Amikor felhasították a bálna hasát, sűrű, fekete lé ömlött a macskakőre, illattalanul szivárgott a repedésekbe és befogta a közel állók cipőjét. Majd emberek léptek elő a bálnából, hunyorogva körültekintettek a téren és kidülledt hassal szürcsölték a levegőt.

-Ez a már a negyedik a hónapban- mondta a barista egy pohárnyi papírszívószál felett és felmutatta az összeszúzott bal csuklóját. Eltúlozva megborzongtam pedig láttam már összetört végtagokat bőven.

A pékségbe mentem reggeliért mert az összes itteni kaja olyan mintha nyers, de közben porhanyós halat ennél és erre tessék, ezt kapom. Az égből egy hatalmas tintahal. Először azt hittem, hogy esik mert nedves lett az arcom, odanyúltam hogy letöröljem és megláttam hogy tinta. Aztán minden elsötétült. Szerencsém volt, hogy nem álltam egy fél méterrel arrébb, biztos agyonnyomott volna. El tudod ezt hinni?

Mivel tudtam, nem kellett elhinnem. Szinte mindennapos lett, hogy egy olyan megzavarodott élőlény zuhanjon a főtérre aminek vízben kellene úsznia, nem levegőben.

Először csak pontyesőt kaptunk; az emberek kifordították az esernyőjüket és összegyűjtötték a halakat mielőtt földet értek volna. Még örültek is; csak nyaraláson eszik az ember ennyire friss halat, egyenesen a felhők közül.

Pár napra rá néhány delfin következett; az emberek itt már sikongattak és imádkoztak, néhányan pedig csak lefeküdtek és várták az égi büntetést. Sáskákat évek óta senki sem látott, jók lesznek a delfinek is.

De semmi sem végzett akkora pusztítást mint a reggeli bálna, ami négy embert is összenyomott (csak egy előtt állt fényes jövő közülük).

Újdonságként hatott, hogy a szerencsés túlélők ezúttal hangokat hallottak a vastag hús mögül, úgyhogy az odaszalajtott hentes segítségével felvágták a döglött állatot. Emberek bújtak ki belőle, néhány halász gumicsizmában, pár öltönyös üzletember és két tanár is, egy zaklatott osztállyal egyetemben. Amikor hozzászokott a szemük a napfényhez, útbaigazítást kértek a legközelebbi vonatállomásig és rosszallóan ciccegve továbbálltak. Már a helyi tévét sem izgatta a dolog, a halak még főműsoridőt kaptak, a delfinek már csak egy említést, a bálna pedig egyelőre semmit. Az emberek nem erre voltak kíváncsiak.

-Az egész a tornádók miatt van- bizonygatta a közlékeny barista.

-Dehogyis- szólt közbe egy napszemüveges férfi - Azért van mert minden kiszárad, kivéve a víz, ami nedvesebb lesz. Ezért katasztrófa, minden eggyel rosszabb.

-A víz nem lesz rosszabb attól, hogy nedvesebb lesz. És hogy magyarázza meg a repülő állatokat?

-Tokióban teknősök repültek-jött a gyors válasz-Nálunk miért nem? A szárazság miatt meg mert minden melegebb!

Látványosan feltettem a fejhallgatóm, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy részese vagyok a szenvedélyes vitának és végigpörgettem az instát bálnás képek után kutatva. A legtöbb ismerősöm már közzétett néhány posztot az állabálna és whallenge hashtagekkel; új kihívás, hogy feltöltesz egy képet ahogy a kiterült bálna pózát utánzod. Nem voltak rossz próbálkozások, de valami mindegyikből hiányzott; talán az, ahogy az emberek előtörnek a rothadásnak induló húsból és félretolják a tömör súlyt. Gyorsan írtam egy üzenetet a nővéremnek, hogy kölcsönvehessem az ikerbabáit egy fotó erejéig; a hosszú kék ruhám, némi művér és a gyerekek, mint a két tanár biztos győzelem.

Azonnal válaszolt.

Okéoké de látod neten, hogy mi van?

Sokan hallják ah a bálna üvölt

Vagy énekel asszem, éneklésnek hívják

Ildi is épp most írt, nyitva volt a konyhaablaka és egyszer csak meghallotta

Durva cucc

Lerángattam a fejhallgatómat, de a kiabálássá fajult vitán "csak azért mert megszoktad, még nem normális, te szerencsétlen" és a kávégép szürcsögésén túl nem hallottam semmit. Ha a bálna énekelt is, hozzánk nem jutott el.

De valami nem hagyott nyugodni. Sosem tartottam magam katasztrófa turistának, nem buszoztam el a sivataggá vált városokig, nem fizettem ki a méregdrága belépőt, hogy megcsodálhassam a világ utolsó méheit, sőt! Amikor egy földrengés magába szippantotta a külvárost, a kollégáimmal ellentétben nem jelentettem beteget, hogy megnézhessem a pusztítást. A katasztrófák intimitása mindig zavarba hoz.

Most azonban látni akartam, mi maradt a bálnából.

Kibattyogtam az utcára és elindultam a balszerencsés főtér felé. Egyre több üzlet tátongott üresen, kiadó felirattal a kirakatukra ragasztva; áldozatai az aláhulló óceánnak. Az utcát beborította a majdnem tökéletes csend, csak halk rádió duruzsolás hallatszott egy résnyire nyitott ablakból, de bálnaüvöltés, vagy esetleg bálnaének nem. És itt akár meg is torpanhattam vagy akár sarkon is fordulhattam volna és már otthon, a majdnemkényelmes ikeás olvasófotelemből rágódhattam volna azon, hogy miért vonzott magához a bálna. De csak továbbmentem, mint aki bátor, mint akinek célja van, mint aki akar valamit, amíg ki nem értem a szűk utcából előtörő, széles főtérre.

A bálnának már csak a helyét találtam, megszáradt vér és sűrű, fekete folyadék terítette be az összezúzott macskaköveket. Itt-ott üvegszilánk csillant közöttük, gondolom egy szerencsétlenül járt szemüveg maradéka.

Rajtam kívül senki sem lézengett a téren, de sejtettem, hogy a bálna miatt feléledő óvatosság legfeljebb egy napig tart majd, utána az emberek visszatérnek a koràbbi medrükbe, hogy tovább vájják azt, függetlenül attól, hogy mi történik közben a parton.

Egészen a vérfolt szélére vonzott a látvány és lepillantva elkapott az elkerülhetetlenség illúziója, de az ismerős belenyugvás helyett most csalódottság kapcsolódott hozzá. Meg talán egy leheletnyi düh.

Estefelé, amikor beugrottam a nővéremhez vacsorára, a bálna énekelni kezdett. Ritmustalan volt, halk de kitartó, pár másodperces szünet után folyton újrakezdődött. Ismerősen üvöltött, úgy, mintha elvettek volna tőle valamit. A nővérem párnát szorított a fejére, hogy tompítsa a hangot, én pedig feltettem a fejhallgatóm, de hiába; az ének nem engedte, hogy kiszűrjék. Pár napig a város átengedte magát a káosznak, senki sem tudott dolgozni, pihenni, aludni, enni, még könyörögni sem, hogy érjen véget a kínzás. A negyedik napon végül a kormány segítséget küldött: azt hittük, hogy megkeresik a bálnaének okát, de az túl költségesnek bizonyult, így csak speciális füldugókat osztogattak, amik a megkönnyebbülés sekély csendjével burkolták be az embert.

A város turistalátványosságot csinált a bálnaénekből, a hangot kulcstartókra, naptárakra és zenedobozokra fordították, a főteret pedig véglegesen lezárták. Két héttel később halk placcsanásokkal medúzák zuhantak a szétzúzott macskakövekre, de ezeket már könnyű volt eltakarítani.