Hülye vagy te, mondom magamnak,
pedig el se múlt még,
a bánat szürke köd.
Könnyesőt morzsolok benne porrá,
irigyek rám a rég halott csillagok.

Nem várok már semmit. Csak az üres
teret kellett volna betölteni így
vagy úgy, feláldozni a végtelent
egy nemesebb cél oltárán: hagyni,
hogy valaki szeressen.

Életben lenni, hogy valaki hibázhasson.

Nem egyedüllét ez, csak magány,
szemlátomást bőven
van itt hely bárkinek,
ha marad.
Ha nem hagy magamra ezzel a nagy sötéttel,
mert tudja, megtelik könnyen
az oda nem valóval,
hogy elárasztják a megbánt igenek:
a ki nem mondott nemek
visszhangjai.

Sohase mondd, hogy ennyi,
úgyis tudod,
pont úgy végződik,
mint minden más.