Amikor a régi biedermeier óra elütötte az éjfelet és hangosan kongani kezdett, úgy megijedtem, azt hittem, a szívem szakad le. Tompán hallottam csak az éljenzéseket, nekidőltem a széknek, a vér pumpálását éreztem egyedül, ketyeg, mintha rugóra járna. Valaki megpaskolt hátulról. Nem láttam egészen pontosan, ki az, csak az ismerős meleget éreztem a tenyerén. Lassan mosódott csak ki a szememből a homály, elhalkult a pumpálás, jól vagy, hol a pezsgőd?, kérdezte, majd mondta is egyből, kétezertizenhárom van, öregem! Elengedtem a széket, igen, mondtam, majd megmozdítottam a lábam, valami éles súrlódást éreztem a talpam alatt, nedvességet, bassza meg, eltörtem.

Egy, kettő, három, négy, ketyeg az óra, betonba öntött tagjaim addig nem mozdulnak, amíg nem szabad nekik, tíz, tizenegy, tizenkettő, most megelevenednek és tizenháromra kioldanak. Fel­ülök, pontban tíz óra tizenhárom perc tizenhárom másodperckor, egy, kettő, három, combizmaim görcsben állnak, megmozdulni nem tudnak, tíz, tizenegy, tizenkettőre kiold a görcs, tizenháromra felállok. Tíz óra, tizenhárom perc, huszonhat másodperc, még jó, ez maradéktalanul osztható. Ez a szabály. Tizenhárom lépés, másodpercenként egy, nem én csinálom, nem direkt, genetikus programom működtet így, automataként a világban. Tizenhárom lépéssel érem el a konyhapultot, bekapcsolom a kávégépet, egy, kettő, három, négy, kinyitom a konyhaszekrényt, tíz, tizenegy, tizenkettőre leemelem a bögrémet, amiből mindig csak újévkor iszom, tizenháromra lerakom a pultra. Egy pötty, három löttyintés tej, csorog a forró feketeség, belederül az édestejbe. Tizenhárom lépés a kanapé, bekapcsolom a tévét, a tizenhármas adóra kapcsolok, újévi hírek mennek. A bemondónő, akire sokat gondolok, buja álmaim főszereplője, hibátlan fehér ingben olvassa a híreket, majd az összefoglalót az új évre. „Különleges jelenségnek lesznek tanúi kedves nézőink, hiszen az új évben minden tizenharmadika péntekre esik.” A bemondónő hangja elhalványul, fokozatosan egyre hangosabban kezdem hallani, ahogy a vér a fülembe tolul, elfagynak a kezeim, hideg veríték veri ki bőröm minden pórusát, lassan eldőlök, a pulzáló szívverés egyre hangosabb, a minden dobbanás közti csendet ezer kis reszketés szakítja szét, számolni akarom a dobbanásokat, azok közt a reszketéseket, egy, kettő, három, túl gyorsan zakatol gépezetem minden alkatrésze, tizenhármonként leszámolnám, ez a szabály, de nem megy, tizenhat, tizenhét. Arra eszmélek, hogy meghűlt, egykor forró kávé áztatja a pizsamámat, cuppanva súrlódik, ahogy a lábam mozdítom, és meglátom kitisztult szememmel a padlón összetört bögrét. Egy, kettő, három, négy, nem mozdulnak a betonba öntött tagjaim, tíz, tizenegy, tizenkettő, megerednek izmaim, tizenháromra fel tudok tápászkodni. Ülök a kanapén, zsibbad a fejem, mint nagy fejfájások után, ha kiáll a görcs, fújtatok, nézem a meghűlt, szétterült kávét a bögre darabjai közt. Megpróbálom összeszedni, egyenként veszem fel, ahogy hozzáérek egy-egy cserépdarabhoz, áramlani kezd a darabszigetek közt a hideg kávé, megbillennek, megfordulnak, csöppökben csorog le a fényesre mázolt cserépen a barnás lé. Egy, kettő, három, négy, számolom a szilánkokat, tíz, tizenegy, tizenkettő, a tizenharmadikat is felveszem. Tizenhárom lépéssel a kukához csattogok, kiborítom. A maradékot feltörlöm, karcolja a metlahit a cserépszilánkok kávés vegyüléke. Levetkőzöm, berakom a mosógépbe a nedves pizsamát, egy, két, három, négy kattanás, továbbtekerem, hiába találtam már meg a programot, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenháromra pont körbeér, egy óra, tizenhárom perc, ennyit állítok be. Zakatol a gép.

„Az új év első péntek tizenharmadikája van, jó reggelt kívánunk minden kedves hallgatónknak. Vigyázzanak, az esti ónos szitálás miatt az utakon vastag jégpáncél alakult ki, így veszélyesen csúszósak. A Magyar Közút munkatársai már...”, mondja a rádió, én meg kilépek a kávézóból. Meetingre sietek, késésben vagyok megint, megmondták, nem fognak rám várni. Egy, kettő, három, négy, számolom a lépteimet, tíz, tizenegy, tizenkettő, ha lemegyek a sarkon, végig a kis utcán, onnan tovább, át a sugárúton, akkor le tudom vágni, tizenhárom, ez a szabály, tizennégy, tizenöt, pizsamát is vennem kell, tizenkilenc, húsz, meg egy bögrét is, huszonhárom, csattog a salaktól megolvadt utca a lábam alatt, huszonnégy, ránézek a telefonomra, hogy mennyi az idő, tizenhárom percem van, nekiiramodok, át akarok menni a sugárúton, huszonöt, reggel van és nagy forgalom, megcsúszik a cipőm sarka a keramitszegélyen, a fülembe tódul a pulzus, dudálás, elhomályosodik a fényszóró sárga fénye, szétcsúszik mindenem, hideg a kő, a fejem körül meleg, ordítást kellene hallanom talán, de csak dübörgést hallok, és egyre inkább meleget érzek.

Valaki fölém hajol, huszonhat, tizenkét percem van. Aztán már nem látok, visszatolul a vér a fülembe, csak azt hallom, meg valami furcsa sípolást, de semmi fényt, nincs itt semmi fény. Még tizenkét péntek tizenhárom lett volna.