Ádám a Kisföldalattin zötykölődve, unottan bámult a telefonja képernyőjére. Arcából nem sokat látott a külvilág, szemébe húzott kapucnijának-, illetve a száját takaró maszknak köszönhetően. A szerelvény éles csikorgásának hallatára nézett fel először, miközben a tömött jármű fékezve megérkezett a következő állomásra. – Bajcsy Zsilinszky út. – recsegte a hangszóró Szalóczy Pál jellegzetes hangján, minek kíséretében szétnyíltak a földalatti sárga ajtajai, szabad utat engedve az embertömegnek. Egy fiatal, kedves arcú lány volt az egyetlen várakozó felszálló utas, mindenki más leszállás közben tobzódott az ajtóknál. Szürke, térdig érő szövetkabátban ácsorgott, várva a szabad utat. Ádám akkor figyelt fel rá jobban, amikor észrevette, melyik könyv borítója lóg ki a lány félig nyitott táskájából. Ezer közül is felismerte volna. Gyerekkorában volt az első regénye, amit véletlenszerűen vásárolt egy könyvszekérnél. Jeffrey Archer: Párbaj című műve rejtőzött a táska mélyén. A jellegzetes, zöld keretbe foglalt kép, az égő szállodával és a marokba zárt pénzzel az első kiadásra utalt. Rajongott azért a történetért.

          Elmerengve a múltbéli emlékeken észre sem vette, hogy a fiatal lány őt figyeli, csak révült rendületlenül a félig látható könyvborítóra. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Pont olyan, mint amikor a víz alá merül az uszodában. Minden nagyon lassan és alig hallhatóan mozgott, úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Révülő tekintete tovább vándorolt a táska tartalmáról a hordozójára, vajon kihez kerülhetett a kedvenc műve. A két szempár találkozása szikraként gyújtotta lángra az üresen tátongó űrt a lelkük mélyén. Nehezedő mellkasuk gyötrően telepedett rájuk, fullasztó érzés járta át őket. Ádám zöldeskék szivárványhártyája szinte alig volt látható a hatalmasra duzzadt pupilláitól. Torkában lüktető szívének zakatolása szorongatta, még a maszkját is levette, hátha több levegőhöz jut. Csuklója felől rezgést érzett, ami elvonta a figyelmét a kora hajnali csodáról, amit a Kisföldalatti „Bajcsynak” csúfolt rejtett zugában talált.

          „Figyelem! Hirtelen emelkedő pulzusszám!” Ez volt olvasható a fiú okosórájának lapján. Összeráncolta szemöldökét, ki is kapcsolta a készülékén az értesítést. Keresni kezdte ismét a lányt, aki korábban a megállóban várakozott, de nem látta sehol. – Felszállt volna? – Forogtak a gondolatai. Miközben továbbra is zavartan nézelődött, egy rövid, három szólamú dallam csendült fel, recsegő hang kíséretében. – Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak! – A bemondó hangja után irritáló berregés közben a metró ajtajai bezárultak. Ádámon eluralkodott a kétségbeesés, míg meg nem pillantotta a másik szerelvényben a lányt. Amikor ismét összenéztek, mindketten zavartan elmosolyodtak. A fiú még egy félszeg integetéssel is megpróbálkozott, amire egy zavart szemlesütés és pironkodás jött válaszul. Kínzóan hosszúnak tűnt a következő állomás, ahol Ádám azt tervezte, hogy átszáll a másik szerelvénybe a lány mellé. Nem is tudott várni addig, hirtelen jött gondolattól vezérelten benyúlt a kabátja belső zsebébe és elővette a telefonját. Egy applikációt keresett. Meg is nyitott egy sárga fogaskerekekből kirajzolódó, szív alakú ikont, aminek a neve „meet-u” volt. Amíg a töltőképernyő volt látható, addig a lány felé fordította a telefonja képernyőjét. Ezt az applikációt a fiatalok körében mindenki használta. Az volt az újítása a legtöbb párkereső programmal szemben, hogy egy mesterséges intelligencia szűrte a találatokat, és algoritmusok sorozatával előre megjósolta, mennyire illenek össze belsőleg is az adott párok. Ennek tükrében tett ajánlást a felhasználóknak. Az első randi helyszínét is kijelölte, megtippelte a várható élettartamát az esetlegesen kialakuló kapcsolatoknak, de még a jellegét is, illetve a prémium felhasználók még a szexuális koherencia szintjét is láthatták, mielőtt bármilyen fizikai kapcsolatba kerültek volna egymással. Az applikációnak volt egy lokális keresője. Ezt az opciót leginkább szórakozóhelyeken, rendezvényeken kapcsolták be azok, akik nyitottak voltak ismerkedésre az adott helyszínen. Ádám erre próbált célozni, mikor mutatta a képernyőjét a másik szerelvényben utazó felé. Megnyitotta a keresőt, beállította a távolságot maximum 10 méterre, majd ismét a lány felé fordította, aki reakcióként, kicsit elpirulva a táskájából kivette a telefonját és nyomkodni kezdte.

          Szerelmes hősünk izgatottan várakozott, közben egy rövid értesítés érkezett az eszközről. - Találat! Eredmények elemzése folyamatban. – Ez a felirat volt olvasható a telefonon. Izgatott várakozása közepette észre sem vette a fölé magasodó alakot. Csak azután fordult meg, miután a fiatal teremtés a másik szerelvényből kissé kétségbeesett arccal mutogatni kezdett felé. Zavartságában forgolódni kezdett, ekkor pillantotta meg a veszély forrását, aki monoton, mélabús hangon zengett. – Jegyeket, bérleteket. – Ádám benyúlt a kapucnija alá, kivette az egyik fülhallgatót a füléből és felnézett a megkülönböztető karszalaggal díszített robusztus teremtésre, akihez így szólt:
-Tessék?
-Mondom jegyeket, bérleteket.
-Nem kérek, köszönöm.
-Nagyon vicces fiatalember. Érvényes jegyet vagy bérletet kérnék ellenőrzésre!
-Elnézést, félreértettem, tessék parancsolni.
Ádám a kisebb színjáték után az óráján megnyomott egy gombot, aminek a hatására egy QR kód jelent meg a kijelzőjén. Az ellenőr felé fordította, aki a nála lévő szerkezettel ellenőrizte, közben hamiskás mosoly húzódott a szájára. – Ez a bérlet a tegnapi nap folyamán lejárt. – jegyezte meg a fiú felé fordulva. – Helyszínen fizeti a bírságot vagy utólagos rendezést szeretné választani? – szegezték a kérdést a fiatalnak, aki nagyot sóhajtott az imént hallottak miatt. – Nem tudunk esetleg kitalálni valamit? Teljesen kiment a fejemből, hogy most jár le. – kérdezett vissza az ellenőrtől. A nagydarab, kék kabátos férfi gyanúsan körbepillantott, és halkan így szólt: - Írok egy helyszínit, adjál ötezret, és azzal tudsz ma utazni. Jó így? – Ádám egy ideig meg sem tudott szólalni. Nem gondolta, hogy van reális esélye bármilyen jellegű vesztegetésnek, de úgy érezte, élnie kell a felkínált lehetőséggel. – Jól van, írjuk. – szavai közben kelletlenül előtúrt egy sárga színű papírpénzt, amit átnyújtott. Az ellenőr nem vette el, csak alig észrevehetően az alkarjával visszatolta, miközben fel sem nézett, csak vadul körmölt egy büntető cédulára. Miután elkészült, átnyújtotta, és csak ezután vette el a pénzt egy kacsintás kíséretében. – További kellemes utazást kívánok! – ezzel lezártnak is tekintette az iménti folyamatot, és máris a következő utazó felé vette az irányt.

          A fiú zavartan fordult vissza, illetve először a telefonja felé. Az applikáció azóta is forgó fogaskerekekkel jelezte, még dolgozik a párosítási folyamaton. A szerelvény közben begurult a következő állomásra. Ádám látta, hogy a lány is leszálláshoz készülődik. Izgatottan felpattant és kicsit megigazította ruházatát, még a kapucniját is levette. A le- és felszálló tömeg sodrásában keveredtek az Opera nevű megálló sárgás padlójának közepére. Lassan kiürült az egész terület, a metró szerelvény is elhagyta az állomást. Csak ketten álldogáltak egymással szemben zavartan, a fehér csempék ölelésében. – Szia! Ádám! – fiatal hősünk ennyit tudott kipréselni magából, közben a lány felé nyújtotta a kezét. – Szia! Engem Évának hívnak. – kínosan ácsorogtak, míg Éva egy gyors kézfogással próbálta oldani a helyzetet. Abban a pillanatban, ahogy összeért a kezük, mindkettőjük készüléke egyszerre jelzett. Lenéztek a telefonjukra, amin ugyanaz az üzenet villogott: 
Párkapcsolat esélye: 6%
Szerelem esélye: 0% 
Az alkalmazás rideg eredménye tükröződött a szemükből. Szorongó érzéssel, keserű csalódottsággal engedték el egymás kezét, végül egy halk „Örültem” közepette Éva máris sarkon fordult, és a lépcsők felé sietett szótlanul. Ádámnak annyi ideje sem volt, hogy darabokra hulljon a szíve, már köddé is vált a hajnali látomása a város ébredező morajlásában. Ezután boldogtalanul éltek, amíg meg nem haltak.