Mikorrhiza
Sur Panodyssey, tu peux lire 30 publications par mois sans être connecté. Profite encore de 29 articles à découvrir ce mois-ci.
Pour ne pas être limité, connecte-toi ou créé un compte en cliquant ci-dessous, c’est gratuit !
Se connecter
Mikorrhiza
szemüveg nélkül már az utcára sem ment ki senki. elég feltűnőek, akik a bárokból jönnek ki, szemüveg nélkül, enyhe kábulatban, reszkető kezekkel támasztják a falat, aztán lépésenként igyekeznek előbbre jutni. mamával a konyhaablakból nézzük őket, néha, amikor még leveszi a szemüvegét, nézd csak, mondja, micsoda perverzek, napokat töltenek a bárokban nyáladzva, aztán csodálkoznak, hogy megüti őket a guta, na, add csak ide, gyerekem, az enyémet. a mama szemüvege nem egy high-tech darab, AppSung XER-9600, én vettem neki, a pénzből, amit az adataimért kapok. fehér műanyagkeret, szemenként egy-egy, magas felbontású kijelző, a mama mohón kap érte és szemeihez illeszti a bőrbarátnak hirdetett habszivacs borítást, hátul, a kontya alatt próbálja összecsatolni a rögzítőpántot. várj, segítek, mondom, a mama megfordul, de pár hajszálát így is kitépi a kemény műanyagcsat. óvatosabban már, na, ripakodik rám, de aztán el is felejti, hogy ott vagyok, odalép a pulthoz, a szemüveg átrepíti a virtuális főzőszobájába, ahol, mint minden nap, a barátnők avatárjai már várják. gombapaprikás lesz, mondja még, de már inkább csak magának. visszanézek a konyhaajtóból, a félig átlátszó műanyagfelület mögött a mama mosolygó szemei a hagymaszeletelésre koncentrálnak. az előszobából felkapom a dzsekimet, a szemüvegem a töltőjén marad. a mamának nem kell tudni, hogy a bárba megyek.
esküszöm, nem a pornóért mentem oda. először legalábbis nem. a bárokba érkezik meg a legújabb technológia, a csak béta verzióban létező fejlesztésekre ezek a VR-barlangok csapnak le elsőként. a bárok az önfeledtség technológiai non plus ultrái, a szemüvegekben nanofoam- borítás, retina-letapogatás, szaglósejt-manipuláció és ki tudja még, micsoda bővíti adatfolyammá a begyűjtött információkat annak reményében, hogy a bárok növelni tudják egyébként is tetemes profitjukat. kifogástalan kiszolgálás, olyan tartalmak, amiket az otthoni szemüvegeken nem lehet elérni. nem engedi a rendszer. a mama legfeljebb, ha a főzésig juthat el, vagy pletykálkodhat a social szobákban, ha esetleg nagyon olyanja van, megmászhatja a mount everestet – a hideg, a fáradtság és a fájdalom nélkül. ilyenkor azt mondja, érzi a harapós, friss levegőt. hiába mondom neki, hogy ez lehetetlen.
bárt üzemeltetni kizárólag állami koncesszióban lehet; ez óhatatlanul magával hozza az állami, főleg katonai innovációkat is. de aki itt belép, mindezt magas ívben leszarja. a 16K felbontású, óriási LED-fal mágnesként vonzza az adrenalinfüggőket, egyénre szabva dobálja elénk a végtelen VR világ á la carte menüjét – a legnépszerűbb még mindig a Mátrix-élmény, a vörös ruhás nővel, akivel lényegesen intimebb viszonyba lehet kerülni, mint az ősi klasszikusban – feledtetve a rákövetkező, kellemetlen nyűglődést a szükséges eszközök meztelen testünkbe installálásával. a bárokban a test adattá lényegül, gondosan szőrtelenített bőrökre érzékelők tapadnak, az agyakba noninvazív nanobotok fészkelik be magukat, a húgycsövekbe, végbelekbe, péniszekbe és vaginákba katéterek és detektorok kúsznak fel, mint léggyökerek a folyópartokon. fuldokló kísérleti patkányok vagyunk, minden rezdülésünk eladó, mégis megéri. az élmények szürreálisan valóságosak, a fájdalom belém nyilall és a vonzalom felajz, vágyaimtól csilingel a kriptokassza, orromban női nedvek feromontökélyre generált változatai vadul tépik egymást, míg pulzusom az egeket verdesi. akárhányszor képes vagyok a csúcsra jutni, hiszen már régen nem ejakulálok. azt mondják, mellékhatás – régebbi motorosoknál már a nemi szervek aktivitása is teljesen elmarad. az idegpályák elcsökevényesednek. azért itt még nem tartok.
a mama valahogy egyre gyengébb, szédül, mondja. ma csak egy fél napot lehetek a bárban, vissza kell érnem, mert este, lefekvéshez még leveszi a szemüveget, és ilyenkor segítek krémet kenni a szeme köré, ahol kidörzsöli a habszivacs. a szemüveg még rajta van, amikor megjövök, a konyhában orrfacsaró olajfüst. a mama a kisszéken ül, fejét hátrabillentve támaszkodik a pultnak, szeme előtt az üveg felület átlátszatlan tejfehér ködben úszik, félig nyitott szája szélén, mint a bárban az újoncokén, nyálbuborékok. bőre alig üt el a szemüveg műanyagjától. óvatosan megpróbálom levenni róla, hé, mi az istent művelsz, pattan fel a hokedliről, éppen néztem valamit, rivall rám és letépi a fejéről az eszközt. a műanyagcsat egy egész csomót szakít ki egyre megviseltebb hajkoronájából, vérerekkel átszőtt szemében ideges számonkérés. bocsánatot kérek, amire megnyugszik, és remegő kézzel az odakozmált ételre mutat, hogy egyek nyugodtan. csak melegítsem meg, mert már kihűlt.
aki a bárba befelé megy, megismerszik: mozdulatai tele vannak vággyal, szükséggel, kényszerrel. és aki kifelé jön, órákig bent ragad még fejben. akit viszont ma láttam, a VR-fotelek mögött, egyik csoportba sem tartozott. úgy állt ott, mint aki a bár része, de jelentéktelenségében mégis fölötte áll annak. talán katona, gondolom, ahogy hozzám lép, és üzletet ajánl. új technológia, embereket keresnek. sok az adat, de jó a pénz. gyanakodva nézek rá, kérdésére biztatom, hogy menjünk csak bele a részletekbe, mire a gombákról kezd el beszélni, hifákról magyaráz és szeptumokról, hogy ezek hogyan terjednek a föld alatt, elképesztő hatékonysággal, úgy vágnak utat a talajban, ahogy a legélesebb szikék hasítják szét a bőrt, megállíthatatlanul fonják be a környezetüket, és kommunikálnak, nem is akárhogy, földalatti idegsejtekként lövellik ki magukból az elektromos jeleket. értem-e már, mire gondol, kérdezi, és sokatmondóan a bár hátsó helyisége felé pillant.
a mama megvárt ébren. álmodtam, mondja, rólad álmodtam. gombákat hoztál, frissen az erdőből, hogy kisüssem, több száz, több ezer gombát, csak hoztad és hoztad, hiába szóltam, hogy elég már, a barna, földes testekkel feltelt a nappali, beették magukat a falakba, a parkettába, a födémbe, mindenhová, és ismeretlen nyelven hívtak, szólongattak, hogy magukba szívjanak engem is, mint a szivacs. alig kaptam levegőt. jól van, menj vissza aludni most már, mondom és reszkető kezébe nyomom a szemüvegét. a bár még bőven nyitva van.
a katona előtt lépek be. a falakon körbe ismeretlen, bioelektronikus interfész, milliárdnyi fluoreszkáló fonál pulzál. kérdeznék, de kúszni kezdenek a testemen, behasítanak a bőröm alá, idegdúcaimba fúrnak. nem érzek semmit, megszűnik a fájdalom. égett, fekete föld vagyok és sistergő, végtelen, fehér zaj. a mama felriad álmából.