Vincze Bence - Ahol a vonatok születnek
Auf Panodyssey kannst du bis zu 10 Veröffentlichungen im Monat lesen ohne dich anmelden zu müssen. Viel Spaß mit 9 articles beim Entdecken.
Um unbegrenzten Zugang zu bekommen, logge dich ein oder erstelle kostenlos ein Konto über den Link unten.
Einloggen
Vincze Bence - Ahol a vonatok születnek
– Grüßgott! Papiere bitte! Danke! – Apa végig hallgatott, miközben robotikus mozdulatal nyújtotta át az osztrák határőröknek az iratait. Nem tudom, hogy azért, mert igazából soha nem tanult meg németül, vagy azért, mert már a munkán járt az esze. Ilyenkor, ha a tulwitzdorfi üzembe ment dolgozni, már jó előre készült lélekben a megfeszített, éjjeleken át tartó melóra. Olyan volt, mintha valami titkos bevetésre készülne, de minden kollégája és barátja, akit valaha belerángatott a vasúti munkába, így viselkedett ezeken a jeles alkalmakon. Egyszer anya azt mondta neki veszekedés közben, hogy úgy néz ki, mint aki embert készül ölni. Pedig pont, hogy nem a halálról szólt ez a munka, teremteni mentek, és erről apa mindig úgy mesélt, mintha valami különös bibliai sztorit próbálna megtanítani nekem.
A hátsó üléseken a három vasutas barát is előre adta az iratait, Atti, Guszkó, meg az Öcsi. Ők is hallgattak, németből egyikük sem volt éles, de a vasúton igazi legendának számítottak. Atti a volt vezérigazgató fia, nagydarab, közel 150 kilós ember, meglett korára is punk, és bárkit képes volt a sárga földig leinni, Guszkó szőke, sármos, fehér, feszülős pulóveres fazon volt, csak elbutította az állandó ivás. Öcsi apám unokaöccse, sokat beszélt, mindent el tudott adni, de a rossz házassága idegbeteggé tette. Apa volt négyük közül a legokosabb, sokkal többre is vihette volna, és a vasúton is igazi karrierista lett belőle, csak azok a kurva ösztönök, azok mindig erősebbek voltak nála. Mindannyiuknak megvolt a maga keserűsége, mégis, ha éppen nem Tulwitzdorfba mentek, mind a négy jókedélyű, szeretetteljes figura volt. Viszont most az arcukon magukba mélyedés, figyelem látszott. Ezúttal engem is elvitt magával apa, életemben először, hogy jó pénzt keressek.
– Tizennégy euró óránként, fiam, érted? Ebből meglesz a jogsidhoz két hétvége alatt, aztán verheted a faszodat egész nyáron. – Ezt a két mondatot már ötödik alkalom ismételte meg az úton, pedig mi aztán tényleg közel laktunk a határhoz, Tulwitzdorfig az út nem volt több másfél óránál. A beszélgetés nem folytatódott, csak úgy, mint az előző négy alkalommal, most is húsz perces hallgatás követte, de tudtam, már nincs annyi az útból, az üzemig nem is kell beszélnünk. Még rágyújtottak egy utolsó puhadobozos, barna szofira az autóban. Apa megkínált engem is, itt már nem volt titok, hogy cigizek. A gesztusból tudni lehetett, hogy hamarosan látni fogom a dombtetőről a völgyben elterülő üzemet. Így is lett, körülbelül a harmadik és a negyedik slukk között érkeztünk Tulwitzdorf határába. A faluban pár százan laktak, este 11-kor pedig már az utcavilágítást is lekapcsolták, de nem is volt rá szükség, hiszen a település mellett elterülő hatalmas üzemkomplexum öntötte magából a fényt, azt a narancssárga, arcba markoló fényt, üvöltött belőle a gépzaj, és százak jártak ki-be a kapun, kezükben cigarettával. A kapuhoz érve döbbentem le azon először, hogy magyarul fogadtak minket a portások. Apáék mind a négyen felderültek, mintha hazaérkeztek volna. Mindenki magyarul beszélt a tulwitzdorfi üzemben, mindenki 40 fölötti, vidéki férfi volt, vasutasok egytől egyig, átszellemülten, cigarettázva és snapszozva az udvaron, az üzemben, bárhova néztem. Valahogy így képzeltem el mindig a vikingek uppsalai Jul ünnepét is. Katarzis és valami megfoghatatlan átok ült a völgyön.
A köd éjfélre leereszkedett a dombok közé. Kiszedtük a táskáinkat a csomagtartóból, és elindultunk befelé. Az autónál még egy snapsz és cigaretta – nem, mintha a kocsiban és bent az üzemben ne lehetne rágyújtani, de utazás után mindig meg kell tisztelni a rágyújtás rítusával az utat. Nagy slukk, mély levegő: megjöttünk. Az üzemből hiába jöttek fülsüketítő gépzajok, bent láttam, hogy ezek csak a magukban járó futószalagok, forrasztógépek, emelők hangjai. Minden vasutas a kantinban és a szobákban ült. Egyébként a vasúti szobáknak mindig megfogott az atmoszférája: ezek a puritán terek, bárhol jártam is a vasúti világban, nem a kényelmet szolgálták. A fejesek azt gondolhatták, ezzel meg tudják akadályozni, hogy aludjon a vasutas, de az ennél leleményesebb emberfaj. Megbeszélés nélkül rendezték be különös otthonossággal ezeket a helyiségeket, a fémszekrények, olajos váltók, szerszámok, kapcsolópultok között az egyik a rezsót, a másik a zebracsíkos pokrócot, a harmadik a huzat nélküli megsárgult matracot, a negyedik a magyar kártyát, az ötödik a meztelen Cicciolina-plakátot hozta, hogy kicsit otthon, de mégis ösztöneik fizikai kivetülésében töltsék el idejüket. Ez a környezet megkövetelte a hagyományok tiszteletét, a dolgozók szándékosan vették körül magukat ósdi, már évtizedekkel meghaladott dolgokkal. Mi a kettes szobában ültünk le, ott voltak a vas megyei vasutasok. Körülbelül tizenöten, snapsz, barna szofi, steffl, ezek követték egymást sorra és a történetek, melyek között már alig tudtam kiigazodni. Nevettek, de mégis, minden elmesélt sztoriban fájdalom ült. A vasutasok ilyenkor egymásra öntik otthonuk kínját, de mindig megfűszerezve valami humorral, hogy el ne unja a másik, vagy érzelmesnek ne tűnjenek. Mikor már hajnali öt óra volt, megkérdeztem apámat, mikor kezdjük a munkát, mivel éreztem, hogy el kell kezdenem vizet inni, ha tényleg hasznos munkaerő szeretnék lenni.
– Hát már elkezdődött, fiam! Mi ezért már pénzt kapunk, meglátod, a mozdonyok pillanatok alatt elkészülnek. Ezek a hülye labancok egyáltalán nem tudják, hogyan készül egy szerelvény, így könnyű átbaszni őket. Ez pedig, amit most csinálunk, elengedhetetlen a vonatok születéséhez. Nézz körül, mindenki gyűjti a saját szomorúságát, jól tanuld meg, nézz a szemükbe… – megfogta Atti hatalmas fejét és felém fordította – nézz bele jól, a vonatok nem acélból, hanem ebből a véreres szemből születnek. Ezért ünneplünk most, mert megszabadulunk mindentől, amit magunkba gyűjtünk éveken át. Tulwitzdorfba nem azért jövünk, hogy halálra dolgozzuk magunkat, hanem azért, hogy megkönnyebbüljünk és alkossunk. Mi vagyunk a vonatok teremtői, istenek vagyunk, fiam, ISTENEK! Igyál és ünnepelj! – Kezdtem érteni a rítust, az ütemet, hatkor már Tankcsapda és Edda szólt felváltva kazettáról, ki-ki ízléséhez igazodva, a fejem zsibbadt a snapsztól, a sörtől a hányinger fogott el, de körülnézve már mindenkin láttam a bágyadtságot, a bizarr koncentrációt, ami megijesztett. A pillanatnyi feszültséget Guszkó törte meg zokogásával. Mindenki elhallgatott és őt figyelte, ahogy szó nélkül, férfiatlanul sírt. Meredten néztük két percen át, vagy talán többet is. Ekkor egyszerre felállt mindenki, és elindult az öntöde felé, s mintha Guszkó zokogása vezényszó lett volna, a többszáz magyar vasutas csendben és ütemesen vonult. Az öntöde elé érve láttam csak a feliratot a nagy cím alatt: Kotz die Welt aus dir heraus! – Azaz: Okádd ki magadból a világot! Guszkót előre engedték, aki aztán keserves öklendezéssel, torkába három, belső ujját ledugva kezdte hánytatni magát a hatalmas üst fölött. Mikor végre könnyekben és takonyban úszó arccal ki tudta magából engedni a felgyülemlett snapszot, sört és dohányfüstöt, már többen is körbeállták az üstöt és hánytatták magukat. Apa rám nézett és megkért, hogy most, ebben az eszeveszett káoszban súgjam a fülébe a legnagyobb fájdalmaimat. Először hevesen tiltakoztam, hiszen én is férfi vagyok, mint bárki más itt, ebben a gyomorsavtól bűzlő teremben, és én is, igazán kiokádhatom magamból a világomat, erre ő hevesen megrázott és levágott egy pofont.
– Nem! Azért jöttünk, hogy lásd, honnan kell kiszakadnod. Súgd a kurva fülembe a dolgaidat és menj hátra a picsába, ha mondom! – Akkor, ott annyi minden jutott eszembe, és annyi mindent mondtam el neki zokogva, hogy mire a végére értem, már senki nem volt előtte. Utolsóként, de száraz szemekkel odavitte a saját és az én dolgaimat is, köztük sok közöset, és hánytatás nélkül okádta bele magát az üstbe. Feltűnt, hogy hányás után megfeledkeznek mindenről, folytatják a szórakozást, jót és rosszat egyaránt kivetnek magukból, csak életük vázára emlékeznek: ki a feleségük, kik a gyerekeik, a körülbelüli tulajdonságaikra és egymásra. Olyanok lettek utána, mint a költöző madarak, ösztönből tudták, mi a dolguk, de semmi több, kiokádtak mindent, amire átlagembernek az élethez szüksége nincs.
Hangos, ütemes sípolással szólalt meg az egyetlen gép, ami tényleg dolgozott akkor éjszaka. Megemelte karját a hegytetők közül szabaduló nap fényében, ami nehezen, de mégis átszökött a kosztól opálos ablakon, leengedte láncait, és kiemelte az új vonatot az üstből. Hétvégén további négy szerelvény is elkészült, így tényleg jó sokat kerestem a tulwitzdorfi üzemben. Apának igaza volt; elég lett a jogosítványhoz is, és onnantól soha többet nem jutott eszembe vonatra szállni.