Gyönyörű, őszi délután volt. A főtéren sétáltunk épp a gyerekekkel. Minhármunkat hatalmába kerített egyfajta „élni jó” érzés. Egyikőnk sem mondta ki, de éreztem rajtuk, és ők is rajtam. Gyönyörű volt a főtér, és a legjobb időpontban érkeztünk. A fák levelei sárgán hullottak alá, s puhán landoltak a borostyánnal befutott bokrokon, a padokon, a macskaköveken. Délután volt, mégis félhomály. Ilyenkor korán sötétedik, így az utcai kandeláberek már narancssárgán világítottak. Hűvös, de csendes idő volt, mosolygós arcú emberek nyüzsögtek mindenfelé. Ritkán látni ilyet, de valóban, mintha mindenkit boldoggá tett volna az a pillanat. Ők is érezték azt, amit mi. Teljes volt az összhang, mintha minden és mindenki ugyanarra várna, minta érezné, hogy lassacskán vége az ősznek, s a tél beköszöntével majd áthatja szívünket és lelkünket az ünnep fénye.

Mi, hárman, egymás kezét fogva, apró lépésenként haladtunk. Úticélunk nem volt, nem siettünk. Mentünk amerre a lábunk, na meg a látvány vitt. Egyszerűen csak meg akartuk élni az együtt töltött idő minden percét. Meg-meg álltunk egy-egy kirakatnál, lehajoltunk, ha láttunk egy szép falevelet, megcsodáltuk a bokrok apró, narancssárga terméseit, s futottunk az égen szálló varjak után. A madarakat figyelve aztán észrevettem, hogy néhány karácsonyi fénydekoráció már fel van függesztve a magasabb épületek közé.

- Látjátok, lányok? – kérdeztem nagy izgalommal és rámutattam egy szánkót és rénszarvasokat ábrázoló fényfüzérre.
Ők hirtelen felkapták a fejüket és abba az irányba néztek. Azonnal láttam a szemükben a csillogást, azt a megindító gyermeki rácsodálkozást, pedig a sapka mélyen a homlokukba volt csúszva. A hidegcsípte, pirospozsgás arcocskájuk mosolyra húzódott, kisség még a szájuk is tátva maradt. Ennek látványától egész testemet átjárta a boldogság, nevetve mosolyogtam, szinte a könnyem is kicsordult. Pontosan tudtam, hogy mit éreznek.

Luci örömében ugrálni kezdett, majd átölelte a derekamat és várakozással teli tekintettel nézett a szemembe. Lujzi hátravetette a fejét, többször szólásra nyitotta a száját, próbálta megfogalmazni, mit is jelent neki ez az élmény. Végül kihúzta magát, mélyen a szemembe nézett, toppantott egyet és azt mondta:

– Anya, én annyira szeretek ebben a városban élni!

Nagyot dobbant a szívem. Én is nagyon szeretem ezt a várost. A főteret kiváltképp. Bár 12 éve élek itt, mégis minden alkalommal örömet okoz végig sétálni rajta. Minden évszakban gyönyörű. Rengeteg emlékem fűződik ide, s mindegyikre tűpontosan emlékszem. Az első alkalomra, amikor leszálltam egy zöld bőrönddel a villamosról. Az első randevúra a férjemmel, amikor rájöttem, hogy már bele is szerettem. Minden elszívott cigarettára, amikor fiatalon mindig azt tehettem, amit csak akartam. És arra bizonyos karácsonyi vásárra, amikor már tudtam, hogy egy új életet hordok a szívem alatt.

Míg ezen elmélkedtem, a lányok már továbbszaladtak. Megálltak a szökőkútnál, belehajoltak, s mivel látták, hogy már nem működik, egymásra néztek, s mintegy egymás gondolataiban olvasva egyszerre fordultak meg és szaladtak vissza hozzám. Luci a jobb kezemet fogta, Lujzi pedig a balt. Büszkén váltogattam a tekintetem a két, rózsaszín, bojtos sapka között. Mosolyogtam és arra gondoltam, mennyire szeretem őket. Boldog voltam, hogy jól érzik magukat egymással és velem. Hogy jól érzik magukat ezen a helyen, ebben a városban, a szülővárosukban.

Szülőváros… Keserédes, nosztalgikus érzések törtek rám. Csodás gyermekkori emlékek sora pergett le egy másodperc töredéke alatt a fejemben, s belesajdult a szívem. Emlékek, melyek végig kísérik az életemet, de sosem jönnek már vissza. Talán, majd, ha csöndes magányomban lesz néhány lopott percem és behunyom a szemem, még egyszer valamelyikben, teljes valómban, újra ott lehetek.

A lányok elfáradtak, szerettek volna hazamenni. Elindultunk hát a lakásunk irányába. Szerencsére közel lakunk, de hazaútra plusz energiára volt szükségük. Megint mosolyogtam, mert számítottam erre. A hátizsákomból elővette két, porcukorral gazdagon megszórt fánkot. Megéreztem a porcukor selymes, édes illatát, de a kezemben már nem a fánkot tartottam. Összezavarodtam. Mi lehet ez? Lekváros bukta, hókifli, kókuszos csiga? Biztosan rosszul látok, gondoltam, fáradt voltam én is. Felemeltem a fejem, a sötétedő égre tekintettem és mélyen beleszívtam az alkonyati levegőbe. Füstöt éreztem. Nem a város illata volt. Inkább az elégett fáé, amely vidéki kockaházak kéményein át, táncoló szürke ködként távozik a végtelenbe. Tudtam, ez csak a fejemben létezik, s kényszerítenem kellett magam, hogy visszazökkenjek a valóságba. Éppen egy kandeláber mellett haladtunk el, s én odafordítottam a fejem, hogy belenézzek vakító világosságba. Rosszul esett, a fájdalomtól összeszűkültek a szemeim. Inkább lehunytam őket. Vártam, hogy ettől majd kitisztul a fejem, de csukott szemeimmel már egy kályha lángoló tüzének fényét láttam. És már nem akartam kihátrálni. Látni akartam a többit is…

Ahogy kinyitottam a szemem, a házunk előtti repedezett járdán találtam magam. Péntek este volt, iskola után. Lenéztem a földre, bundás, lányka csizma volt a lábamon. Hideg volt, a szél is fújt, ám mégsem fáztam. Izgalommal telve indultam el a szomszéd utcába, a nagyszüleim házába. Már sötétedett, de mindent jól láttam, hiszen az utca minden apró részletét ismertem. Az orromban a jól ismert füst. Több háznál is ugattak a kutyák. A sötételő függönyök szinte mindenhol behúzva. Az egyik háznál nyitva volt az utcai ablak, rántott hús illata terjengett körülötte. A kereszteződéshez értem, nem jött semmi az úton, így gyorsan átszaladtam rajta. Egyre jobban siettem. Már a nagyszüleim utcájának felénél jártam. Kezemen mintás kesztyű volt. Kihúztam a zsebemből, hogy mire a kapuhoz érek, azonnal lenyomhassam a kilincset. Egy percet sem akartam veszíteni. A szomszéd néni vékony otthonkában állt a kútnál, nála még nem volt bevezetve a víz, innen hordta minden nap. Kedves szavakkal illetett engem, majd elköszöntünk. Visszanéztem, amikor becsukta maga mögött a kaput. A háza előtt hatalmas gesztenyefa állt. Már nem volt sok hátra. Két házzal a célom előtt, mintha túrós palacsintát sütöttek volna. Összefutott a nyál a számban. Erről eszembe jutott, hogy a nagymamám vacsorával készül. A kolbászos-vajas kenyér mellé finom, forró tea lesz. S utána, bár lefekvés előtt már nem lehetne, de puha, édes, porcukros, házi sütemény. Már láttam a zöld kerítést, már csak egy karnyújtásnyira volt kilincs. Aztán hirtelen az egész eltűnt. Lehajtottam a fejem és egy fekete csizmát láttam, sarka kopogott a macskaköveken. A járda sehol. Felnéztem és valóban egy zöld kapu volt előttem. A főtéri cipőbolt rácsos, biztonsági kapuja.

Egyszerre csalódott lettem. Csak egy pillanatra. Aztán feltűnt, hogy kezemet még mindig melegíti valami. Nem lehet a kesztyű, azt csak úgy elképzeltem. Puha tapintást éreztem a tenyeremben és hirtelen világossá vált, hogy apró kezecskék, porcukortól ragacsos, drága kezecskék fonják át mindkét kézfejemet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Újra velük voltam. Felnőttként, a gyerekeimmel. Az út szélén megálltunk, s ahogy a lámpa zöldre váltott boldogan szaladtunk át a szemközti járdára. A lányok nevettek. Csak nevettek önfeledten. Önmagamat láttam bennük.

De most ők a gyerekek. Nekik is is benyomások, élmények kellenek. Őszi délutánok, színek, ízek, illatok, érzések, pillanatok kellenek. Hiszen egyszer ők is felnőnek. S mindez már csak a múlt lesz.

A bejárathoz érve, a kulcsom után kutatva azt kívántam, hogy bárcsak mindig emlékeznének erre a bizonyos napra. S ki tudja? Sok-sok év múlva, valahol, egy hasonló őszi délutánon, lehet, hogy őket is meghatja a szülővárosuk emléke vagy a porcukor illata.