Glückwunsch! Deine Unterstützung wurde an den Autor gesendet
Pólya Zoltán (Csenyéte) - Emilien és Zola

Pólya Zoltán (Csenyéte) - Emilien és Zola

Veröffentlicht am 17, Feb., 2023 Aktualisiert am 17, Feb., 2023 Kultur
time 10 min
0
Liebe ich
0
Solidarität
0
Wow
thumb Kommentar
lecture Lesezeit
0
Reaktion

Auf Panodyssey kannst du bis zu 10 Veröffentlichungen im Monat lesen ohne dich anmelden zu müssen. Viel Spaß mit 9 articles beim Entdecken.

Um unbegrenzten Zugang zu bekommen, logge dich ein oder erstelle kostenlos ein Konto über den Link unten. Einloggen

Pólya Zoltán (Csenyéte) - Emilien és Zola

Bőgők érted én már minden éjszaka. Hiába kérleltelek, hiába rimánkodtam, nem hittél nekem. Szülni kellene valami újat és szépet, nemeset, a hazugságoktól távol lévőt és megtisztítottat! Ott van, ott fekszik már előrehaladott állapotban a méhedben gyenge és esetlen magzatod, de te még most is vonakodsz őt világra hozni, mert az utóbbi időkben már csak áltattattad és becsaptad magad az örökös hazugságaiddal. Ó, hogy fenik rád és a születendő új életedre is a hiénák a fogukat! Ott lesnek és ólálkodnak körülötted most is a kórházi ágyadnál, becsapnak pillantásaikkal, szavaikkal, no meg bonbonokkal és csábos ajánlatokkal hízelegnek és dörgölőznek neked. Miért nem hallgattál rám eddig te kedves és szerelmetes lány? Én esetlen, beteg, aki vesegörccsel ébred, s gyomrában egész nap ott a félelem és az izgalom, sietnék hozzád, talán még nem késő, megértetni veled, ne hallgass többé a kétes ajánlatokra! Oda ne add gyermekedet a hazug hiénáknak! Emlékszel hová járkáltál és kihez mentél örökké kinn az éjszakában? Hiába mondtam, ne higgy a fényeknek, Emili, mert azok lelkedbe marnak, elszédülsz, mámorossá leszel, s visznek a hiénák, ragadják el testedet. Ó, én Emilim, te, aki követtél és sokszor leültél mellém és figyeltél, lested mozdulataimat és gondolataimat, mégis megtorpantál volna, megrettentél volna a gondolataim súlya alatt? Most is hasítanak belém ígérgetéseid és hitegetéseid, ha rájuk gondolok. „Igen, Zola! Ígérem nem merülök el az éjszakában!” Talán már menthetetlenül benned a fertő, szép Emili.
Most gyújtottam lámpát, hogy a gondolatot mégis ébresztgessem magamban. Újra és újra meg kell próbálni. Nem, nem engedhetem el a kezedet! A végsőkig, a gyermeked születéséig és még tovább veletek lenni, hogy egyszer majd észrevedd a szemében a jóságot, a szelídséget és az értelmet. Akkor majd végre eljut hozzád a belátás ereje is, hogy nem volt hiábavaló a küszködésed. Putris gyerek lesz? Na és kit érdekel! Szégyellenéd őt kocsiban tologatni a körúton, mint ahogy a hasadat is szégyellted. Csak nehogy lássa más a szép állapotodat! Kabátban jártál még a nyári melegben is. Akkor inkább add nekem őt, ha mégse vállalnád! Neked a fényes éjszakai forgatag hiányzik, meg a mámor, Emili? Mit csinálnál ott a gyermekkel a karodon, ha megszülted őt? Figyelj most kérlek, rám Emili! Tudom, hogy hallasz engem és érted minden szavamat és gondolatomat még a szülés előtti pillanatokban is. Szöktetni foglak. Igen, a gondolatom erejével a legtisztább és legszentebb helyre. Az asszisztens már ott sürgölődik melletted. Rákapcsoltak valami fájdalommérő műszerre. Izzadsz és reszketsz mert nem tudod, meddig fog tartani a vajúdásod. A szülés után kimerült leszel majd a fáradságtól és édes álomba merülsz. Közben elragadhatják gyermekedet. Nem, azt nem lehet! Oda kell érnem még mielőtt végeznének veled! Valamit kitalálok, megszöktetlek benneteket, ha kell, mielőtt végleg rabul ejtenek és felfalnak.
Látod Emili, már itt is vagyok a szokott helyünkön, a kávéházban! Még gyorsan iszom egy laktózmentes kapucsínót. Emlékszel rá? Szemben ültél velem a legutóbb is, némileg mámorgőzzel a fejedben, ám végre megnyugodva, de én tudtam, te egyre csak arra gondolsz, mi legyen az újabb hazugságod. Cibáltam volna a hajadat, csaptam volna bele a szépséges arcodba, mert csak a műszempilláid és a megnyújtott körmeid mutogatásával voltál elfoglalva. „Legalább valamelyik dögnek kikapartad a szemét?!” Kiáltottam rád. Láttam, az egyik ujjadról, mintha már lepattant volna a csillámozás. Azon az éjszakán, biztosan vad csapkodásban, forró tülekedésben lehetett részed, mert annak a nyoma ott volt a körmödön is, és a tűnődő, bájos arcodon is. Érdekelt az téged, hogy hányadik hónapban voltál éppen, hogy veszélyeztetett lettél?! Jöttél nekem valami fiúval, aki lakást, meg egyebeket, és autót, meg egy tengerparti nyaralást ígért neked, de a gyermek az neki se kellett, mert hazudtál neki, hogy ő nemzette. A fiú sejtette már az igazságot, hogy csak úgy szórakozásból jöttél össze valami fenevaddal az éjszakában. Különben ez a kávéház is, ahol többnyire egymás lelkét figyeltük, már ez is egészen fűtetlen kezd lenni. Körös-körül bombák zúgása és repeszek csapkodása, azon gondolkodtam még mielőtt ide jöttem, hogy miként is fogok birokra kelni a hiénáiddal. Tudod, ők egyáltalán nem szeretik a gondolatot meg az őszinteséget, az igazságot.
Látod, Emilim ezek a bitangok kiszagoltak engem is. Ki kell őket játszanom, hogy bejussak hozzád, s ott legyek melletted vajúdásod pillanatában. Már jó ideje itt türelmetlenkednek és alig várják, hogy kilépjek. Az egyik beste dög kopogtatja is az ablakot, meg rákarcol valamit a projektorával. Tudod olyan chip van a szemébe kasírozva, amivel – ultraerős fénnyel – ki lehet vetíteni a napi aktualitásokat, jóságokat és hazugságokat. Szépen és gondosan lehet a szivárványhártyára ráragasztani az ilyet, mint ahogy a körmös építi föl neked a karcsú ujjad végére a műkörmöket. Ez a sarlatán macskapofájú egy csodás világmegváltó dologról prezentál itt nekem. Talán meggyőzni akar. Nekem épp elég egy hétbés ceruzacsonk, hogy száguldjak a magam papírlapján, ha le akarom írni a késztetéseimet és aggódásaimat.
Fáztál akkor is. Láttam, hogy vacogtál drága Emilim. Lila volt az ajkad. Hiába mondtam neked, hogy melegebb kabátot vegyél, ne azt a könnyűt viseld télen is! A kéj jobban csábított mindennél. A melegség hiányzott? Forrón öleljenek azok a kutyák? Én meg mire megyek az eszméimmel? Mintha az író nem merítkezne meg a fertőben és a vad dülekedésben? Volt benne részem, de mit tudom én meddig jutottam el benne. Nem érdekel, mert most csak te vagy a fontos és a megszületendő babusod. Nézem hosszan a szemed most is, mert mi mást nézhetnék? A baloldaliban ott van az az érpattanás. Az a jel, a te ékességed, ami a horoszkópodra, a skorpió karjára utal. Ez a te különlegességed, Emili. Erre gondolj, amikor megindul a szülés. Hallom és érzem, hogy jönnek fájásaid, kibírhatatlanul, szinte belerokkansz. Most fogom magam és lerohanok a mélybe, egyenest le a város alatti csatornába. Amíg én lenn vagyok és átvágom a hazugságok összes kábeleit, kiengedem a csatornába az összes szennyet, a beteg és megromlott gondolatot, te csak a skorpiódat járd körbe újra. Repülj föl egyenest a szeméhez. A megtisztulás útját járd körbe újra és újra. „Könnyen beszélsz Zola!” Most miért nézel rám ilyen rondán, Emili? Mondtam, ha meglátod a skorpió szemét, akkor abban a pillanatban minden testi érzés, és minden kínlódásod megszűnik. A test szenvedését és annak minden poklát éled most át, de a gondolat, ha tiszta és őszinte, akár csak egyetlen pillanatra, akkor képes leszel a felemelkedésre. Lelked és értelmed teljes megtisztulást fog nyerni és megmentheted magad és gyermeked. 
Engem azonban most mindennél jobban izgat, hogy lejussak végre a hazugságok kábelrengetegéhez. Ezek meg jönnek, drónokkal támadnak, iszonytató lármát csapnak. Emili, ha látnád milyen szép fehér itt minden a hótól, de nincs időm benne gyönyörködni. Emlékszel a hegyi túránkra? Kínnal és nagy keservek közepette értük el a csúcson lévő menedéket, de reggelre minden kitisztult és végre láthattunk egy csillogó és megnemesedett világot.
Na most behúzom magam után a csatornafedelet, és lenn is vagyok a csatornában. Némi fény azért szűrődik be az utcai lefolyórácsokon át. Előttem lógnak a hazugságok kábelei. Végzek mindegyikkel. Látnád Emili, hogy lüktetnek, mintha vér pumpálódna bennük. Szét húzok egyet, aztán még egyet, és így tovább. Iszonytató a lézeres mocsok, s ami ömlik kifelé az már szinte fojtogat. Bejutottak a hiénák is, és támadnak rám végem drága Emili. Nem jutok el hozzád! De te merre jársz? Hová visznek? Túl vagy már a nehezén? Végre kinn vagyok, kinn vagyok és hallom még kiabálsz. De egy egész hadsereg rohanja meg a kórházat. Képtelenség, hogy feljussak hozzád elállják az utat. Teljesen meg vannak maguk is zavarodva, mert az agy hibás jeleket küld nekik. Velem már nem is foglalkoznak. Rohanok föl hozzád, Emili! Mindjárt ott vagyok a szülészeti osztályon. Alig kapok levegőt, fönn vagy a harmadikon. Már látlak. Ott van, ott van kezedben végre a gyermeked. Látlak benneteket. Emili, te miért nem figyelsz rám?! Figyelj már rám! Örjöngök és csapkodok dühömbe. Hát mégis beengedted magadhoz az igaztalanokat? Ki az ott melletted? Ki az a férfi? Világos kék öltönyös, tulipánokkal ékes a nyakkendője. Most valami papírt aláírat veled. Lihegve, szűkölve, csapzottan állok veled szemben. Legyen ennek vége! Menj Emili, ne is lássalak többé! Leemeltem a poroltót, és dobom rá a szülészeti osztály ablakára, s az milliárdnyi apró darabra hullik, s az üvegszilánkok engem is kaszabolnak, s már nem érdekel mi van ott benn. Ha kell hát vetem le magam a mélybe. De az őrületes robaj után nincs semmi előttem, egy hatalmas nagy űr tátong előttem, iszonytató feketeséggel, mely húzna magával. Reménykedtem és hittem, hogy segíthetek neked a gondolat erejével. Egyetlen halvány fénypont villódzik a távolban, s én vetem magam rá, hogy öleljen végleg magához az igazság skorpiója.

lecture 125 Aufrufe
thumb Kommentar
0
Reaktion

Kommentar (0)

Dir gefallen die Artikel von Panodyssey?
Unterstütze die freien Autoren!

Die Reise durch dieses Themengebiet verlängern Kultur

donate Du kannst deine Lieblingsautoren unterstützen

promo

Download the Panodyssey mobile app