„Széles, tágas a tér...”

Át akartam menni. De nem lehetett. Idegesen prüszkölő autók, bennük még idegesebben prüszkölő emberek állnak egyhelyben, akik, innen kívülről, azért tűnnek idegesnek, mert nem történik semmi. Pedig milyen sokszor akarhatják, hogy ne legyen semmi, s mikor itt a remek alkalom a semmit csinálni, idegesen prüszkölni kezdenek.

Felüljáró felettem, járda alattam. Zebra sehol. Hogy az Istenbe jutok át? Pedig nincs messze, ide látom a metrópótló-megállót, csak pár nyamvadt métert kéne menni. De ezen a széttört téren átmenni nem lehet, a felfele-út nem oda vezet, lefele meg nincs út. Nagyon egyedül éreztem magam. Mögöttem a lányok már a biztonságos vonaton ültek, semmi dolguk, és fáradtan-boldogan, talán már éppen félig-meddig aludtak. Hol az az átkozott zebra? Vagy csak menjek át, mint odahaza? Ezek csak állnak itt, se előre, se hátra. Mégis, mikor át akartam menni, mint az öntudatos kígyó megmozdul a sor és összezárt, mérgesen sziszegve és csörömpölve. Mintha támadni akarna s csakazértse engedne át. Jó, hát akkor nem erre megyek.

Visszamentem a pályaudvar elé. Néztem jobbra, balra. Sehol egy átkozott zebra. Már a harmadik metrópótló ment el, tíz percem maradt, hogy elérjem az Astorián a metrót, ami kivisz a Keletihez. De a forgalom nem hagy alább, ez az izgágán tekergődző, dudálva sziszegő kígyó ugyanolyan erővel folyik, mint mikor kijöttem erre a darabos, rohadt térre. Én voltam a hülye, minek pont fél ötkor indultam haza? Mindenki most végez a munkában, mindenki ideges, műszakvége van, nagyon igyekeznek valahová, s közben kígyóként tekeregnek a szmogos téren.

Tér ez? Dehogy tér. A térnek az a jellemzője, hogy tér van benne. Hely. Itt meg elől is, hátul, fent is kígyók prüszkölnek, a melósok, akik közben végeztek kései ebédjükkel, neki láttak folytatni a tér felújításának álcázott széttörést. Nagy, kék ponyvás kordonok zárják körül a pályaudvart, még kevésbé van tér a téren, s még több zaj foglalta el azt a kis helyet, ami még a fejemben maradt. Már ott is a légkalapácsok arzenálja játszik, vezényel, a brigádvezető, közreműködik a kígyó.

Hol az a kurva zebra? Most tényleg menjek el a körúton felfelé, hátha lesz egy kibaszott átkelő? Ki tervezte ezt az átkozott teret? Ki mondta rá az áment? Az Ördögbe is, nem érdekel, Szent György is legyőzte a sárkányt!

Nagy elánnal megközelítettem a szörcsögő konvojt. Az éltre kelt sor ide-oda mozgott, mindig pont úgy, hogy én ne férhessek át köztük. Velem együtt hullámzott, organikusan, mintha én is belőle lennék. Valahogy mégis idegen testnek érezhetett, mert nem fogadott magába – nem engedett át.  Az idő szorít, a vonatom megy, de ezen a széttört téren az Istennek se tudtam átjutni. Már kezdtem elveszteni a reményt, hogy lekésem, kedves vonatomat a Keletiben, amikor a sorban jött egy motoros. Ez az! Na most! Felkaptam a tarisznyámat és nekilódultam. Át is siklottam annak rendje és módja szerint. Remek, ez már félút. A közlekedéstől elzárt területen álltam a széttört tér egyik repedésében. Előttem kígyó, mögöttem kígyó. Úgy is érthettem volna, hogy benne vagyok a kígyóban. Nyilvánvalóan kurvaanyázott a dög, de hát mit is tehetett volna, én sem szeretném, ha egy mitugrász vidéki bölcsész mondjuk a lépembe lépett volna. Ott álltam a lépben, a repedésben, a kurvaanyázó sátánfajzatban és megint vártam. Annyival volt rosszabb a helyzetem, hogy mostmár körbezárt és még lehetetlenebb volt az egész szituáció. Azonban annyival jobb volt, hogy már a felénél járok annak a körülbelül harminc méternek, ami a metrópótló-megállótól elválasztott. Tényleg, mintha egy elbaszott snakeben lennék a monokróm kijelzős harminchárom-tizesemen, kilencvennyolcban.

Az idő szorít, egyre izzadok, hogy lekésem a vonatot, a sokadik metrópótló is elment már. Ordítottam, bár csak magamnak, és amúgy se hallotta és nem is hallhatta senki.

Elfogyott a türelmem és megpróbáltam átslosszanni két F-asztra között, mire azok előttem összezártak. Az idő szorít, ezért fogtam magam és átcsúsztam az egyik motorházán. Haha! Kurva! Üvöltöttem vissza a dühösen szörcsögő istencsapásának, aki – mint kispulya, aki nem tud veszíteni – verte magát tovább előre az ócska aszfalton.

Legyőztem, szakadjon az ég az egész rohadt városra! Velem aztán nem baszol ki. Diadalittasan megindultam a megálló felé. Beálltam a várakozók tömegébe, a nap már nem tűzött erősen, boldogság, elérem a vonatom.

Egyszerre meghallom, hogy tetemes embertömeg visszhangzik valahonnan. Visszhang? Itt? De hát csak a felüljáró van, máshol nem tud visszhangozni. Egy, két, három fej bukkan fel a föld alól. Majd több és több. Tőlem alig öt méterre. Odarohantam.

Az aluljáróból jöttek.