Ha Dr. Szaszkó-Lépyn múlna, senkire sem azzal a furcsa fintorral nézne. A legtöbben a klinikán megijednek tőle: azt hiszik, hogy az igazgató úr folyton elégedetlen valamivel, csak nem mondja. 
Pedig arról van szó, hogy a Ripperék házassága miatt görcsbe álltak az arcidegei. Ők Dr. Szaszkó-Lépynek mindig arról panaszkodtak, hogy rossz szemmel néznek a másikra. Nem csoda, hogy az első vizit után felvette őket páciensnek.
Az igazgató urat a páralakító sebészetben mindig is a szemműtétek érdekelték. Szerinte az összes veszekedés oka, hogy a másik szemében nem tetszik valami. 
Ez viszont általában tudattalan folyamat, Dr. Szaszkó-Lépynek épp ezért tetszettek meg Ripperék. „Rossz szemmel néznek egymásra! Mintha maguktól rájöttek volna, hogy valójában mindig csak szemet kell találni a párunkhoz!” – mondta az igazgató úr, első látásra Ripperékbe szeretett. Aki nem a páralakító sebészeten dolgozik, ezt nehezen érti. Mi nem csak felvesszük, de meg is válogatjuk magunknak a pácienseket. Egy betegpár kiválasztása olyan, mint maga a párválasztás. Elvégre azért műtjük őket, hogy megszeressék egymást: ha mi nem tudunk kettejükbe szeretni, a saját munkánkkal sem leszünk elégedettek.  
Dr. Szaszkó-Lépynek az lett a tragédiája, ami az ilyen szerelmeknek mindig: éppúgy nem illett Ripperékhez, ahogy Ripperék egymáshoz.
Az igazgató úr viszont makacs természet, mindent azért csinált, hogy az érzéseit igazolja önmagának: ez a diagnózisokra is kiterjedt. Ripperék panaszkodhattak, amire akartak, az lett a betegségük, amit az igazgató úr kitalált nekik.
Szó, mi szó, az ilyen diagnózisoknak van egy előnye: az orvos mindig aszerint kezelheti a betegeit, ahogyan neki tetszik. Dr. Szaszkó-Lépy így először a rutinműtéttel próbálkozott. Egyszerű az eljárás, az igazgató úr nekem is megengedte, hogy a látóidegeket újrakössem a jobb szemekben, miután kicseréltük őket Ripper Konrád és Ingrid között. 
A lényeg, hogy a pácienseknek a másik arcán kell látniuk a saját szemüket. Az igazgató úr szerint ez megnyugtatja az ösztönöket. „A veszekedés azt jelenti, hogy félünk a párunktól” – mondta, miután feszesre húztam Ripper Konrádban a látóideget – „A félelem pedig jelet keres a másik tekintetében. Az is megrémiszt minket, ha nem tudunk kiolvasni belőle semmit. Ezért fontos, hogy már csecsemőkorban sokat nézzünk tükörbe: egész életünkben csak a saját szemünkről tanuljuk meg, hogy ami amögött van, attól csakugyan nem kell rettegni.”
Dr. Szaszkó-Lépy arcán akkor jelent meg a féloldalas fintor, amikor Ripperék egy hét múlva visszajöttek.
Egymás szemével sem néztek szívesebben a másikra. Ingridnek ugyan tetszett a férje új tekintete, meg is dicsérte, milyen szépen kerekedik a saját pupillája Konrád szemüvege mögött. De hiába: azt már önmagának nem tudta megbocsátani, hogy a férjén bármi is tetszik neki. Az elégedetlenségét rögtön férjére vetítette: „miért húz fel Konrád egyáltalán szemüveget? Mindketten tudjuk, hogy engem biztos nem akar látni!” Ripper Konrád felemelte a mutatóujját, ösztönösen közbe akart vágni, de hirtelen rájött, hogy ebben az egy dologban véletlenül egyet ért a feleségével. 
Ahányszor visszajöttek, egyre világosabb lett: Ripperék egyáltalán nem tudták tudattalanul figyelni a másik tekintetét. Mindig kerestek benne valami nyugtalanítót, ha pedig nem találtak, a saját látásuktól kezdtek rettegni. 
Dr. Szaszkó-Lépy nem keresett hozzájuk más páciensektől szemeket. Régivágású páralakítóként azt az elvet követte, hogy csak is a házastársakon belül szabad rendezni a szerveket: „amit Isten egybekötött, orvos szét nem választhatja!” Elkezdett Ripperék szemeire úgy tekinteni, mint egy-egy gömbalakú tortára: középről indulva egyforma méretű cikkelyekre metszette őket. A cikkelyeket újra- és újrarendezve mindig más szemeket állított össze a férjnek és a feleségnek. 
Volt egy vita, amire Ripperék minden műtét után visszatértek: nem tudtak megegyezni abban, hogyan látták meg először egymást. 
Ahogy Dr. Szaszkó-Lépy cserélgette köztük a szemcikkelyeket, úgy állított mást és mást Konrád és Ingrid. Egyikük rendszerint onnan indult, hogy Ingrid apjának volt egy vállalkozása: a Ripper-látszerészet. Erre a másik válaszolt: nem, az a Ripper Konrádé volt, vagy az apjáé, akit egyébként szintén Konrádnak hívtak. Ingrid ez esetben úgy jött a történetbe, hogy bement hozzájuk szemüveget csináltatni, a látáspróbát pedig Konrád végezte, aki hol optikustanonc volt, hol végzett szemész. Abban az egy dologban egyet értettek, hogy valamelyikük szemüvegen keresztül nézett először a másik tekintetébe. De az igazi vita csak ott indult, hogy melyikük esett szerelembe első látásra: ezen úgy össze tudtak kapni, mintha az összes vitájuk ennél a kérdésnél kezdődött volna.  
Dr. Szaszkó-Lépy, ahogy minduntalan hallgatta az ismerkedéstörténetet, jobb arcfelén görcsösen feljebb húzta az ajkát, a balon pedig lejjebb. Ripperék egyre rövidebben beszéltek. Látásuk széttöredezett, a vita rendszerint úgy zárult köztük, hogy sűrűn pislogni, majd könnyezni kezdtek, mintha a szemük meg akart volna szabadulni valami muslicától vagy idegentesttől. 
Azt hiszem, Dr. Szaszkó-Lépynek az tetszett igazán, hogy Ripperék szerelme éppen az első pillantásig tartott: egyedül abban a pillanatban nem féltek egymás tekintetétől, amikor a legtöbben a másik szemébe is félnek nézni.
Tartottam attól, hogy az igazgató úr belefásul Ripperék kezelésébe. Világos volt: sose tudják úgy megszeretni egymást, ahogy Dr. Szaszkó-Lépy szerette őket, ez a páralakító sebészeknél a legegészségtelenebb kapcsolat. 
Ripperék viszont megleptek minket egy közös kislánnyal. Biztos vagyok benne: a gyerekvállalással valójában a saját házasságukat akarták büntetni. Azt gondolnánk, hogy ha két ember mindig ellentétesen látja a világot, akkor ketten együtt lefedik a valóságértelmezések teljes halmazát. A kis Lili viszont, amint megtanult beszélni, egyfolytában talált valamit, amivel egyik szülője sem értett egyet. 
Egy matematikus úgy illusztrálná, hogy a szülők véleménye akármilyen témában úgy viselkedett, mint két merőleges: kimetszett egy gondolati síkot. Erre a síkra egy harmadik merőlegesként jött Lili: kifejezhetetlenül Konrádból és Ingridből. 
Az ismerkedéstörténetben például konokul állította a kislány, hogy az apja nem volt sem optikustanonc, sem szemész, amikor először látta az anyját: „Az apu szemüveges, nem az anyu: miért az anyu akart volna szemüveget csináltatni az apuval?” Lili úgy mesélte a történetet, mintha mindent a saját szemével látott volna. A szülei felocsúdtak a fásulásból: azon már ketten vitatkoztak a lányukkal, hogy ő vajon az ismertségük előtt, vagy után született-e. 
Dr. Szaszkó-Lépynek eközben már nem csak oldalra, hanem előre is görbülni kezdett az ajka. A száj viszont nem tudta eldönteni, hogy a harmadik dimenzióban milyen irányba álljon. Én esküszöm, hogy az a furcsa, csücsörítésszerű mozdulat enyhén jobbra és lefelé húzza az ajkat, de ahányan vagyunk az osztályon, annyiféleképp látjuk. 
Nem kell tehát rettegni attól a fintortól. Első látásra megijeszt, de ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint bárki tekintetéhez. Aztán, ha sokáig nézzük, ezzel a szájtartással is az lesz, hogy csak veszekszünk rajta.