Gyermekkoromban, a nagyszüleim kertjének biztonságában el sem tudtam képzelni, hogy ezenkívül is létezhet valami a világon. Bármi más, ami fontos lenne. Persze gyerekként fogalmam sem volt, mit is jelent a világ tulajdonképpen. Csak annyit éreztem, minden, ami számít, itt van körülöttem.

Még ma is látom magam előtt. Az orromat az illat, a bőrömet a forró, nyári szellő járja át. Gondolatban ott állok a kertkapunál és a délutáni, tűző napfényben kémlelem a délibábos Kánaánt. A szívemben újra a régi érzés: nekem ez jelenti a világot.

Mezítláb lépek be a rozoga kapun. A talpamnak jól esik a kicserepesedett földön járni. Szinte várom, hogy az ömlesztett pince felől előbújjon egy sikló, pedig félek tőle. Nem, túl nagy a forróság, ilyenkor a nedves homokban pihen. Nem jön. Megkönnyebbülök. Ez is hozzátartozik az idilli képhez. Elindulok a kis kerti úton. Sok a látnivaló, egyszerre próbálok minden irányba nézni,kapkodom a fejem jobbra és balra. Ilyenkor a legszebb a kert, hiszen a legtöbb zöldség és gyümölcs most érik be. Nincs, nem lehet párja annak a látványnak, amit ez a színpompás arzenál nyújt a szemnek. Különféle színek, formák, textúrák. Ha Isten tényleg a természetben él, akkor itt biztosan szívesen időzik. Így kell, hogy legyen, hiszen a műve iránti tisztelet jelképe ez a kert. Valahol, a lelkemélyén nagyapám is tudta ezt. Igazán sosem hitt a Jóistenben, de a kertjét nagyon szerette. Abban hitt. A fényes almában, a lédús őszibarackban, az illatos paradicsomban. Szeretettel bánt velük, és cserébe bőséggel szolgáltak. Annyi termett mindenből, hogy nagymamám nap, mint nap a friss zöldségekből, gyümölcsökből főzött ebédet. Amit nem tudunk elfogyasztani, az eladásra került. Az udvaron, a kapu mellett állt a fehér hokedli, rajta néhány darab mindenből, az ár kis gombostűvel odatűzve. A környéken lakók vitték, persze nem sok pénzért. Így mások is élvezhették a szeretettel és türelemmel termesztett növények zamatát.

Egy pillanatra megállok, a kerti útról rálépek a felásott földre és fölnézek az almafákra. Egyszerre a nyál is összefut a számban. A nyári szünet közepén csakis az almaszüretért volt érdemes várni az őszt. Hogy a hívogatóan gyönyörű almák, egy szeptemberi szombat délutánon a nagy, fonott kosarakban landoljanak. Mert az almaszüret olyan volt nekünk, mint egy születésnap, vagy karácsony. Igazi ünnep.

Tétován visszalépek az útra, de néhány lépés után ismét megtorpanok. A másik oldalon megpillantom a barackfákat. Igen, már csak néhány napot kell várni, hogy mind beérjen. Pontosan tudom, hogy mennyi időre van szüksége. A gyermekévek alatt jól az eszembe vésődött. Nagypapám ilyentájt naponta többször is körbenézte a fákat, és ha talált egy-egy érettebb barackot, leszedte nekünk. Abban, az egy szem gyümölcsben benne volt az élet összes íze. Semmihez sem hasonló az érett őszibarack csorgós, ragacsos, mézes leve. Elképzelem, ahogy jóízűen elfogyasztok egyet a fa alatt. Érzem, ahogy a fogam végigszántja a csonthéjas magot, majd mikor már nem marad rajta gyümölcshús, a fa törzse mellé dobom. Visszaadom a földnek, ami az övé.

Haladok tovább a kerti úton. A veteményesben karalábé, kelkáposzta, karfiol, petrezselyem, répa, vöröshagyma, lilahagyma, fokhagyma.... Nincs vége a felsorolásnak. Követni sem tudom, mennyi csodás zöldség váltja egymást takaros kis parcellákban. Az utolsó a zöldbab, végeláthatatlan sorokban. Ó, Istenem. Ehhez fűződik az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem. Amikor izgatottan vártam, hogy felkelhessek hajnali 5 órakor, leszedni a zöldbabot. A nagymamám szerint, jó korán, még harmatos fűben érdemes csinálni, mert sokkal frissebb, ha még nem sütött rá a nap. Igen, rengeteg zöldbabot szedtünk minden nyáron. Imádtam azokat a reggeleket. És közben a nagy beszélgetések, jótanácsok a nagyszüleimtől, hogy melyik növényt hogyan kell elültetni, mire kell figyelni, hogyan kell gondozni és mit lehet belőlük főzni. Nem lehettem több 10 évesnél , amikor egy hasonló beszélgetés családi szállóigévé vált. Nagyon szerettem átvenni a felnőttek szófordulatait. Sokat hallgattam őket. Egyszer, babszedés közben, éreztem, hogy elfáradtam, a derekam is zsibbadt. A hátamat masszírozva felegyenesedtem és közben azt mondtam "Jaj, barátom! Azok a régi szép idők....." A felnőttek nagyot kacagtak ezen. Mit is tudhattam én ennyi idősen a régi szép időkről. Ma már annál többet.

Óvatosan, tyúklépésben besétálok a zöldbab mező közepére, lehajolok, mint akkor régen, megtapogatom, milyen az új termés. Aztán nosztalgikusan, csípőre tett kézzel emelkedek fel újra. A távolba nézek, tekintetemmel a kert végét keresem. Nem látom. A sűrű, embermagasságú kukoricaültetvény eltakarja. Beoldalazok a sorai közé. Itt hűvösebb van és árnyékot is ad. A kukoricaszárak hosszabbak, mint gondoltam. Kicsi vagyok hozzájuk. El is tudnék itt tévedni. Szétnézek. Takarmány és főznivaló kukoricát is találok. Elmosolyodom. Régen sosem vettünk csemegekukoricát. Egy évben csak egyszer ettünk, amikor a kertben termett. Nagymamám szerint csak az első adag termés az igazán finom és ízletes, a második már nem olyan roppanós. Egy hatalmas, piros fazékban főzte, órákon keresztül, aztán még várni kell, mire kicsit kihűl. Talán ezért is volt más íze az első néhány csőnek. Mert egy éven keresztül vágyakoztunk rá. A másodiknak már ismerős volt az íze. Igen, ebben lehet valami. Erre is csak most gondolok így. Mert akkor teljesen természetesnek tűnt, hogy van kukorica és megesszük. És ennyi. Pedig az volt ám az igazi boldogság. Kézzel megfogni és beleharapni, úgy, ahogyan azt a természet felkínálta nekünk.

A gondolataimba mélyedve hajtom el magam elől az éles leveleket. Kiérek a kukoricásból. Eltolom az utolsó, arcomba logó, sötétzöld levelet, majd elönt a szikrázó napfény. A tenyeremet a homlokom elé teszem, hogy ne vakítson el. Így is hunyorgok.

Lehajtom a fejem, lassan sétálok visszafelé. Könnyek szöknek a szemembe, de közben mosolygok. Egész gyerekkoromban arra vártam, hogy felnőtt legyek. Hogy önálló legyek. Hogymegismerhessem a világot. Mindez eljött és megtörtént, mégis visszahúz a szívem. Mostanra ráébredtem, hogy az volt igaz, amit akkor éreztem és gondoltam. Minden ott volt körülöttem, ami ezen a világon számít. A természet és a szeretet. A természet, ami körülvett minden pillanatban. És a családom. Azok az emberek, akik szerették és tisztelték a természetet, ami hálából minden földi jóval megajándékozta őket. Ide születtem én, ezt tanultam én. És ma hálás vagyok azért, hogy mindezt a gyermekeimnek is átadhatom, ezáltal ők is megtanulhatják, mi az igazi érték, mi jelenti a felhőtlen boldogságot. Bólintok. Magamban még egyszer hálát adok és behajtom magam mögött a régi kis kertkaput.