Több hete már, hogy rosszul vagyok. Mostanra sikerült magamat porig rombolnom. Újra. Mint tavaly ilyenkor. Aztán megerősödtem. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Eltelt egy év és a magamba vetett hitemet sikerült ismét alapjaiban megingatnom. Zuhantam. Az egyetlen jó hír, hogy megéreztem a koppanást, amikor leértem a gödör aljára. Na, innen kellene kimászni. Pár napja már itt vagyok. Még nem mozdultam meg, csak gondolkodom. Azon, hogy hogyan oldjam meg. Meg akarom oldani? Vagy inkább maradjak itt örökre, ahol a jótékony homály nem engedi, hogy a fényre vágyjak ezután?

Szombat délután egyedül mentem sétálni a főtérre. Ez a kedvenc helyem a városban. Szép emlékek, jó érzések kötnek ide engem. Egyszerre nyugtat és inspirál. Minden időben, minden évszakban. Szombaton is erre számítottam. Csak mentem, mentem egyenesen, előre. Pár pillanatig úgy tűnt, minden rendben lesz. Aztán hirtelen eltűnt a délutáni napsütés, a vidám zsivaj, az illatok, minden. Sötét lett. Megtorpantam. Nem láttam, nem hallottam. Magamba roskadva vártam. Amikor elmúlt ez a fura sötétség, tovább indultam. De már nem voltam egyedül. Ennek a letargikus állapotnak van egy érdekes sajátossága. Bizonyos idő elteltével a mérhetetlen szorongás, félelem és önsajnálat egyfajta skizofréniát teremt.

Megszólal bennem valaki más. Mi több, megtestesül. Mögöttem jön az utcán, s követ egészen hazáig. Belép utánam az ajtón. Nem szól, nem kérdez. Csak jön. Ó, nem kell aggódni. Pontosan tudom, ki az. Régi ismerősként üdvözöljük egymást. Ő az én régi énem. A szabad, független, arrogáns és büszke múltbeli önmagam.

Zöld bőröndjét a komódnak támasztja. Majd egy sóhajtás kíséretében helyet foglal az ajtó melletti fotelben. Csinos lábait keresztbe teszi, karjait lazán széttárja a karfán. Két ujja közt napszemüvegét lóbálja és amolyan felszínes érdeklődéssel néz szét a lakásban. Amennyit a fotelből lát.

- Na, mi újság? - kérdezi kajánul.

Hátamat a falnak vetve guggolok vele szemben. Alig egy méter távolság van köztünk. Arcomat a kezembe temetem. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Hiszen jól ismerem őt. Én vagyok ő. És fordítva.

Végül nem sírok, nem is nevetek, csak nézem őt. És csodálom. Csodálom, hogy mennyire erős, amikor én ilyen gyenge vagyok. Neki aztán nem parancsol senki...

- Amint látod, megjöttem - tesz rá még egy lapáttal.

Persze, hogy látom. Végig tudtam, hogy ott lépkedett a sarkamban, de az utolsó pillanatig igyekeztem figyelmen kívül hagyni. De betolakodott. Most már szembe kell néznem vele és ő ezt láthatóan élvezi.

Le sem veszi rólam a szemét. Állom a tekintetét, de közben úgy érzem, egyre zsugorodom szégyenemben. Lenőttkörmeimet a bőrömbe vájom. Feszengek. Tudom mit fog mondani, ha megszólal. Szégyellem magam, mert igaza lesz. Igaza van.

Sokáig nézünk így egymásra. Egyszer csak elegáns, fekete táskája felé nyúl. Belül felnevetek. Hetek óta most először. A táskából egy piros cigis dobozt vesz ki. Bármibe lefogadtam volna, hogy nem bírja ki ezt a kis időt sem... Nagy élvezettel gyújt rá.

- Nem kérsz egy cigit? - kérdezi, miközben felém nyújtja a dobozt.

Harmadjára szól hozzám. Most válaszolok először.

- Nem, köszi. Tudod, hogy másfél éve leszoktam... Mondtam, amikor tavaly itt voltál...

- Ó, az Isten áldjon meg. Tényleg, még ez is. Elfelejtettem. Teljesen elment az eszed, igaz? - kérdezi undorral az arcán, majd a fejét oldalra fordítva szív bele újra a cigarettába.

Nem válaszoltam költői kérdésére. Meg van róla győződve, hogy valóban meghülyültem.

- Pedig, hidd el, sokat segítene ilyenkor. Vagy van rá valami bevált módszered, hogy levezesd a feszültséget? - provokál tovább.

- Nincs - mondom megszégyenülve.

Felgyűltek a könnyeim, igyekszem visszatartani őket, de hiába. Előtörnek. Ott, magammal szemben.

 - Ahh, egy jó nagy bőgés! Na, az felszabadító tufd lenni! De ez, amit te csinálsz, ez kiborító! A folyamatos, feszengő hüppögés. Ezek a titokban tartott, két percre elfordulós maszatolások főzés meg mosás közben. Én ezt nem értem. - fejti ki elégedetlenségét, majd elegánsan lepöccinti a még parázsló cigi végéről a hamut.

Hangjában nincs indulat. Inkább csak valami kékvérű fensőbbségérzet. És erős meggyőződés. Néha még én is érzek valami hasonlót... Bármennyire fáj, szinte várom, hogy folytassa.

- Nem gondolog, hogy döntened kéne végre magadról? - kérdezi ezt is nagyon komolyan.

Nincs benne gúny, vagy sajnálat. Csak puszta szigor, amitől az ember egy szempillantás alatt magához tér. Tágra nyílnak a szemeim.

- Te már biztonságban vagy! Jobban kellene értékelned! - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd előrehajolva folytatja:

- Ne te vagy elveszve, hanem ÉN! Emlékszel? Ha tíz évet előre láttál volna, ugye nem engem választottál volna, hanem magadat?!

Nem vár választ, mert tudja azt. Virágos szandálja sarkával elnyomja a csikket. Fejét felszegve feláll. Megigazítja pin upstílusú piros virágos ruháját. A napszemüvegét óvatosan tolja a feje tetejére, hogy ne borzolja össze tépett bubifrizuráját. Olyan gyönyörű így!

Elszégyellem magam...Milyen méltóságteljes, milyen erős! Pedig neki sokkal nehezebb az élete...

Megmarkolja a jó öreg, zöld bőrönd fogantyúját, karjára veszifekete kézitáskáját. Hüvelykujjával tenyeréhez fog egy újabb szál cigit és a gyújtót. Két ujját ráteszi a kilincsre, de mielőtt lenyomja, még hátrafordul.

 - Most egy időre rendben leszel? - kérdezi őszinte kíváncsisággal.

- Persze - felelem halvány mosollyal az arcomon. Közben felállok a fal mellől és közelebb megyek hozzá

Ő pedig nyomban kilép az ajtón. Figyelem, amíg leér a lépcsőn. Miután eltűnik a szemem elől, becsukom az ajtót és nekidőlök.

Néhány percig állhattam csak ott, de ezalatt teljesen kitisztultak a gondolataim. Úgy éreztem, az a mély gödör, aminek az alján napokig ültem, hirtelen egy apró vizesárokká zsugorodott. És egyszerűen csak kiugrottam belőle.

Ez az én módszerem. Meghasonulok, hogy segítsem magam.

Vajon hányszor kell még besétálnom a saját életembe?