Kora nyári szombat este volt. Kertvárosi sétára indultam. Sűrűn csinálok ilyet. Szinte minden alkalommal ugyanabba az irányba megyek. Már ismeri a lábam a sokszor bejárt utat. Mégis mindig úgy érzem, valami újat fedezek fel. Mert hát igen csinos környék. Na, nem arra a jellegtelen, újgazdag stílusra gondolok, ami mostanság divatba jött. Hanem a klasszikus, nem hivalkodó, mégis módos portákra. Átlagos autók a házak előtt. Burjánzó bokrok a kerítések mentén, hogy az amúgy is kíváncsi szemeket még inkább lázba hozzák; mit rejthetnek a csöndes udvarok? Milyen élete lehet a házak lakóinak?

Minden évszaknak meg van a maga varázsa. Ősszel a lehulló levelek halk nesze nyugtatja az arra sétálókat. Télen, ha elég szemfüles az ember, az ablakon keresztül még megcsodálhatja a falon lógó festményeket és a roskadozó könyvespolcokat a pislákoló lámpák fényénél. Tavasszal a nyíló virágok illata bódítja el a járókelőket. Nyáron pedig... Nos ez volt az első nyári este, amikor arra jártam. Úgy éreztem, meglepetésben lesz részem. Igazából nem tudnám megmondani mire számítottam, de hogy valamire nagyon is, az egészen biztos.

Várakozással telve indultam útnak. Izgatott voltam, mégis nyugodt. Hátizsákom szíjába kapaszkodva bandukoltam, miközben igyekeztem a szemem elé táruló látvány egyszerű szépségét magamba szippantani. Szemeimmel lefotózni és a szívembe zárni mindent, hogy az élmény sokáig kitartson. Néha lenéztem az aszfaltra. Láttam, ahogy a fekete sportcipők újra és újra egymás elé kerülnek. Haladtam valamennyit. Aztán megint felnéztem. Bár tudtam az utat, azért megnéztem az utcatáblákat. Ez is hozzátartozik a szeánszhoz.

Úgy esett, hogy éppen akkor emeltem fel a fejem, amikor egy kereszteződéshez értem. Az első, amit megpillantottam, a kerítésre erősített utcatábla volt. Rajta: Krúdy Gyula utca.Anélkül, hogy egy apró gondolat is átfutott volna az agyamon, hangosan ennyit mondtam:

Ahogy kimondtam, rögtön elcsodálkoztam magamon. Miért csináltam ezt? Mégis milyen jelet akarok én? És miért pont Krúdy Gyulától? Végül is vannak más utcanevek is a környéken....

Arra jutottam, hogy egyik kérdésemet sem tudom megválaszolni, ezért csak nevettem magamon. Eddig is élveztem a kis sétámat, de most kifejezetten jó kedvem lett ettől a közjátéktól. Felszabadultan, mosollyal az arcomon róttam tovább a métereket az utcácskákon. Sokáig nézelődtem jobbra-balra, majd egy idő után újra lehajtottam a fejem. Éppen a jobb lábamat emeltem a bal elé, amikor a cipőm orránál megláttam valamit. Lehajoltam. Egy kétforintos volt. Felvettem és az ég felé emeltem, hogy jobban lássam. Régi volt és ütött-kopott. Jó néhány autó áthajthatott már rajta. De hogyan kerülhetett ez ide? Hirtelen belém hasított a felismerés. Aha! Krúdy Gyula! Csak ő lehetett! Ez a jel, amit kértem. Ez a Krúdy-KETTŐ!

Első meglepetésemben annyira megörültem, hogy csak percek múltán kezdtem el morfondírozni rajta, vajon mit jelenthet ez. Mert jelnek jel, az rendben van. De hát miféle?

Gondolkodni kezdtem, miközben ujjaim között ide-oda forgattam az érmét.

Na jó. Krúdy? Mit is olvastam én tőle? Szinbád. A vörös postakocsi. Az utolsó gavallér. Nem. Rosszfelé keresgélek. Álmoskönyv! Ez lesz az! Igen! Ha hazaértem, beleolvasok. Várjunk csak! Ébren vagyok, nem álmodom! Így mégsem lesz jó! Vagy igen? Végül is ez a jel! Itt a kezemben! Nem kell róla álmodnom! Vagy mégis? Akkor megvárom a holnap reggelt. De mi van, ha nem erről álmodok? Hmm... Nem. Nem bízom a véletlenre. Ezt most kell megfejteni. Igen, hazaérek és megnézem, mit ír az álmoskönyv. De miről? Mit kell nézni pontosan? Oké, lássuk csak...

A kertváros szinte megszűnt létezni, annyira belemelegedtem a Krúdy-Kettő tanulmányozásába. Még jó, hogy a lábaim tudták az utat, így az agyamnak volt ideje mással foglalkozni. Alaposan megvizsgáltam az érme színét és fonákját is.

Rendben, gondoltam, itt lesz valahol a megoldás. Csak ki kell találnom, melyik a nekem szánt szimbólum. Sorra vettem őket. Pénz. Érme. Pénzérme. Kettő. Forint. Bp. Magyar. Köztársaság. Magyar Köztársaság. Virág. Szirom. Virágszirom. Levél. Kikerics. 2005. Na jó, ennyi! Ebből kell kihozni valamit. De állj! Nem most!

Éreztem, hogy kezdem túlgondolni ezt az egészet, aminek látszólag semmi értelme nem volt. De hittem benne, hogy a Krúdy-Kettő számomra valami fontosat jelképez. Vettem egy nagy levegőt, meggyőztem magam, hogy majd otthon folytatom az elemzést. A farzsebembe csúsztattam a Krúdy-Kettőt és igyekeztem ismét a nyár esti látványra koncentrálni. Néztem jobbra, néztem balra, aztán le, a fekete cipőkre, majd megint fel. Néhányszor végigcsináltam ezt a koreográfiát. Aztán valahogy megint úgy jött ki a lépés, hogy egy kereszteződésnél emeltem fel épp a fejem. És jött az újabb meglepetés. Merthogy utcatábla helyett egy fára esett a tekintetem. Pontosabban nem is a fára, hanem arra, ami mögötte zajlott.

Egy ősz hajú, kackiás bajuszú, idős ember próbált leguggolni a fa tövében. A nadrágját már combközépig húzta, amikor összeért a tekintetünk. Egyikünk sem számított a másikra. Ám furcsa módon kettőnk közül csak én jöttem zavarba. A bácsi teljes nyugalommal húzta fel a kék melegítőnadrágot. Bár a terve mondhatni füstbe ment, miután felöltözött és magához vette két koszos bevásárlószatyrát, mosolyogva haladt el mellettem. Gondoltam, keres magának egy másik helyet. Hiszen senki más nem jár itt az utcában, csak mi ketten. Csak mi ketten!

Jézusom, lehet, hogy ez volt a jel? Nem a talált érme? És akkor ez most megint mit jelenthet? Végig sem gondoltam, máris megválaszoltam magamnak a kérdést.

Megálltam és a térdemre támaszkodva nevettem. Csak nevettem. Sokáig. Igyekeztem összeszedni magam, nehogy valamelyik házból meglássanak ebben a furcsa helyzetben. Továbbmentem, de időnként azért kibuggyant belőlem a kacagás. Rendkívül jól szórakoztam. Még akkor is ezen mosolyogtam, amikor hazaértem. Levettem a hátizsákot és fekete sportcipőt. Azután eszembe jutott, hogy van valami a farzsebemben is. Belenyúltam, kivettem, ami benne volt és azt asztal közepére tettem. Azt a bizonyos érmét.

Nos, azóta sem derült ki, mi volt számomra az igazi jel. Vagy volt-e egyáltalán. Mindegy is.

Ám arra a kérdésre, hogy mi tette oly emlékezetessé a nyári, kertvárosi sétát, már tudok felelni: a Krúdy-Kettő.

Azért lehet, hogy legközelebb teszek még egy próbát...