némi csalódottsággal. –  De remélem, hogy csak idő kérdése. Az Ön esetében – fordult Horváth Jánoshoz –, tíz-tizennégy munkanap. Majd saját válasza diadalmámorában visszaült a számítógépéhez. 
Horváth Jánosnak a döbbenettől a torkán akadt volna a sziporka, ha elég okos lett volna egy riposzthoz. Némi homlokráncolás kíséretében cikáztak a gondolatai. Két hétig nincs bringa? Hogyan fog Ilikével randizni? 
A beállt csendben a hivatalnak volt ideje visszafogottan felháborodni. Egy anyuka három kiskorú gyerekét figyelve sóhajtozott, azt latolgatva, hány rendszámot kell majd igényelnie a háztartásukban lévő közlekedési eszközökre, hogy kijusson a játszótérre. Egy sportos fiatalember a lábáról lecsatolt görkoriját mustrálta. Hova fér azokra egy rendszámtábla? A mellette álló fiatal lány felkacagott, majd úgy tett, mint aki valami vicceset olvas a telefonján és lopva visszadugta a fülesét. Volt némi halk morajlás is a terem közepén álló fikusz árnyékából, de a megérdemelt lincselés elmaradt. 
Horváth Jánosnak semmilyen ellenvetés nem jutott az eszébe. Ahogy így bambult maga elé, szeme megakadt az ügyintéző hölgy névtábláján.
–  És hogy néz ki ez a tábla, kedves Enikő? – majd zavarában az iménti váratlan rámenősségétől, lehajolt, és úgy tett, mint akinek azonnal meg kell igazítania a cipőfűzőjét. 
–  Ugyanúgy, mint egy autón, –  darálta a monitorba fúródva Bajor Enikő ügyintéző, akit szemmel láthatóan nem lepett meg ez a fajta bizalmaskodás, –  csak a színe a szokásos fehér, sárga, vagy zöldtől eltérően, –  kis hatásszünetet tartott, majd megnyomva az első szótagot, szinte súgva mondta, –  halványlila!
A terem hullámzott egyet. 
–  Milyen figyelmesen gendersemleges, lehetne halványkék vagy bugyirózsaszín is – jegyezte meg pikírten a fiatal lány, fel sem nézve a telefonjából.
Bajor Enikő felkapta a fejét, és megvető pillantást dobott a csipkelődő lány felé. Arcát a plexi nyílásához közelítve kisziszegett:
–  Hölgyem, Ön durva megjegyzésével aláássa a téma jelentőségét! Csak hogy tudja, hónapokig tárgyaltak a színről! – majd kicsit halkabban, ám tudálékosságából mintsem veszítve, igaz, már csak Horváth Jánosnak címezve, folytatta: –  Olvastam, hogy az utolsó fordulóban a halványlila úgy kerekedett felül a a világosbarnán, hogy utóbbin a kontrollcsoportok szerint nem látszottak elég kivehetően a fekete betűk. 
A lány leeresztette a telefonját és kivette a fülesét. Homlokát beárnyékolta a gyanú sötét fellege. Bajor Enikő vagy jó színésznő vagy elképesztően agymosott hivatalnok, aki egy korrupciós táblagyáros legújabb húzásához asszisztál, remélhetőleg, akaratán kívül.
–  Kérem, ellenőrizze az adatait és írja alá! – tolta Bajor Enikő Horváth János elé a kitöltött nyomtatványt.
Ennyi. A fikusz mögül nem ugrott elő kandi kamera, helyette a terem visszafojtott lélegzettel szánta szerencsétlen Horváth Jánost, aki az űrlappal a kezében, üres tekintettel nézett a bürokrácia halványlila tengerén tovaúszó romantikus kerékpártúrája után.  
– Majd toljuk Ilikével – mormolta orra alatt, miközben odakanyarintotta nevét a papírra.
–  Rendszám nélkül tolni sem lehet – vitte be a végső ütést Bajor Enikő, vészjóslóan felemelve a mutatóujját  –  A forgalom az forgalom, Uram, akármilyen lassan is vesz benne részt!
Horváth János letaglózva pislogott maga elé. A bürokrácia kiütéssel győzött, egy újabb vargabetűt püfölve Horváth János addig sem éppen egyenes életútjába. Hátratolta a székét, felállt, és leszegett fejjel felvette a kabátját. Kifelé menet, amíg tartotta az ajtót a vele éppen szembejövő anyukának, mert az udvariasságára nem lehetett panasz, még meg is fordult a fejében, hogy vajon a babakocsira is kell-e rendszám, és ha igen, milyen színű. 
Ha Horváth János annál a bizonyos észosztásnál egy kicsit erőteljesebben kiteszi a könyökét, vagy nem olyan magas az ingerküszöbe, esetleg a tudatát nem homályosítja el a belengetett két hetes kényszerpihenő Ilikével, talán visszahőköl az ajtóból a látványtól, ami távozásakor Bajor Enikő háta mögött feltárult. Ugyanis amint Horváth János elhagyta a termet, a hivatalban minden lefagyott. A gurulós cipős, az anyuka és három gyereke, a görkoris fiatalember, a pikírt lány, még a fikusz levelei is egy Bajor Enikő irányította gombnyomásra a hivatal élettelen díszleteivé váltak. A plexi mögött kinyílt egy ajtó, azon egy elegáns kéz nyúlt ki Horváth János igénylőlapja után. Az elegáns kezet egy VR szemüveges fej és egy öltöny követte. Hirtelen nem volt egyértelmű, hogy a kéz, a VR szemüveg és az öltöny egy testhez tartozik-e. 
–  Tessék, a legújabb beletörődő, –  mondta Bajor Enikő  – Amilyen könnyen lenyomtam a torkán a rendszámtáblát, biztosan nem fog gyanakodni. Ha őt is behúzod, nyert ügyünk van. Az új irányszám a 231, különben lehúzhatjuk a rolót. A múlt heti volt a 230., aki igába hajtotta a fejét, de igyekeznünk kell, mert már Mikulás van. 
A VR szemüveg bólintott és az elegáns kéz elvette a papírt. Horváth János személyes adatai felvillantak a plexin. Kirajzolódott születési helye, ideje, irányítószáma, panellakásának emelete és ajtaja, anyja neve, TAJ száma. Majd egy többváltozós egyenletben a számok és betűk egyvelege őrült táncba kezdett ezernyi ismeretlen útlevélszámmal, településnévvel, és, a kettes kezdőszámokból ítélve, női személyi számmal. Az egyenlet két oldala egyre inkább egyszerűsödött, kiestek bizonyos betűk, eltűnt pár szám. Egyszer csak a betűk mind az egyenlet bal oldalára vándoroltak át, H-O-R-V-Á-T-H-J-Á-N-O-S-P-A-P-P-R-E-N-Á-T-A, míg a jobb oldalon csak számok maradtak, 3-0-0-5-0-1. Bajor Enikő ránézett a plexire, odalépett a szekrényhez, és két, közepes méretű, halványlila rendszámtáblát emelt ki OA-AE-300 és AE-OA-501 felirattal.
–  Remek! – tapogatta meg a felségjelzést –  a microchipek a helyükön vannak. Nincs más dolgod, mint gondoskodni róla, hogy Horváth János és bizonyos Papp Renáta ezeken a koordinátákon legyenek még aznap, amikor átveszik tőlem új rendszámtáblájukat a biciklijükre. 
Az elegáns kéz feltolta a VR szemüveget. Egy fájdalmas arckifejezés és egy egekig szökő szemöldök tűnt elő.
–  300-501? Komolyan? Kunpeszér? 
–  Igen. – válaszolta Bajor Enikő. –  Van valami problémád?