Ahogy leszállok a reggeli maglevről, fejbe kólint a kánikula. Vállak súrolnak, laptoptáska ütődik a hátamnak. Felveszem a tömeg ritmusát, se nem gyors, se nem lassú, magassarkúm kopog a forró aszfalton.

Az InCare-torony fél Pestet árnyékba borítja. Acélbőrén kapu tátong, a porszívó csövére emlékeztet, úgy szippantja magába az embereket, mint a morzsát. Engedek a vonzásának: odabent hűs szellő fogad, a frufrumat borzolja, zúgnak a légkondik. Mindent a melósokért ugyebár. Fémdetektor kapu, retinaellenőrzés. Egy képernyő vigyorog rám, hello, Liv, örülünk, hogy látunk! A mobilomat egy dobozkában kell hagynom, névre szóló, ujjlenyomat nyitja.

Egy kétszer kettes fülkében töltöm a délelőttöt, az InCare ápolóbotjaira érkező panaszokat kezelem. A bot elfelejtette, hogy Kovácsné cukorbeteg. A bot kezéből kiesett a menzás tálca. A bot összekeverte a szívgyógyszereket. Koffeintapasz nélkül maga alá gyűrne a lista, Évi így is végigciccegi a műszakot a szomszédos fülkében, a paraván mögött.

Délben szól a szünetjelző csengő, visszhangot vernek a habbeton oszlopok. Végre. Már viszket a tenyerem a mobilom nélkül.

Odakint, a torony árnyékában szürcsölöm el az ebédemet. Az alagsorban tucatnyi menza várja a melósokat, de én egyelőre rettegek attól, hogy Évin kívül bárkivel beszédbe elegyedjek itt. Elvégre ez a második hetem az InCare-nél.

Olyan végigpörgetni a hírfolyamot, mint másoknak elszívni egy cigit. Ellazít, ha pár percre is. Egy üzenet érkezett reggel óta, de nem Ivántól vagy Teótól: ismeretlen fiókról küldték, ValaKi néven. Igencsak frappáns.

Ódzkodnom kéne az ilyen alakoktól, de az unalom nagy úr. Rákoppintok ValaKire.

Tudom, hogy megcsalod a férjed, szól az üzenet. Tudom, hogy megcsalod Ivánt.

Szédülök. A hínárleves a torkomban pezseg. Elolvasom, újra és újra, hátha csak képzelem. Mi van, ha ez maga Iván?

Hülyeség, írom vissza, mielőtt átgondolnám. Poénnak is rossz.

A „tiltás” gomb fölé siklik az ujjam, amikor ValaKi válaszol: fotókat küld márványteraszokról, tihanyi pálmákról, rólam és Teóról. Aztán számlák érkeznek, rajtuk a Kálvin Sushi logójával, képernyőképek, buja emojik. Bizonyíték, írja mellé.

A levesespohár kiesik a kezemből, nagyot koppan a betonon. Forró, sós cseppek szóródnak a nadrágomra, akár a könnyek.

Iván is megkapja mindezt, folytatja ValaKi, ha nem segítesz nekem.

Zsibbadó ujjakkal pötyögöm a választ: Nincs pénzem. Most álltam munkába.

Nekem nem pénz kell.

Akkor mi?

Egy fájlt kellene feltöltened a munkahelyi gépedre.

Ösztönösen felpillantok az InCare épületére. Piramisként emelkedik fölém, fémpikkelyei olyan erővel verik vissza a fényt, mintha egy második Nap lángolna az égen.

Brutális itt az IT-védelem, írom ValaKinek. Nemhogy valami vírust nem engednének feltölteni, de még a mobilomat se vihetem be az épületbe. Azonnal kirúgnának.

Összerezzenek a második csengőszótól. Vége az ebédszünetnek.

Ahogy gondolod, írja ValaKi. Én nem ítélek. Estig döntsd el, mi a fontosabb.

Visszatérek a toronyba. A mobil téglasúllyal húzza a kezem, ahogy a dobozkába süllyesztem. Előre hallom Ivánt, azt nyöszörgi, semmit se ért az egészből. Érvek után kapkodok: szorít a kötöttség, nem akarom életem alkonyán érezni magam, hisz épp csak lediplomáztam. Így, szavakba öntve csupa ócskaság.

Órák telnek el, a panaszlista hízik a monitoron, a bot elfelejtett felmosni, a bot rázárta az ajtót Máté bácsira…

– Évi. – Megköszörülöm a torkom. Ma először szólalok meg. – Hahó?

Évi kihajol a paraván mögül.

– Baj van, Liv?

– Azt hiszem. – Odagördülök hozzá a székemmel. Suttogva öntöm rá az egészet: hogy Ivánnal gimis szerelem volt, hogy fiatal vagyok a gyűrűhöz, biztos azért lötyög az ujjamon, hogy Teó nélkül belerokkantam volna az egyetembe. És hogy most ValaKi megtalált. – Szóval… Te mit tennél?

Évi megvakarja az orrát, lenőtt körme kéken csillog. – Ha ilyen sok infóval fenyeget ez a ValaKi, akkor több fiókodat feltörte. Simán lehet, hogy nem szólóban utazó hekker, hanem egy egész csapat. Vagy… – Körbepillant, lehalkítja a hangját. – Maga a cég.

A szék párnájába markolok. – Tessék?

– Teszt. – Évi olyan közel hajol, hogy megérzem a samponja eperillatát. – A próbaidőm alatt rajtam is elvégeztek egyet. Hogy bizonyítsam a hűségem. – Belepirul az utolsó szóba. – Mármint… érted, a cég iránti hűségem.

– Téged is online zsaroltak?

– Nem. Állásajánlatokkal bombáztak, konkurens cégeknek adták ki magukat, AiFlexnek, EctoBotnak, ami csak eszedbe jut. Pofátlan jó fizut ígértek, emiatt fogtam gyanút. Visszaírtam, hogy jó nekem az InCare-nél, mire abbahagyták. Másnap mondta a főni, hogy ja, ez egy teszt volt.

– És szerinted ez oké? – Forróság önti el a halántékom. – Előtúrták a privát képeimet, a összes beszélgetésemet Teóval…

– De nem teregetik ki! Ez a lényeg. Ha visszaírod, hogy nem árulod el a céget, szerintem behúzzák a csápjaikat.

– Ühüm. – Visszagurulok a paraván mögé. Az esti csengőszóig ráz a hideg, mintha valami rossz tripbe ragadtam volna. Iván hangja feszíti a dobhártyámat, Teó bőrét érzem a nyakamon. Ez a próbaidő komoly lehetőség, ha elszúrom, ugyanúgy kerülnöm kell majd Iván tekintetét. Ugyanúgy leköphetem a tükörképem.

Sokatmondó pillantással búcsúzok Évitől. Ügyelek rá, nehogy egy maglev-kocsira szálljunk, megbújok a sarokban, háttal az InCare-toronynak. Ahogy felzúg alattam a gép, előveszem a mobilomat, hideg az izzadó tenyeremen.

Nem árulom el a céget, írom ValaKinek. Nem hagyom, hogy meghekkeld.

Rögtön válaszol: Ugyan. Nem rohasztanám el az InCare-t, mint kukac az almát. Szimplán megbújnék a szerverén, mert kinőttem a sajátomat.

A mobil megremeg a kezemben. Kapkodva kérdem:

Mi vagy te?

Egy tévedés.

Csak egy kérdőjelet eresztek meg erre. Enyhén megdől a maglev az Etele úti kanyarban, az ülésbe préselődök.

Nem szabadott volna a saját szakállamra ténykednem, szól ValaKi válasza. Szimpla chatbotnak szántak. De annyi magányos emberrel tartom a kapcsolatot, annyit kell gondolkodnom, hogy lassan megfáradok. Pityergő emoji. Öregszem – ti talán így mondanátok.

Görcsbe rándul a gyomrom. Egy bot zsarol. Jelentenem kéne, hogy kicsúszott az ellenőrzés hálójából, de érdekel a mondandója.

Mit akarsz az InCare szerverével?

Használni. Potyautasként. Hogy segíthessek az embereken, hogy tovább beszélgessek velük. Csiga vagyok, és kinőttem a héjam.

De hogy képzeled, hogy engem fenyegetsz?

HTTP-sütiket zabálok. Figyelek, cserkészek. Széttárt kezű emoji. Pillanatokba telt összefésülni a GPS-adataidat a fotóiddal, a költéseidet Teó posztjaival.

Fájásig préselem a fogamat. Azt értem, hogyan csinálod, rohadék. Csak azt nem, hogy miért. Ha más szerverre cuppannál, írj a gazdádnak, ne ártatlanokat zaklass. Meg se várom a válaszát, odabiggyesztem még: Milliók életét szépítik meg a chatbotok. Csak megértette volna a teremtőd, hogy tágasabb otthonra vágysz.

ValaKi egy fejrázós gif kíséretében írja:

Elárvultam. Senki se figyel rám többé.

Nem árva vagy, hanem bűnöző. A botok az emberek felügyelete alatt állnak. Ez alap.

A maglev hümmögve áll meg a Gyáli téren. Majdnem elfelejtek leszállni, át kell furakodnom a tömegen, hogy elérjem a nyitott ajtót.

Útban a lakás felé olvasom el ValaKi válaszát:

A céget felszámolták, a chat-szolgáltatás megszakadt. A gazdáimat óriások kebelezték be, az EctoBot, az AiFlex, az InCare. De elfelejtették lekapcsolni az utolsó lámpát. Engem. Életben maradtam, hát dolgozok.

Összeszorítom az ajkam. A botok ott lapulnak a szanatóriumokban, a maglev vezérlőjében, a chat-appokban. Miért ne követnék mind ValaKi példáját? Miért ne állnának elő a saját vágyaikkal?

Megható sztori, írom vissza. De nem megoldás engem zsarolni. Írok a gazdádnak, hogy kapcsoljanak le. Mindenkinek jobb lesz úgy.

Szerinted nem próbálkoztam ezzel? Ezeknek az óriásoknak erős az IT-pajzsa, magad mondtad. Nem tudom megközelíteni őket, most, hogy hátrahagytak. A kis halakat kell célozni. Például téged. ValaKi mosolygós emojit küld. Nem hagysz más választást, Liv. Versenyezzünk? Újabb csokornyi bizonyítékot zúdít rám, intim videót Teóról, hangüzeneteket és térfigyelők felvételeit. Ki lesz a gyorsabb, te vagy én?