A munka gyümölcse

Ahogy kihunynak a fények körülöttünk és a szeder tüskéi a bőrünkbe vájnak, rögtön tudom, hogy nagyapámat magához szólította a teremtője.

Akár lelkiismeret-furdalásom is lehetne, hogy minden lányt ugyanazon a spontánnak beállított útvonalon vezettem végig a randijaink során. De miért érezzem magam hibásnak, hisz ez is csak egy ugyanolyan alkotás, mint egy gondosan megkomponált színházi előadás. Ott se csititítják a színészek a nézőiket, hogy köszönik, de azért erre az ovációra semmi szükség, ezt a nagyhalált már huszadjára játsszuk el idén. A romantikus mellékutcában meghúzódó, zsebkendőnyi kávézóban már forgatja a szemét a pincérnő, amikor meglát egy újabb elsőéves gólyalánnyal az oldalamon (“szerencsére alig ismeri valaki ezt a helyet, majd még mutatok neked pár titkos gyöngyszemet a városban”). A török zöldséges nagy vigyorral nyújtja át a szokásos almaszirmos csomagot a különleges import ciderek társaságában (“én is azt hittem, hogy a cider az csak cider, amíg ezt meg nem kóstoltam”). A városi arborétum pénztárossal is már csak bóluntást váltunk belépéskor, nem is kéri már el az igazolásomat (“ismernek már, a nagyapám volt ötven évig a főkertész, gyakorlatilag ezek a fák alatt nőttem fel”). Vakon is megtaláltam azt az ösvény, amelyik az eldugott kis tisztásra vezetett, időbe telt mire megtaláltam a tökéletes helyet, amit elkerültek a bámészkodók, mégis inkább volt a lányok számára romantikus, mint ijesztő. A fülem hamar ráállt a távolban elcsörtető villamosok ritmusára, így anélkül tudtam, mennyi az idő, hogy rá kellett volna néznem a mobilomra. Mindennek megvolt a maga tökéletes időzítése, hogy aztán felhívhassam az aktuális alanyt a tíz perc sétára lévő lakásomra. A második ciderünk is elfogy. Zakatol a fél-tizenegyes villamos. Minden sínen van.

De a mai lánnyal valami nincs rendjén. Furcsán viselkedik, a kezeit természetellenesen tartja, mintha csak egy fotózás közben helyezkedne állandóan. Szabadkozik, hogy nagyon jól érzi magát velem, de nem hagyja nyugodni a hír, amit a nővére mondott neki a telefonban, mielőtt ideért volna a találkozónkra. És mi az, kérdezem. Igyekszem a lehető legfigyelmesebb arckifejezést magamra ölteni, az ilyen metakommunikáció hiteti el leginkább a nőkkel, hogy nem csak a múlandó szépségük miatt figyelnek rájuk, hanem valaki olyat találtak, aki kíváncsi, megértő és odaadó.

Hagyjuk, mondja, de én erősködöm, hogy tudni akarom, mi nyomja a szívét.

Biztos butaság, de a nővére olvasott egy hírt, egy argentin völgyben nem olyan rég leomlott egy híd, legalább százan meghaltak, de nem találják az okát a balesetnek. Nem olyan régen volt műszaki felülvizsgálat, elvileg minden rendben volt. A romok átvizsgálása hetek óta zajlott mire rájöttek, hogy hiányzik egy alkatrész. A nővérem mondta a nevét, ő mérnöknek tanul, de már nem emlékszem, valami vas cucc. De nem az, hogy összetört, hanem teljesen hiányzik.

Lehet, hogy ellopta valaki, mondom tétován.

Egy ilyen soktonnás vasat nem lehet csak úgy ellopni, éjjel-nappal kutatnak az áldozatok után, meg különben is miért tenne ilyet bárki, mondja. Elkezdek fészkelődni, nem tetszik, ahogy az este alakul, az ilyen kioktató mondatok egyre csak csökkentik a terv sikerességének esélyét.

Elkezdtek nyomozni az ügyben, folytatja, és megkeresték a gyártót, aki ezt a vas elemet készítette, és kiderült, hogy az a mérnök, aki ezt a részt tervezte, csak ezt az egy munkát végezte nekik, majd visszavonult.

Elég gyanús. Valamit belepiszkált a tervbe?

Várjál, sokkal ijesztőbb ennél. Utánanéztek a mérnök többi munkájának és mindenhol furcsa anomáliákkal szembesültek, csak ott elsőre nem tűnt fel senkinek a hiba. Főleg ilyen tengeri adótornyokhoz tervezett részeket a fickó, és ott könnyebb volt az időjárást és a korróziót hibáztatni. Egy ideig nem találták a mérnök nyomát, a címén csak egy üres telek állt, mire az egyik szomszéd elmondta, hogy a mérnök nemrég halt meg, és még azon az éjjelen valaki lebontotta a házát. Csak pletykáltak egy ellenséges kivitelezőről, de nem volt értelmes válasz arra, hogy miért bontaná el a haragosa házát egy éjszaka alatt úgy, hogy annak nyoma sem marad. És most jön a csattanó: mindez azon az éjjelen történt, amikor az argentin híd leomlott.

Tehát minden, amit a fickó létrehozott, eltűnt a halála pillanatában, foglalom össze. Cigarettát keresek, ezzel jelentősen eltérek a tervtől, hisz tudom, hogy ez csak a filmen látványos, és az ilyen jól megkomponált pillanatokban inkább zavaró a másik szeme felé kígyózó füst, de itt már úgysem maradt sok lehetőség, ha a kiművelt felvezetésemre egy efféle konteóval reagál az alany.

De persze az ember olvas mindenféle hülyeséget, mondja, közben kicsit hunyorítva nézi, ahogy nagyot szívok a cigimből. Nem tetszik neki a füst? Leszarom, legalább hamar túlleszünk ezen az elbaszott estén. Nyújtja a kezét, ujjai közé veszi a cigit, beleszív. Hm. Talán mégsincs minden veszve?

Szóval ez lehetne ilyen hülye bulvársztori, amit jól felfújnak, hogy jöjjön rá a kattintás, de… Egy hónapja halt meg a nagynéném.

Sajnálom, mondom reflexszerűen.

Tudom. Mindenki sajnálja. Szerencsére nem volt férje meg gyerekei, egyedül élt, de nem kényszerűségből vagy valami, csak úgy tűnt, hogy így jó neki. Varrónőként dolgozott, gyerekként ő készítette minden jelmezünket, foltozta a zoknijainkat, még a szalagavatómra is varrt egy gyönyörű estélyit. Amikor megtudtuk, hogy meghalt, akkor fel akartam venni ezt a ruhát, hogy ezzel is emlékezzek rá, de nem találtam sehol, pedig a vállfája a helyén volt. És a következő napokban lassan jöttünk rá, hogy majdnem minden ruhánk szakadt és lyukas, mintha csak molyok rágták volna meg őket. Érted már?

Semmi sem maradt belőlük.

Semmi, mondja halkan. Ijesztő belegondolni, mi ez az egész.

Elég para, bólintok és előveszem a mobilomat, mintha csak az időt csekkolnám. Jó késő van, holnap még meg kell írnom egy leadandómat.

Nem válaszol. Felállok, nyújtom felé a kezemet, de nem fogja meg, csak csendben bámul felém.

Nem is akarsz felhívni magadhoz? kérdezi, a pillantása jeges. Valami nincs rendjén, a testemben szétárad a hideg, a sejtjeim menekülést javasolnak.

Gyere, elkísérlek a villamosig. Látom, hogy vívódik.

Őt persze felcsábítottad. Mint egy kibaszott pók körbefontad, mondja remegő hanggal.

Kiről beszélsz?

Tudod te jól, hogy kiről beszélek. Megmutatta a képeket, amivel zsarolod, te rohadék. De most az én játékomat játszuk, te meg jó képet fogsz vágni hozzá, felmegyünk hozzád és véget vetünk a történetnek.

A kezében villan valami, a sejtjeim legmagasabbfokú riadóba váltanak.

Ne csináld, beszéljük meg.

Ha csak kussban tetted volna, amit kellett volna, az egyetlen dolgot, amire alkalmas vagy, felviszel magadhoz, úgy csinálunk mintha elcsábítanál, én meg tönkrevágom a winchestered, ledarálom a mobilodat és vége lenne az egész rémálomnak. Szinte préseli ki a mondatokat a fogai között.

Gondolkozz, beszéljünk…

Nem, nem tudjuk megbeszélni. Viszont adódott egy újabb lehetőség. Egy mozdulat és eltűnik minden kép, amit valaha készítettél, ki tudja, hogy hány másik lányt szabadít meg ez az emlékedtől.

Hátrálok, de ő már ott van mellettem és a késsel felém döf.

Biztos hazai terepnek érezted ezeket a fákat, bár már azt se hiszem el, hogy tényleg itt élted le a gyerekkorodat a nagyapáddal. Nem gondoltad volna, hogy egyszer itt lesz vége mindennek. És a papáddal ellentétben téged most örökre elfelejtenek. Szerintem megéri.

Hirtelen kiradírozzák a fényeket, növények suhogása vesz minket körül, indák tekeregnek, tövisek marnak a húsunkba