I. (Autók)

Megjöttek az autók,
a fekete autók,
pirosak, kékek és sárgák mind
sötéten villognak most az éjszakában.
Dél felől jönnek, vadul dudálnak,
mintha azt mondanák, nincs itt a vég.
Állj félre, nincs itt a vég.
Akkor nem ütünk el, nincs itt a vég.
Mihez kezdenék a zebrán állva
nélkülük?

II. (Kintsugi)

A padlón szanaszét heverő
szilánkos porcelán minden darabja
egyedi, számozott.
Közte vagy te is.
Összetörtél te is.
Várom, vajon feltámadsz-e még
fénylő romjaidból,
leszel-e mégis több,
mint törékeny illúzió,
Leszel-e, ami tényleg voltál
hús és vér - a legjobb verziód?
Sosem rajongtam a kirakósokért,
de kiskoromban legóztam egy darabig.
Volt egy motorcsónakom,
benne vörös hajú nő,
és volt egy cápa is,
ami sosem evett embert
- csak én szedhettem őket darabjaikra.
Nem értettem, ez micsoda hatalom,
micsoda végtelen erő,
míg le nem ugrottál a felső polcról,
hogy a jóisten se teremthessen belőled újat.
Azóta csak kerülgetem a padlón a szilánkokat,
tehetetlenül.
Mert nem vagy te legó, amit én
szedhetek ízekre,
Sem puzzle, hogy összeállhass egy képpé,
ami tisztán megmutat.
Pedig szépek a szilánkjaid,
el sem hinné az ember,
hogy csak romok.
Két választásom maradt.
Élek egyetlen megmaradt hatalmammal,
és feltakarítok - nem várok tovább.
Vagy bízom még benned, hisz erős vagy,
és látod, mit tehetsz - várok tovább.
De én azt kívánom,
inkább váljanak cseppfolyós
arannyá a miattad hulló
könnyeim.
Majd azokkal összeragasztom,
ami eltörött.

III. (Tíz perc)

Tíz percig tartott a türelem,
nem nőttek rózsák a nyomában.
A napsütés hazug, semmit sem nevel,
az élet magától van, azt szépíti csupán.
A tenyerem alatt görbülő fűszálak két térhez és időhöz tartoznak.
Nőnek, kapaszkodnak,
ahogy a lélek, ha érti önmagát.
Mindent egy kicsit magasabbra
emel a fény,
mindent egy kicsit arrébb visz
az áprilisi szellő.
Tíz perc nem elég, hogy
lásd a rózsabokrot
- maradj még.
A szellő majd egyszer megfordul,
és a napsütés
tisztázza
önmagát.