Nagyot puffant a cafatos húsdarab a földön. A két ember rám se hederített, beszélgettek tovább. Bizonyára valami rosszat tehettem, mert hangosan beszéltek, furán legyintgettek, mint olyankor, ha az emberféle ideges. De egyébként rám se hederítettek. Odamentem, megszagoltam őket, már amennyire a rácstól hozzájuk fértem, de azért éreztem a szagukat. Az egyiknek savanyú füstszaga volt, a másiknak émelyítően tompa, de erős szaga. Ez utóbbit ismertem, az emberféléknek fura szaga van. Az előbbi is ismerős volt, de rettentő emlékeim támadtak tőle. Mégis más, mint amikor az erdő ég, valahogy azonban nagyon hasonló. Csak savanyúbb. Az emberek fogták magukat, a guruló valamit, amivel vinni szokták a húsokat, majd tovább álltak. Nem akartak velem foglalkozni. Visszakanyarítottam pofámat az imént lepuffantott véres-cafatos húsdarab felé. Szaga az volt, ismerős szag, tigrisemlékezetem óta ismertem, mégis valahogy mindig idegenül hatott. Mindegy is volt, éhes voltam, hozzáláttam.

Mióta a párom elpusztult, alig van étvágyam. Most azonban éhesebb voltam az szokottnál. A társammal sokáig eljátszottunk, marakodtunk a cafatokon, sosem véresen, csak épp annyira, hogy valamennyire küzdjünk. A társamnak szép fényes szőre volt, tökéletes csíkozással, remek fogazata, gyönyörű mancsai. Azokat szerettem a legjobban. Meg azt, hogy volt, és sosem kellett egymagam lennem. Nem tudtam úgy térülni a karámban, hogy ne botlottam volna bele. Nem voltak, s nem is lehettek titkaink egymás előtt. Szívesen pletykáltuk ki az emberféléket a rácson innen. Vajon milyen lehet nekik élni? A kölykeik igazán bájosak voltak. Folyton adtak valamit, ami tiltott volt, de nagyon finom. Nem tudom mit esznek ezek, de rendkívüli ízeik vannak, az biztos.

Saját kölykünk nem lett. Pedig próbálkoztunk. Mindahányszor meghágtam, a vége folyton vér lett. Sűrűn vitték el az emberek a társamat, olyankor volt, hogy napokig nem láttam, nem is tudtam mi van vele, csak reménykedtem, hogy rendben van és akármelyik pillanatban visszahozhatják. Amikor el-elvitték az emberek, nagyon félt. Fehérek jöttek érte, fehér volt a kezük is, lábuk is. Próbáltam védelmezni, de mindig megszúrtak, azután pedig már csak arra emlékszem, hogy nincs sehol, a szaga kihűlt, néha pedig, ha vér után jöttek a fehérek, mire feleszméltem, a folt eltűnt.

Végül egy reggel vitték el, akkor már napok és éjszakák óta csak feküdt. Nem értettem mi a baja, miért nem eszik, miért nem iszik? Csak feküdt puha szénaalmunkban, ahol aludni szoktunk, a mi szagunk volt rajta, ott kuporgott akkor már régen, ott szeretett lenni. Oda ellette volna kölykeinket, ott szuszogtak volna, míg a társam csecseit szopják, anyjuk erszényéből sandítva lógott volna ki a pár kis fej, sandítva az emberfélék kölykeire, akik apjuk nyakában szoktak csüngeni, vagy mellettük állni, miközben szorítják kezeiket. Ott nőttek volna fel a mi kölykeink, abban a szénaalomban, egyre több tej majd hús fogyott volna, az emberek mindig többet és többet puffantottak volna a ketrecbe, mi pedig néztük volna őket. Igen, mi. Én, és az anyjuk. Mert akkor már anya lett volna.

De ehelyett csak vér volt. Először hágás, aztán vér. Mindig-mindig csak vér.

Azon a reggelen, mikor utolszor vitték el, már nem kelt fel. „Elhullott”, mondták rá az emberek. Pedig a szaga a régi, igaz hidegebb és mozdulatlanabb, mint rendesen, de a szaga jó volt. Mégis elvitték. Megint a fehérek, de ezeknek most a fejük is fehér volt, meg valami átlátszó az arcuk előtt. Védeni próbáltam, innen ugyan nem viszitek, gondoltam, de megszúrtak. Mire föleszméltem, már nem volt itt. Se ő, se a foltjai, se a csíkjai. Csak a szaga, meg a sosem volt kölykeink.

Mióta kicserélték az almot már a szag sincs itt. A sosem volt kölykeink sincsenek. Csak én vagyok, engem néznek az emberkölykök ugyanolyan kandisággal, mint azelőtt. Ugyanúgy adnak tiltott dolgokat, de már nem kellenek. A naponta többször bepuffantott cafatos húsdarabokat is otthagyom. A húslé egészen elszínezi, feláztatja a földet. Olyan, mint a sosem volt kölykeink vére, amit mindegyre fellocsoltak. Nem visznek már semmit, nem is szúrnak.

Én egy ideje csak fekszem. Az emberkölykök tétován kancsítanak felém, eleven mosollyal, eleven kacagással. Nem kellenek a régen annyira szeretett emberkölyök-mosolyok sem, a tiltott ételek sem, semmi.