Novemberben lezárult az év. Tettem egy nagy sétát az erdőben, úgy, ahogy tavaly is. Mire visszaértem a tisztásra, éreztem, hogy elbúcsúztam, meggyászoltam, örültem, hogy ami, történt megtörtént, velem történt, értem történt. Tudom, ez most már mindig így lesz. Ahol az év végződött, bennem az ünnep ott kezdődött. Az az ünnep, amit a szem nem lát, a fül nem hall, a kéz nem tapint, csak a szív érez. Megannyi gondolat, felvillanó képek, érzetek, boldog benyomások.

Igen, egy hónapja tart már az ünnep. Pillanatok láncolata, melyek örökre beleégnek az emlékezetembe és keretet, kapaszkodót adnak a mindennapoknak. Hogy akkor is érdemes, akkor is van miért, amikor nem hisszük. Mert bármiben megcsillanhat a remény; a zúzmarás avarban, a kerítésen kikandikáló, fagyos rózsabimbó üdéjében, vagy a csöndesen szitáló eső cseppjeiben.

Tegnap a buszmegállónál várakoztam. Nem álltam be alá, csak mellé. Kavicsokkal volt körbeszórva. Rajta rengeteg őszről maradt termés. Megláttam egy nagyobb makkot. Görgettem a csizmám talpa alatt. Éreztem, hogy rá akarok lépni, hogy roppanjon egy nagyot, de az utolsó pillanatban leemeltem róla a lábam. Választottam helyette mást. Valami dióféle volt, madárlátta, oldalán a csőrvájta lyukkal. Persze, nem roppant szét a sarkam alatt, sokkal keményebb volt, mint gondoltam. Érdekes játék volt. Míg játszottam, nem is éreztem, hogy hideg van. Pedig előtte még fáztam. Ahogy újra felnéztem, arra gondoltam, milyen jó, hogy igazán nincs is nagy hideg, mert ha nem figyelek rá, eltűnik. Egyszer olvastam valahol, hogy aki szereti a telet, csak azért szereti, mert nincs kiszolgáltatva neki. És én ott a buszmegállóban nem voltam kiszolgáltatva. Ragyogó pillanat a többi, semmilyen között. Jó nekem. Jó nekünk. Ez is ünnep. Csak úgy találtam, mint egy elejtett tízforintost.

Az ünnepet keresni is lehet. Menni, hogy megérezzük. Valahol, valakiben, hogy aztán sajátunkká váljon. Rájöttem, hogy nem jó mindig a nyugalomban létezni. Azt is szeretem, ha zajlik az élet, ha izgalmas. Hiszen szabadok vagyunk, bármit megtehetünk. Fontos a múlt és a jövő, de gondolni kell a jelenre is. A mindenkori jelenre; hogy van most, és megint most, és éppen most. Ha a jelennel nem bánunk jól, az holnap már az elvesztegetett múlt lesz, és arra predesztinálja a jövőt, hogy annak jelenében sem figyelünk majd eléggé. Az ördögi kör kezdődik elölről. És ez maga az élet. Ha képesek vagyunk rá, használjuk jól a jelent. Legyen benne ünnep.

Az én jelenemben sok az érzés. Villanásnyi apróságok, melyek boldoggá tesznek. Képzeletbeli emlékkönyvem lapjait díszítik, amit olyankor is elővehetek, ha épp nagyon nehéz. Talán majd egyszer, a nem is olyan távoli jövőben, felnövök a feladathoz, hogy le tudjam írni mindazt, amit érzek. Mert annyira nagyon szeretném. Matériába önteni lelkem darabjait, azt a rengeteg csodát, amit átélek. Közvetíteni, vinni az üzenetet, hogy nem hiába vesz minket körbe a természet, hogy nem hiába élnek a szorgos emberek, kiknek keze munkája szívünket melengeti, szemünket gyönyörködteti. Hogy adni és kapni, ennyi a körforgás lényege, ebben születik a nyitott szívű ember.

Bár érthetőbben adhatnám át, bár tudnátok olvasni a lelkemet is. Azt, amikor valami szívemből induló, meleg érzés átöleli a vállaimat, vagy amikor a vonat ablakából meglátom a vadszőlő borvörösbe forduló leveleit a téli szélben lengeni. És azt is, hogy kinek az életét érzem a városszéli szemétkupacban hagyott, törött kerti székben. Meg azt, hogy miért jó ködös időben, arcot mardosó hidegben, dideregve állni az erdőszélen.

Mert nekem, bennem ez mind ünnep. És ünnep lesz az illatos karácsonyfa, még annak árnyéka is. Ünnep lesz a sárba fagyott lábnyom karácsony napján, meg a reggeli kávé illata a másnapján.

És megtanulom, ígérem, megtanulom az üzenetet vinni, az ünnepet mások szívébe áthívni. Ez legyen, ez lesz az én ajándékom.